A beatzene a ’60-as, ’70-es évek fiataljainak adott alkalmat arra, hogy kifejezzék ellenérzésüket a rendszerrel szemben. Generációs, életmód-, felfogásbeli különbségek jelenhettek meg így, nem csak politikaiak. A zene, ahogy nyugaton, itt is valamiféle lázadás szimbólumává vált, elevenítette fel ezeket az időket Kőbányai János, író, szociográfus, fotós, aki régóta dokumentálta a zenei eseményeket, interjúkat készített fontos szereplőkkel, amelyek nemrég jelentek meg Beat(korszak) regény című kötetben. Az Újbuda Tévé YouTube-csatornáján látható interjújában felidéztük azokat a legendás helyeket is – innen a XI. kerületből –, amelyek fontos helyszínei voltak a korai beatkorszaknak, az E-épülettől a Bercsényi koleszon át a „Jóskáig”.
A Kádár-rendszer a relatíve liberálisabb korszakában már teret engedett a kulturális kibontakozásnak. Rengeteg tudás, tehetség, energia jelenhetett meg a legkülönbözőbb művészeti ágakban a filmtől az irodalomig, így természetesen a beatben is. Ez a zene már amerikai kialakulásakor az ellenállásból fakadt, életmódbeli különbségeket próbált kifejezni. Azt, hogy háborúkkal, gyilkosságokkal nem lehet politikai, társadalmi problémákat megoldani. Innen indult a beat, a hippiforradalom.
Make love, not war – szerelmeskedj, ne háborúzz!
Valóban ez vált az egyik jelszóvá. Én már akkor, fiatal rockkritikus koromban mondtam, hogy mindez a szocialista országokban, így Magyarországon, fontosabbá vált, mint Amerikában vagy Angliában. Hiszen itt legfeljebb ha így lehetett kifejezni politikai szembenállást. A hosszú haj nemcsak a háború, a betokosodott politikai rendszer elleni fellépés jelképévé vált, hanem valamennyire a diktatúra elleni lázadásként is fel lehetett fogni. Ehhez jött, hogy a magyar rock „gyarmatosította” Kelet -Európát, az NDK-tól a Szovjetunióig hódítottak a magyar bandák, hatalmas rajongótáborok alakultak ki ott is. Egy kis szabadság.
Hiszen a nyugati zene még kevésbé juthatott el ezekbe az országokba. Megjegyzem, az amerikai Hair musical sem csak generációs ellentétet fejezett ki, a vietnámi háború elleni fellépésről is szól, politikai mondanivalójú mű.
Egyfajta gyarmatosító háború ellen emelt szót, de mégsem a rendszer ellen. A zene nekünk azonban minimum az itt fennálló rendszerrel való érzelmi nem azonosulást jelentette.
Ez nem csak afféle utólagos belemagyarázás? A korszak nagy sztárja például a Mini, Török Ádámmal. Sikerszámukat, a Gőzhajót hallgatva sok minden eszembe jutott, de a politika a legkevésbé…
Éppen ez a zseniális a kultúrában és így a beatben is, hogy nem kell kimondania dolgokat. A jó mű az érzékeket, az érzéseket ragadja meg. Van benne erotika. Ott a fiatalkorod, az első csóktól kezdve.
Ami nyilván Haydn zenéjében is benne volt kortársi közönsége szerint, csak ez már tényleg elfelejtődött. Könyvében, a Beat (korszak) regényben, ahogy a korabeli képeken, főleg a koraiakon, jól fésült fiatalok láthatók, gyakran öltönyben-nyakkendőben, néha még az omegások is. Ma simán elmennének bankficsúrnak.
Így kezdődött, de aztán megjelent a hosszú haj, a másféle öltözet, a szabadság szimbólumai, például azokon a nagy tabáni koncerteken, amelyek története köré rendeződik a könyvem, ez már jól látszott.
