Szokatlan lakó költözött be 1956 késő nyarán a XI. kerület ikonikus szállodájába, a Gellértbe. Az 1918-ban megnyílt, egykor elegáns hotel lehangoló állapotban volt akkoriban, bár a kevés turistával büszkélkedő városban még mindig ez volt az, amelyiknek maradt valamije a régi dicsőségből – még ha csak a neve is. Hova tűnt addigra a bálterem, hova lettek a fényes szobák, a vendéglők, a bárok – na és a remek konyhák? Állítólag az egyik emeleten két szobát nyitottak össze, hogy a háborúban tönkrement csillogó-villogó konyha rendbehozásáig valahogy enni adhassanak a vendégeknek. A környezet nem számított előkelőnek – miként is lehetett volna az a Rákosi-rendszer végnapjait élő országban. Az új lakó mégis bő három évig maradt, csak 1959 őszén költözött ki, közben csatlakozott hozzá új felesége is. Ráadásul a cehhet, vagyis a szoba árát és a kosztköltséget, a magyar állam állta.
A Gellért Szálló lakója nem volt más, mint Páger Antal, aki a II. világháború végéig az egyik legnépszerűbb színész volt Magyarországon, majd az ʼ50-es évek második felében új, fényes karrierbe kezdett. A kettő között viszont emigrációban élt Argentínában.
De haladjunk sorban, és idézzük fel a Gellért előtti esztendőket!
Páger a két háború közti színház és a mind népszerűbb film egyik vitathatatlan sztárjának számított. Egyre-másra játszotta el a fontos szerepeket. Sztárgázsit kapott, autót tartott, villát vett, a korabeli bulvárlapok oldalairól nézett lelkes híveire. Egy darabig tingli-tangli filmekben játszott (Csókolj meg édes, Péntek Rézi és még bő három tucat hasonló), aztán utolérte a politika. A ʼ40-es évek elején sorra készültek a társadalmi kérdésekkel foglalkozó, erősen szélsőjobboldali jellegű propagandamozik, a „probléma-filmek”, ahogy akkor mondták. Többségük tisztes közönségsikert aratott – akkoriban még nem állami pénzeket vertek el efféle célokra, hanem magánvállalkozások kockáztattak, tehát kellettek a fizető nézők.
Páger Antal e filmek csillaga is volt. Az egyik első, a doktor Kovács István, amelyet a nyilas Bándy Viktor rendezett, olyan sikert aratott, hogy állítólag rendőröknek kellett az Uránia mozi pénztára előtt fenntartani a rendet. Ez még nem volt annyira antiszemita film, mint némelyik későbbi, de a kor moziját nagyszerűen ismerő Sándor Tibor szerint „a népi mozgalom jobboldalának szellemiségét tükrözte, a kozmopolita értékek által megfertőzött magyar középrétegek <<mélymagyar>> paraszti forrásból való felfrissítését propagálta”.
A szélsőjobbos sajtó szívből lelkesedett a filmért és a főszerepet játszó Págerért. Egy színész persze nem felelős a szerepért, amit eljátszik – nem gondoljuk róla, hogy csak azért, mert meggyilkolta esetleg Hamlet atyját, maga is gyilkos lenne. De Páger, talán ettől a sikertől és a vele járó újabb pénzesőtől is megrészegülve, mind többször állt ki azokért az eszmékért, amelyeket szerepeiben képviselt. Az Egyedül Vagyunk főszerkesztője, az imrédysta képviselő Oláh György vezércikkben méltatta a „Kovács István”-t. Páger postafordultával válaszolt: „én egész érzésvilágomat belevittem ebbe az alakba, akiből valóban sok akad ebben az országban. Bárcsak mindég magyar sorskérdésekkel átszőtt filmtémákat csinálhatnék! Nem törődöm vele, ha sokan vannak, akik ezt nem veszik jónéven. (…) köszönöm, hogy annyi száz magyarral Te is megértetted a szíveddel azt, amit én a szívemből küldtem”.
