Emléktáblát avattak Újbudán Sztehlo Gábor evangélikus lelkész tiszteletére az Orlay utca 10. alatti szülőházánál. Sztehlo Gábor a nácizmus és a kommunizmus idején is sokszor élete kockáztatásával mentett meg gyerekeket, nemegyszer a biztos haláltól. Az elmúlt években több könyv, köztük saját naplója és megmentettjei visszaemlékezései mellett kiállítás is felidézte alakját, szobra áll a Deák téren – mégis kevesen ismerik hősies életét.
Sztehlo Gábor evangélikus lelkész a holokauszt idején egyháza megbízásából vett részt zsidó gyerekek mentésében, aztán a háború után egyéb áldozatok, kibombázott, elárvult gyermekek is csatlakoztak hozzájuk. A sokszínű társaságot egy otthonhálózatba terelte, az intézmény keretében pedig saját „gyermekköztársaságot” hoztak létre, amelyet Gaudiopolisnak (Örömváros) neveztek el. Demokratikus módon intézték ügyeiket, saját vezetőket, szervezetet választottak – nem csoda, hogy 1950-ben a kommunista hatalomátvétel után szétzavarták őket.
1944 tavaszán halálra ítélték mindazokat Magyarországon, akiket zsidónak nyilvánítottak. Az ítéleteket ütemesen hajtották végre, először a vidéki zsidóság összegyűjtésével, Auschwitzba szállításával és ottani meggyilkolásával. Sztehlo ekkoriban a harmincas éveiben járt, politikával nem foglalkozott, a háború híreit sem különösebben figyelte, a március 19-i német megszállás csak annyiban érdekelte, hogy folytathatja-e munkáját, azaz szervezheti-e tovább népfőiskolai mozgalmát szegény sorú és paraszt fiataloknak.
Nem folytathatta, ezért püspöke új munkára osztotta be: egyrészt kórházi lelkésznek, másrészt megbízta azzal, hogy vegyen részt a Jó Pásztor Egyesület tevékenységében. A Jó Pásztor a protestáns egyházak közös mentőakciója volt. Sztehlo visszaemlékezései szerint egyházi vezetője, Raffay Sándor püspök – aki a felsőházban még támogatta az első két zsidótörvény elfogadását – így írta le a helyzetet: „…baj van a keresztyén vallású zsidó származású gyerekekkel. Sokan vannak gondozás és otthon nélkül. Ezeket össze kellene gyűjteni és számukra valami menedékről gondoskodni. Kinevezlek oda az evangélikus egyház képviselőjének”.
Sztehlo lelkesen vetette bele magát a munkába. Hamar kiderült, hogy a „baj van” meglehetősen visszafogottan írja le a helyzetet. A zsidó gyerekeket is meg kívánták ölni, és bár sokáig reménykedtek, hogy segít rajtuk, ha már megkeresztelkedtek – azaz egyházjogilag kereszténynek számítottak –, az sem ért semmit.
Pénz persze alig akadt a mentő munkára. Sztehlo támogatókat keresett, épületekhez, villákhoz jutott, megszervezte az élelmezést, a felügyeletet, az egészségügyi ellátást és minden szükséges dolgot. Az 1944. októberi nyilas hatalomátvétel után továbbromlott a helyzet. Sztehlo védenceit konkrét veszély fenyegette, segítséget elsősorban a Nemzetközi Vöröskereszttől remélhetett. A budapesti ostrom napjait felidézve könyvében Sztehlo szégyenkezve emlékszik arra, hogy amikor a Vöröskereszt svájci képviselője, Friedrich Born megkérdezte tőle, „Van-e valami elgondolása, terve az egyháznak a zsidók mentésére? Tudja-e az egyház, hogy a németek megszállásával kezdődik el tulajdonképpen a zsidók komoly üldözése?”, ő nem tudott felelni. Emlékirataiban ezt így kommentálta: „Nagyon szégyelltem magam az egyházaink tehetetlensége miatt és tájékozatlanságom miatt”.