A százezres tabáni LGT-koncertekre már én is emlékszem, persze inkább a ’80-as évek legelejéről. Valóban volt valami kis lázadásszaga a dolognak. Szóba került, hogy a zene igazodási pontokat jelentett akkor. Egy rendes rocker randizott volna egy Neoton-rajongóval?
A zenekarokhoz tartozás valamiféle világnézetet fejezett ki, amit így lehetett megfogalmazni. A Beatrice, a Mini, a Syrius vagy a P. Mobil, ahogy a Neotonhoz tartozás is jelentett valamit. Nem beszélve arról, hogy éppen úgy el lehetett határolódni, szembe lehetett állni egy zenekarral, mint ma egy szívünknek nem kedves párttal.
És olyan szociális kérdések is megjelentek ebben a zenében, amelyekről kevésbé lehetett beszélni. Például az „aluljárók népe”, a csövesek, a marginalizálódott fiatalok csoportjai – a Piramistól a P. Mobilig.
A Kádár-rendszer ellentmondásai itt legalább megnyilvánulhattak. Például az, hogy az elvben uralkodó munkásosztály egy része milyen rossz körülmények között él. Fiatal értelmiségiként kezdtem el a csövesek szociográfiájával foglalkozni, közben jöttem rá, hogy a zenekarok közönsége sokkal fontosabb, mint maguk a bandák. Ennek legjobb példája a Beatrice együttes – és ha most látjuk, hogy egyes tagjai hova jutottak, akkor pláne.
A könyvéből egyébként kiderült, hogy a beatricés Nagy Feró is volt valamikor fiatal, bizonyíték rá a fotója.
Nemcsak hogy fiatal volt, hanem a zenekara az egyik legfontosabb a korszakból. Az első az Illés természetesen, majd következik a Syrius. És aztán a „Ricse”, amely bemutatta az elnyomottak népét. Behozott egy létező problémát a közgondolkodásba. Szerintem az Európa című szvitjükkel le is zárult a magyar beatkorszak. Ahogy ma elnézem, ők „túlélték” magukat. És a „túléléshez” egzisztencia is kell, annak meg úgy látszik, feltételei vannak.
Az egzisztencia fontos dolog, ahogy az erkölcsi tartás is az lehet. Az mindenesetre biztos, hogy innen visszanézve egy nagyon színes, magas szintű kulturális közegben teremtek ezek az alkotások.
Talán eljön majd az a kor, amikor ezt az időszakot objektíven lehet értékelni. Az már most látszik, hogy a film, az irodalom nagy korszaka volt ez, mindennel együtt, nem csak a zenéé. Ady írta, hogy „nekünk Mohács kell” – az ellentétek, a széthúzás. Ha a kultúra felől nézzük ezt a korszakot, ebben Bródy János és Szörényi Levente – akiknek a világképe ma ég és Föld – képes volt együtt megalkotni azt a zenekart, azt a zenét, amely élni fog, amíg lesz magyar kultúra. Az Illést. A Kádár-kor éppen a diktatúrájával hozta őket össze.
Bár annak a diktatúrának az volt a jellemzője, hogy bizonyos dolgokról nem beszéltek az emberek. Lehet, hogy az Illés tagjai sem tudták akkor egymásról, magukról, hogy mennyi mindent másként gondolnak…
Azt próbáltam feldolgozni sok interjúval, hogy kik azok, akik beatzenészek lettek, erre tették fel az életüket. A Beatricéből Miklóska Lajos szerepel, aki a legendás Sakk-mattban kezdte, és például ő készítette el a Jézus Krisztus szupersztár első, amúgy hamar betiltott magyar interpretációját. Ő Nagy Feróval zenélt együtt. A legkülönfélébb emberek képesek voltak szót érteni. Biztos emlékszik Jancsó Miklós egyik korai filmjére, az Oldás és kötésre. Az elején van egy kávéházi jelenet, ahol együtt ül Konrád György, Csoóri Sándor, talán még Csurka István is.
Az biztos, hogy együtt jártak akkoriban a Belvárosi Kávéházba meg a Luxorba.
