Ha egy szóval kellene a munkásságát jellemezni, Geszti Péter azt mondaná magáról: hatásvadász. A dal- és reklámszövegíró, musicalszerző az 1990-es évek elején, a Rapülőkkel robbant be a köztudatba. Ezek után egyebek között politikai kampányt vezényelt le, megalapította a Nemzeti Vágtát, és részben hozzá köthető a pár éve a Bikás parkban otthonra lelt ARC plakátkiállítás is. A Médiaunió alapítója, az Adom a napom sorozat szerkesztője, műsorvezetője. Geszti Péterrel az Újbudai Nagykávéház című műsorban beszélgettünk.
Felsorolni is nehéz, mennyi mindennel foglalkozol. Milyen titulust választanál magadnak kapásból?
Mindig azzal foglalkozom, amit szeretek, ezért soha nem unatkozom. Addig csinálom, amíg úgy érzem, jobban tudok teljesíteni, mint tegnap. Ha nem lenne pejoratív értelme is, azt mondanám: a hatásvadász lehetne a foglalkozásom. Egész életemben a hatások formálásával foglalkoztam. Mindegy, milyen műfajban. Lehetett az musical, kommunikációs kampány, rapzene. Kétségtelen, hogy a hatásvadász szónak negatív értelme is lehet, ha nincs mögötte tartalom. Ahogy idősödöm, egyre inkább a tartalmi többletet szeretném egyszerű formába önteni. Arra törekszem, hogy valamit jót csináljak, amire az emberek kíváncsiak, és hatással van rájuk. Nyilván a lányaimra vagyok a legbüszkébb, emellett azokra a musical-, illetve zenekari dalokra, amelyek valamiféle egyediséget, újszerűséget hoztak, belopakodtak a hétköznapokba.
Mi volt kudarc?
Voltak elcseszett kampányaim, középszerű dalaim, figyelmetlen magánéleti húzásaim. Az ilyesmi előfordul. És van, ami nem csak engem sújt, és csupán részben az én hibám: az elmúlt 15 esztendőben kialakult társadalmi valóság a legrosszabb kategóriába sorolható.
Egy hatásvadász nem éppen a társadalmi valóságot tudja befolyásolni?
Én már megkaptam a magam stigmáját, amikor egy azóta kihalt párt országgyűlési kampányát készítettem. Van, ahol ez piros, és van, ahol fekete pont. Utóbbi sokáig minden más tevékenységet eltakart. Akkor kétségtelenül büszke voltam rá: vakmerően vágtam bele, mert – ahogy mindig – sok más mellett ez is érdekelt. Egyáltalán nem értettem hozzá, ahogy sokan mások sem, akik ennek az ellenkezőjét állítják magukról. Mindezzel együtt járt egy morális dilemma. Ha kiállok valami mellett a munkámmal, akkor értéket kínálok. Ha utólag kiderül, hogy az adott társadalmi szervezet vagy párt nem tudott eleget tenni az ígéreteinek, akkor nem érzem jól magam. Ezért is hagytam abba a politikai kommunikációs tevékenységet.
A kudarcok vagy a sikerek közé sorolod a Nemzeti Vágtát, amelynek te voltál az ötletgazdája és megvalósítója?
Az abszolút sikerek közé. Tamás István barátommal hoztuk létre. Vallom, hogy minden ötlet annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. A Nemzeti Vágtát remekül kitaláltuk, fejlesztettük, majd három sikeres év után megváltozott a politikai széljárás. Nem hagyták tovább a kezünkben. Ettől függetlenül azonban a Vágta gondolata, maga a brand, nagyon értékes lett. Sokkal több van benne, mint amire azóta vitte. Máshol tartana, ha mi foglalkozunk vele tovább.
Hogyan értékeled az ARC plakátkiállítást?
Büszke vagyok rá, és a program oroszlánrészéért felelős Bakos Gáborral hálásak vagyunk, hogy a kiállítás a XI. kerületi Bikás parkban lelt otthonra. Az ARC a maga old school, offline műfaja ellenére is nagyon fontos. Az online világban rengeteg a mém, a karikatúra, illetve a kritikus jellegű vizuális forma. Ettől függetlenül az ARC hozzátartozik Budapest és most már a kerület kulturális életéhez. Népszerű és erőteljes kulturális-társadalmi márka. Minél nagyobb a társadalmi feszültség egy országban, annál nagyobb szerepe van egy olyan szelepnek, amin keresztül ki lehet engedni a gőzt. Egy olyan szabad felületnek, ahol tényleg mindenki kritikusan és kreatívan fogalmazhatja meg verbálisan, de főleg vizuálisan azt, hogy mi foglalkoztatja közös életünkben. Az ARC ebben a mediatizált világban egy civil véleményalkotási fórum, amely az elmúlt tíz évben egyre fontosabb szerepet játszik mint egyfajta közérzeti jelentés. Nem véletlen, hogy nagyon sokan mennek ki a kiállításra, és nagyon sokan kíváncsiak arra, hogy mások mit gondolnak. Az ARC szerintem egy talpalatnyi civil szabadságot képvisel.