Közben 1941 nyarára megszületett a harmadik zsidótörvény. Az első kettő alapvetően a gazdaságból, a közéletből, a filmből, a színházból, a művészeti világból próbálta kiszorítani a zsidónak minősített szereplőket. A harmadik „faji” törvény már a zsidók és nem zsidók közti házasságot és a szexuális kapcsolatot is tiltotta. Megindult az őrségváltás – az addig zsidók által betöltött helyeket meg lehetett kaparintani, be lehetett ülni a készbe, elvenni azt, amit valaki más csinált. Filmért kiáltott ez is. A stílszerűen Őrségváltás címet kapott újabb Bándy-műnek természetesen Páger lett a főszereplője.
„Amennyire ökölbeszorul a néző keze a filmjátékban feltárt zsidó gazságok láttán, ugyanolyan elégtételt érez, amikor a zsidók elveszik büntetésüket” – írta a korabeli szélsőjobbos kritikus.
Vajon el kell-e mindent játszania egy színésznek, amit a kezébe adnak? Páger később azzal védekezett, hogy ez csupán szerep volt, mint annyi minden más. Érvelését kissé gyengítette, hogy először nem rá gondoltak az alkotók, de állítólag az előző kiszemeltek – Tímár József, illetve Ajtay Andor – visszaadták a szerepet. Egész pontosan az egyikük leköpte, a másikuk eltépte a forgatókönyvet. (Úgy látszik, akkor sem volt kötelező minden.) Páger vállalta, és ismét nagy sikert aratott a filmben, amelyben Csortos Gyula, Makláry Zoltán, vagy éppen Ladomerszky Margit is szerepelt kisebb jelenetekben.
A szélsőjobb Magyarság (1942. november 29.) így foglalta össze a szüzsét: „A film története arról szól, hogy egy nagy gyárvállalatnál a zsidótörvény megjelenése előtt milyen mértékben és miképpen uralkodtak a zsidók a magyarok fölött, hogyan akadályozták meg a tehetséges magyarok előrejutását, hogyan fogtak össze, hogy a magyarság találmányai soha ne az alkotó magyarok nevén kerüljenek megvalósításra, hogyan dúlták fel sok esetben az alattuk dolgozó magyarok családi életét is, hogy felettük való uralkodásukat és hatalmukat minél kíméletlenebbül gyakorolhassák. De a zsidótörvény életbelépése után is miképpen igyekeztek fondorlatos úton lehetővé tenni, hogy régi pozíciójukat a nagy jövedelmek mellett, a maguk részére továbbra is biztosíthassák. A drámai jelenetekben gazdag film főszerepében különösen Páger Antal nyújtott felejthetetlen alakítást. De ugyanolyan nagyjelentőségű alakításokat nyújtottak a többi művészek, különösen Csortos Gyula, aki a filmben áldozatul esik a zsidó spekulációnak.”.
Ekkoriban mondta egy újságírónak Páger, hogy ő „a nemzeti célok szolgálatát tartja a legszentebb feladatának”. „Minden magyar színésznek úgy kell felfogni a hivatását, hogy felelősséggel tartozik a nemzetének és harcot folytat a színpadon felcsendülő magyar szó szentségéért.”
Már saját korukban is propagandaalkotásoknak tekintették a „probléma-filmeket”. Páger egy nyilvános rendezvényen arról beszélt, végre nem „fürdőkád- és bárjelenetek” alkotják a filmet, hanem a kisemberek problémája. „És ha százszor is propagandafilmnek nevezik, sőt gúnyolják filmjeinket, legyen az. Mi szívesen csinálunk propagandát (…)”. Bethlen Margit grófnő, a volt miniszterelnök, Bethlen István felesége, maga is író, elismert színpadi szerző viszont ezt jegyezte meg ezekkel a filmekkel kapcsolatban. „Irtózom a propagandafilmektől, nem tartom művészetnek, hogy a moziban kézzel-lábbal tanítani akarnak valamire. (…) Hiszen ezt is meg lehetne csinálni művészettel.”
Págert egyszer az öltözőjében is meglátogatta Szálasi Ferenc, hogy gratuláljon neki. A színész később úgy számolt be erről, hogy ő nagyjából elutasította a nyilas vezért. Ismert az a filmhíradórészlet, már 1944-ből, ahol Páger Szálasival parolázik. Páger ezt úgy idézte fel, hogy ő jó alaposan megmondta a véleményét a nemzetvezetőnek, csak a hangot nem vették fel, ezért tűnik úgy, hogy kedélyesen kvaterkáznak. Később hozzátette, a szélsőjobbhoz, a nyilasokhoz felesége, Komár Júlia színésznő sodorta közel. Népszerűsége, sikere fényében akartak fürdeni a politikusok, és ő nem állt ellen, merthogy a művészetekkel volt elfoglalva – mondta ismét csak utólag.