És nagyon jó hatást tett a magyar kultúrára, hogy szót tudtak egymással érteni. Ez mára elmúlt. A szabadság most nem egyesíti az erőket, hanem gyengíti ezt a fajta egységet. Mindenki a másik ellensége, újra Mohács kell.
Arról azért beszélgethetnénk, hogy tényleg az-e a szabadság, amiben most élünk. De vissza a múlthoz! Abban a kádári világban viszonylag kevés olyan alkalom volt, a focimeccseken és a május 1-jei felvonulásokon kívül, amikor sok ember összegyűlhetett. A tömegtől tartott a hatalom. Aztán a rockkoncertek váltak tömegrendezvénnyé, ráadásul veszélyes fiatalok jöttek össze.
A magyar népnek ’56-ban elege lett a diktatúrából, föllépett ellene. Több száz ember az életét áldozta ezért, ám ez a tragikus „befektetés” hosszú évekre megtérült. Ezért lehetett jobb életünk a mi ifjúságunkban, mint a cseheknek, a bolgároknak, a románoknak, a lengyeleknek. Egy nép a rabtartóival szemben is fel tud lépni, felelősséggel tartozik a szabadságáért. Vagyis ezeknek az éveknek a relative szabadabb, progresszívebb kultúráját ’56-nak is köszönhetjük.
Akkor beszéljünk ezekről a XI. kerületi „szabadabb” helyekről.
Nekem már a nagyszüleim is a Lágymányosi utcában éltek, én is itt cseperedtem föl, ismertem a környékbeli helyeket. Ugye volt a József Attila Gimnázium, a „Jóska” (a korábbi, illetve mai Budai Ciszterci Szent Imre Gimnázium – a szerk.), ami arról is nevezetes, hogy az omegások oda jártak, játszottak például szalagavató bálokon. De én a Jóskában láttam, hallottam először a Minit vagy a Liversing együttest. Aztán kicsit arrébb, a Műegyetemen, az E-épület, ami szintén Omega-klub volt. Oda tagságit szerezni nehezebben ment, mint egy jobb angol klubba. Vagy a Fehérvári úti Fővárosi Művelődési Ház, ahol nem kisebb együttes játszott, mint az Illés – a mai napig maradt ott nosztalgiaklubjuk. És működött itt Muzsikás klub, ott volt a Bercsényi kollégium a Syriusszal vagy a Vasvári Pál utcai kollégium bulijai. És persze a tánciskolák, ahova szintén jártunk, mert ott is nagyon jó zenekarok léptek fel.
Félve merem csak megkérdezni, illemtanárhoz is?
Tánc- és illemtan – az együtt járt.
Sok jót elmondott itt a Kádár-rendszerről. Csak hogy képbe helyezzük az olvasókat, ön nem volt annak a rendszernek sem híve, sem kedveltje. Írói, művészi próbálkozásukat a Beatricével, a Fölöspéldány csoportot, például nem is engedte a hatalom működni. Mint művészt üldözték…
Ha nagyon nem is üldöztek, de én a Kádár-rendszer ellen voltam, az ellenkultúrájában vettem részt. Akkor valami ellen voltál. És kerested az utad, a lehetőségedet, hogy a kultúrán keresztül fejezd ki ellenvéleményedet. Most elvileg kifejezheted azzal, hogy különféle pártokra szavazol, a kultúra kikerült ebből a szerepből. A magyar beatnek azért van vége, mert megszűnt az a funkciója, hogy ezen keresztül, a zenén át léphessünk fel társadalmi ügyekben. Most ott van erre a pártgyűlés.
Akár a dolgok normális menete is lehetne, hogy nem Beatricére és Neotonra kell szavazni, ha világnézeti, politika kérdésekről van szó, hanem pártokra. Ráadásul a zenei élet mai szereplőinek jelentős része nem a hatalom ellen lép fel, hanem a hatalmi pénzosztó kegyeit keresi. Úgyhogy tényleg itt a vége.
Dési János