A Nemzeti Vágtával és az ARC-cal – saját szavaid szerint – brandet, kulturális terméket hoztál létre. Mondhatjuk, hogy új műfajt teremtettél?
Utóbbiról valóban elmondhatjuk, hogy Bakos Gáborral és Fatér Barna grafikus, festőművész barátunkkal a világon egyedülálló hungaricumot teremtettünk. A Nemzeti Vágtát viszont sok egyéb külföldi, például sienai, toscanai tapasztalatból gyúrtuk össze. A cél az volt, hogy együtt legyünk, közösen elevenítsük fel történelmünket, de úgy, hogy a politikusok ne zabrálják szét. Egy olyan nagyszabású rendezvényt szerettünk volna, ami rólunk, magyarokról, egyebek között a huszár hagyományainkról szól. Melldöngető magyarkodás nélkül. Miközben sok más értéket is tartalmaz, a gasztronómiától a fair play-n át a kis lokálpatrióta érzelmekig. A versenyen ugyanis a kistelepülések is elindulhatnak. Nagyon sok munka volt benne. Például az önkormányzati együttműködésekben, hogy a kerületek és települések mindegyike elindítson egy-egy lovat. Elképzelni is nehéz, mit össze nem rohangáltam a polgármesterek, jegyzők, aljegyzők között.
Szintén a nevedhez fűződő, de talán kevésbé ismert projekt, a Médiaunió, amely pár éve a társadalom egészét megmozgatni kívánó kampányokat hirdet. Volt szó a véradás fontosságáról, a digitális veszélyforrások elleni védekezésről. Ezeknek milyen volt a fogadtatása?
Mindig fontos, hogy társadalmi ügyekről beszéljünk. A Médiaunió egy-egy társadalmi problémával kapcsolatban törekszik formálni a közgondolkodást. Több-kevesebb sikerrel. A közös társadalmi ügyek bonyolultságát a politika sajnos gyakran leegyszerűsíti, ami mögött mindig szavazatszerző marketing szándék áll. Ebből születik a demagógia, ami nyilván nem azonos a valósággal, így legtöbb fontos közügyünk eltorzul, és ez nagyon veszélyes. A társadalmi párbeszédnek igenis alapvető eleme, hogy hétköznapi vagy társadalmi csoportokat érintő problémákról dialógus, közbeszéd legyen. Ne pusztán lecsupaszított, ostoba szlogenekből álljon, ne mindig a félretájékoztatás, fake news uraljon mindent, mert utána jön a gyűlölet. Utóbbi nagyon elszabadult a világban és ebben az országban is, sokszor az ismeretek hiánya szüli az őrjöngést és párbeszéd-képtelenséget.
Ha már mediatizált világ: nemrég indult el egy új hibrid sorozatod, az Adom a napom. Mit jelent a hibrid?
Cross platform műsornak is hívják, mivel napközben online követhető, este pedig élőben, a televízióban. Egy ismert személy egy napjáról szól, amit percről percre lekövetünk egy kamerával streamen keresztül. Így a nézők betekintést nyerhetnek abba, hogy például napközben Alföldi Róbert hogyan rendez egy darabot. Csonka Bandit egy edzőteremben lehetett látni, Hernádi Judit állatmenhelyre látogatott. Az esti tévés adásban már vendégként szerepeltek, és a napközbeni streamből összevágott részletek alapján beszélgettünk az életükről. Az Adom a napom az online és offline műfaj baráti szkanderozása, amit már jó ideje a mindennapjainkban is megfigyelhetünk.
Mi alapján választod ki a szereplőket?
A nézettség – így a vendég, a szereplő popularitása – nem az én fő szempontom. A csatornáé. Számomra az a lényeg, hogy akivel leülök dumálni, arról azt érezzem, hogy érdemes vele beszélgetni. Még ha nem is értünk mindenben egyet. Fontos, hogy értékes ember legyen, akinek érdemes egy napjába betekinteni. Fontos, hogy teljesítmény, érték legyen mögötte, vagy olyan sorsot jelenítsen meg, amelynek tanulságai lehetnek a nézők számára.
A Rapülők ismét egy másik irányzatot képviselt, amellyel az 1990-es évek elején robbantál be a köztudatba. Megbélyegzett?