Pedig ha valakinek nem kellett magát ezért szégyellnie, akkor az éppen ő volt. További menhelyeket szervezett, sőt, a felnőtt segítők, gondozók, konyhai és egyéb dolgozók között is igyekezett üldözött zsidókat elrejteni. A Vöröskereszt két szekciója foglalkozott a gyerekek mentésével. Az A szekció Komoly Ottó cionista vezető irányításával elsősorban a zsidó gyerekeket igyekezett menteni, míg a B szekció a kikeresztelkedett és nem zsidó gyermekek életét próbálta megóvni Sztehlo vezetésével. Az elgondolás az volt, hogy ha nemzetközi szervezetek, követségek védelmébe helyezik az intézményeket, akkor ez talán megóvja ezeket. Bár a gyermekmentők képviseletében még a pápai nuncius, az embermentésben szintén jelentős részt vállaló Angelo Rotta is tárgyalt a nyilas miniszterelnökkel, Szálasi Ferenccel, hogy mentességet szerezzen az otthonoknak, így is sok támadás érte ezeket. Sztehlo megmaradt irataiból, feljegyzéseiből tudjuk, hányszor rohanták meg a nyilasok a Vöröskereszt védelme alatt álló épületeket, és hurcoltak el onnan embereket. „Hány embert bújtattak el fehér köpenybe vagy kék zubbonyba, hogy mint a kórházi személyzethez tartozót megmentsék (…) Igen, az elszabadult gyűlölet ideje volt ez, de éppen úgy számtalan névtelen hősi életnek is” – folytatta visszaemlékezéseit.
A mind több gyereket és felnőtt segítőiket nemcsak biztonságban kellett tartani, hanem etetni, ruházni is kellett, és még amíg lehetett, a képzésüket is megoldani. A Vöröskereszt támogatásával 29 otthont hoztak létre szerte a fővárosban. Sztehlo azonban nem volt elégedett, mert Budapesten kívül alig sikerült szervezni ilyeneket – így az ottani gyerekeket megmenteni sem tudták. Mindez örök lelkiismeret-furdalást okozott neki, noha magyarázatként hozzátette, információhoz sem nagyon jutottak arról, mi történik a fővároson kívül, és infrastruktúra sem állt rendelkezésre, hogy ott érdemben tevékenykedjenek.
Sokszor előkerül, hogy a magyar társadalom, a politikai elit azért sem volt szolidárisabb a zsidókkal, mert nem tudták, milyen sors vár rájuk. Egyrészt, különösen a nyilas uralom idején, már mindenki előtt nyilvánvalónak kellett lennie: akit zsidónak minősítenek, az közvetlen életveszélyben van. A deportálások után a számtalan rablógyilkosság, a Duna-parti sortüzek és a többi kegyetlenség nem maradt titokban. Másrészt már 1944 tavaszán eljutott a magyar egyházi és politikai elithez az úgynevezett Auschwitz-jegyzőkönyv, a cionista Kasztner Rezső közvetítésével. Éppen a Jó Pásztor egyik vezetője, Éliás József fordíttatta le magyarra a dokumentumot, amely arra figyelmeztetett, hogy Auschwitzban a magyar zsidók meggyilkolására készülnek.
Mindezek ellenére kevesen voltak olyanok, mint Sztehlo Gábor, aki minden nehézség és akadály ellenére folytatta a mentőmunkát. A veszély időnként furcsa helyekről fenyegetett. Az egyik gyerekotthon például a nyilasokkal és személyesen Szálasival jó kapcsolatot ápoló Páger Antal színész villájával szemben működött – attól kellett tartaniuk, hogy a villa lakói feljelentik őket.
A mentőakciónak hamar híre ment. Sztehlo felidéz olyan történetet, amikor nem sokkal Budapest ostroma előtt, karácsonykor megjelent nála egy hölgy egy kétéves forma kislánnyal. Menekülő zsidók bízták rá, de ő nem tud tovább vigyázni a lánykára, papírja nincs, a vezetéknevét sem ismerik. „A legszebb karácsonyi ajándék: az elhagyott gyermek, aki szeretetre vágyik” – jegyezte fel Sztehlo, hozzátéve, hogy legalább Ildikó lányának és Gábor fiának lett egy testvére. Évike – ennyit tudtak róla, akit nyomban Ildikó kiságyába fektettek le, más alkalmas hely híján. Sztehlo ugyanis saját gyermekeivel együtt őrizte, vigyázta a zsidó gyerekeket, együtt vállalva a halálos kockázatot, ezzel is érzékeltetve, a rábízott, ekkor már közel 1600 gyerek éppen olyan fontos neki, mint a sajátjai. Évike, „a karácsony örömének hírdetője”, a Napsugár Évi nevet kapta, és 1949-ig élt Sztehlo gyermekotthonában, majd megszervezték, hogy legyen, aki örökbe fogadja.