„Páger a keresztény nemzeti kurzus melletti propagandista volt. A keresztény nemzeti fajvédő kurzus mellett és nem a nyilas kurzus mellett. A nyilas kurzus csak egy része ennek. Tehát ő többet vállalt be: bevállalta a Sztójay-kormányt (ekkor gyilkolták meg a magyarországi zsidók többségét – a szerk.) és az Imrédy-kormányt is” – mondta a korszak történésze, Ungváry Krisztián.
Mindenesetre a háború végén Páger megértette az idők szavát, és feleségével együtt elmenekült, előbb Ausztriába, majd Argentínába kerültek. A nácizmussal rokonszenvező Juan Perón elnök idejében Argentína a háborús bűnösök népszerű célországa volt, a kormány tárt karokkal fogadta őket, nem kellett elszámoltatástól, kiadatástól tartaniuk, állampolgárságot kaptak. 1955-ben azonban Perónt puccsal megbuktatták ellenfelei, és az oda menekültek közül sokan tartottak attól, hogy kiadják őket.
Páger Antal viszont egyrészt messze nem tartozott a háborús bűnösök közé. Másrészt már 1953-tól környékezte a magyar külügy és a titkosszolgálat, hogy költözzön haza, nem lesz bántódása. Miért fektettek ekkora energiát egy kétes politikai múltú ember hazahozatalába? Minden valószínűség szerint a rendszert próbálták vele szalonképessé tenni a nagyvilág, illetve részben saját polgáraik előtt. És talán Páger jellemét ismerve, bíztak benne, hogy vele lehet üzletet kötni.
A hajdani sztár megérezte a nagy lehetőséget, és egy kilencpontos feltétellistát fogadtatott el. Ebben rögzítették, hogy fontos szerepeket, főszerepeket kell kapnia, színházban, filmben. És az is, hogy Orbán-hegyi villáját állami pénzen felújítva, bebútorozva visszakapja, addig pedig a Gellért Szállóban lakhat, közköltségen.
Így tért vissza Magyarországra Páger Antal, és így költözött a patinás, de lerobbant hotelbe. Kollégái közül jó néhányan nem nézték jó szemmel a történteket. A közönség megoszlott. Sokan lelkesedtek Págerért és művészetéért, de rengetegen úgy gondolták, mégsem kellene szó nélkül, bocsánatkérés nélkül rehabilitálni. Páger ugyanis későbbi nyilatkozataiban sem ismerte el, hogy rosszat tett volna. Akkori feleségét, a körülményeket hibáztatta, ő legfeljebb ha tévedett, de az mindenkivel megeshet – mondta.
A kalandos történethez tartozik, hogy Páger hazatértekor Szilágyi Bea volt az egyik színész, aki egyenesen színészsztrájkot akart szervezni ellene. A megmozdulásból nem lett semmi. Időközben Szilágyi Bea elvált, majd a Gellért Szállóban összeismerkedett, összemelegedett Págerral. Annyira, hogy a magát kommunistának tartó, zsidó származású színésznő hozzáment a szélsőjobb kapcsolataival korábban kérkedő kollégájához. (Páger korábban kikötötte, hogy Argentínában hagyott felesége is utána jöhessen, ehhez később már nem ragaszkodott.) 1959-ben együtt költöztek ki a hotelből a színész régi villájába, amelyet a háború után a Moszkvából hazatért filmteoretikus, Balázs Béla kapott meg. A szerencse és a budai villák sorsa forgandó.
Páger hamarosan szerepek sorát játszotta el nagy tetszés mellett. 1966-ban Fábri Zoltán Utószezon című flimjében ő alakította azt a tehetetlenül sodródó, gyáva alakot, aki egy család elhurcolásáért és meggyilkolásáért volt felelős a holokauszt idején. Komoly nemzetközi sikereket ért el vele. Már csak azért is, mert ez volt az egyik első olyan film a keleti blokkból, amelyik ha ironikus formában is, de megpróbált szembenézni a múlttal.