Akárcsak Karinthyt a Tanár Úr, kérem. Karinthyt még időskorában is azzal vágták hátba, hogy „mondjon valami vicceset, művész úr”, amibe ő szinte belepusztult. Ha valami újjal tűnsz fel, később nehéz lemosni magadról. A Rapülők korszakának mindig hálás leszek, egy szabad periódusban született. A ’90-es évek elején mindenki rácsodálkozott a demokráciára, köztársaságra, kapitalizmusra, fogyasztásra, diverzitásra; mindarra, ami egy szabad jövő illúziójával kecsegtetett. A Rapülők a popzenében mindazt az energiát, nyitottságot, jókedvet képviselte, amiben reménykedtünk. Rátaláltam egyfajta rapes, szójátékos dalszövegírásra. A mai napig rengeteget koncertezem, szinte soha ennyit nem léptem színpadra, mint idén. A közönség a régi rapszámokat is hallani akarja. Ha ez teszi őket boldoggá, persze örömmel játszom ezeket. Nyilván a műfajjal valamennyire megmaradt a kapcsolatom, de ma már más zenét is csinálok. Hiszen eltelt harminc év.
A Rapülőknek vagy a reklámszövegírásnak van köze a nyelvi bravúrban meglévő tehetségedhez?
Inkább játékosságról beszélnék. Nem sokkal a Rapülők előtt kezdtem reklámszövegeket írni, így a dalszövegekkel együtt egyfajta fluencia jellemezte a szövegírási stílusomat. A reklám- és a rapszövegek célja más. Nyilván lehet némi áthallás a kettő között technikailag, ám az előbbi egy előre megfontolt, aljas szándékból születik, ami az eladást szolgálja, míg a rap az önkifejezés eszköze.
Musicalszövegeket is írsz, írtál, például A dzsungel könyvéhez és A Pál utcai fiúkhoz. Utóbbiban hangzik el a Mi vagyunk a Grund című dal, amely már-már a tanártüntetések himnuszává vált. A legújabb alkotás a world music műfajába tartozó Ezeregy éjszaka…
A műfaj nevét én adtam. Monori Andrással és Tasnádi Istvánnal több mint tíz esztendeig dolgoztunk a darabon. Olyan fordulatos történetet igyekeztünk teremteni, amely egyszerre tartalmaz világzenei elemeket és pop song dalokat. Így a mainstream kultúrában a magyar fül számára is élvezhető. Nyáron óriási sikere volt Szegeden, és most is telt ház előtt játsszák a Pesti Magyar Színházban. Már januárra is elfogytak a jegyek. Új csapattal dolgoztam, új inspirációk jöttek, újszerű formák születtek mind a zenében, mind a tartalomban. Én is nyilván megpróbáltam túllépni magamon.
Mi vagy? Zenész? Dalszövegíró? Zeneszerző?
Eredetileg már gyerek- és kamaszkoromban is dalszövegíró voltam. Ma már producernek is tartom magam. Nem vagyok képzett zenész, de van hozzá affinitásom, és a ritmusérzékem is jó, beleszólok a zenék megírásába, hangszerelésébe, ha lehet. Rendszerint konkrét víziót látok-hallok magam előtt, ehhez mozgósítok eszközöket, inspirálok alkotótársakat.
Dés László hagyta, hogy a zenébe beleszólj?
Egyáltalán nem. Mindig nagyon kemény elképzelései vannak, de Monori Andrissal remekül tudtam dolgozni. Mindenre sokkal nyitottabb volt. A musical arabos, törökös, indiai, kínai beütéseket is tartalmaz; maga a mese hét vaskos kötet, a Közel-Kelet és a Távol-Kelet történeteit gyűjti össze, nagyon sokféle néptől. Rendkívül színes és érdekes. Ezt akartuk a zenékben is lekövetni. Sok mindenbe beledumáltam, szórakoztató együttműködés volt, végül újfajta fűszerek kerültek bele a dalokba.
Közeleg a 60. születésnapod. Egyszer már – öt évvel ezelőtt – azt mondtad, hogy lassítani kéne. Most fogsz?
Az öregedés mindig lassítja az embert. Lassabban érnek a sejtek, és el-elkopnak. Azt vallom, hogy bár oxigén nélkül nem tudunk élni, mégis az lesz a gyilkosunk, hiszen a szervezetünket égetjük el minden lélegzetvételnél. Poétikus önellentmondás. A Hiszekegy című dalomban is erről szólok. Fontos, hogy minden napnak értelme legyen. Talán van még tizenöt, reméljük, húsz aktív évem. Igyekszem a mindennapok örömeit és szépségeit megtalálni. Bizonyos szempontból sokkal emberibb életet élek, mint tíz évvel ezelőtt. Néha csak ücsörgök a kertben, és van időm a feleségemmel beszélgetni, a gyerekeimmel is több időt töltök. Hagyok magamnak időt arra, hogy ne csak megteremtsem, hanem élvezzem a dolgokat, amelyek teremtésében részt vehetek.
Tóth Kata