A gyermekmentő akció igazán rémes része Budapest ostromával kezdődött: éhezés, fázás, folyamatos bombázások és belövések. Sztehlo Gábor és munkatársai azonban minden vész közepette megmentették a rájuk bízott gyermekeket és felnőtteket – kevés ilyen hősi fejezete van a holokauszt magyarországi történetének. Sztehlo mégis elégedetlen maradt. Úgy érezte, ha a társadalom, az egyházak tiltakoznak, felkészülnek a mentésre, az ellenállásra, akkor a 400 ezer meggyilkolt áldozatból sokakat meg lehetett volna menteni. „Mennyire vak és magabízó volt az egyház, mindegyik egyház, illetőleg felekezet. Mennyire más lett volna, ha látja a feladatát. Micsoda tragédia. Hogyan játszotta el a hitelét a keresztyénség. Mindez terheli a lelkiismeretet” – írta éppen ő, aki valóban csodát tett.
Sztehlo Gábor a felszabadulás után, 1945 tavaszán sem hagyta abba a munkát. Gyermekotthonokat szervezett egyrészt elárvult gyermekeknek – zsidóknak és nem zsidóknak –, másrészt olyanoknak, akiket a háború utáni zavaros időkben szüleik nem tudtak ellátni. Ez lett a legendás Gaudiopolis, az Örömváros. A gyermekek városa, ahol saját önkormányzó közösséget hoztak létre. Maguk választottak vezetőket, saját törvényeik, szabályaik szerint demokratikus módon működtek. Ráadásul Sztehlo befogadott olyan gyerekeket is, akiknek szülei az előző rendszerben exponálták magukat. A kiépülő új diktatúra mindezt nem nézte jó szemmel. Demokrácia? Önkormányzás? Jogok a gyerekeknek? Hiszen már a felnőtteket sem tartották alkalmasnak arra, hogy saját ügyeikben rendelkezzenek, hát még a fiatalokat! Aztán az egyházak elleni küzdelem is oda vezetett, hogy bármilyen sikeres, bármilyen népszerű is volt Gaudiopolis, felszámolták a zugligeti Pax otthont. (Az ott lakókat sokan ismerhetik – játszottak a mindmáig népszerű magyar filmben, Radványi Géza Valahol Európában című alkotásában, részben saját magukat adván.)
1950-ben államosították a gyermekotthonokat. Sztehlo segédlelkészként dolgozott tovább, egyebek közt Kelenföldön. Családja 1956-ban elhagyta Magyarországot, és Svájcban telepedett le. De a lelkész nem ment velük, folytatni akarta itteni munkáját, a szeretetotthonok szervezését és működtetését. 1961-ben meglátogatta feleségét, gyermekeit Svájcban, ahol infarktust kapott, és nem tudott hazajönni. Útlevele lejárt, disszidensnek minősítették – bár szeretett volna visszatérni Magyarországra, erre csak akkor lett volna lehetősége, ha megszerzi a svájci állampolgárságot. De a svájci hatóságok nem kívántak így segíteni azon az emberen, aki vagy kétezer életet mentett meg. 1972-ben viszont megkapta a Világ Igaza kitüntetést, amelyet az izraeli Jad Vasem intézet ad olyan nem zsidó embereknek, akik életük kockáztatásával mentették a zsidó üldözötteket a holokauszt idején.
Sztehlo Gábor 1974-ben hunyt el honvágytól gyötörten Svájcban, hamvai a Farkasréti temetőben nyugszanak. Egykori gaudiopolisi lakói máig őrzik az emlékét. Könyvet adnak ki róla, kiállítás szervezésében működnek közre, ösztöndíjat szerveznek nehéz sorsú gyerekeknek, vagy éppen emléktábla állításában vesznek részt.
A gyermekmentő lelkész első budapesti szobrát 2009-ben avatták fel Budapesten, alkotója a Kossuth-díjas Vígh Tamás, akinek a testvére szintén „Sztehlo-gyerek” volt. Ha valaki, Sztehlo Gábor megérdemli, hogy szobránál és most már emléktáblájánál mindig legyen friss virág és zsidó szokás szerint egy-egy kavics.
Dési János
Külön köszönet a cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért a Sztehlo Gábor emlékének megőrzésében oroszlánrészt vállaló, egykori „Sztehlo-gyereknek”, Andrási Andornak.
