Nyáry Krisztián író, irodalomtörténész írt egy könyvet, amelyben 1848. március 15-ével kapcsolatos leveleket, visszaemlékezéseket gyűjtött össze. Arra jutott ebben, hogy egy forradalom résztvevői, ha éppen nincs forradalom, akkor átlagos, hétköznapi, ahogy mondani szokás hús-vér emberek. De nem azért emlékszünk Petőfire, Jókaira, Kossuthra, Vasvárira és a többiekre, mert „hús-vér emberek”, hanem mert a magyar történelem egy kitüntetett pontján nagyon fontos szerepük lett.
– Utólag persze tudjuk, hogy 1848. március 15. fordulópont volt – emelte ki az Újbuda TV-ben Nyáry Krisztián. Ám azok, akik akkor ott voltak, nem feltétlenül ébredtek erre rá azonnal. Tanulság: amikor a történelem történik, azt nem biztos, hogy észrevesszük. Az 1848. március 14–15–16-án született levelek a mindennapi életről szólnak, ahová persze beszűrődik a történelem. Nagyon kevesen tudták, hogy az, aminek tanúi, maga a forradalom. Petőfi tudta, mert ő forradalmat akart. Az átlagos pesti polgár inkább azt írta le, mi történik az utcán. Hogy ez forradalom volna, azt a legtöbben nem gondolták. Mert forradalomban vérnek kell folynia – vélték. És ez egy békésen lezajló eseménysorozat, tulajdonképpen felgyorsított reformidőszak volt. A tizenkét pontban rögzített követelések mind szerepeltek azokban a törvényekben, amelyeket éppen ezekben a hónapokban tárgyalt az országgyűlés, csak bonyolult jogi nyelven. A Mit kíván a magyar nemzet, azaz a tizenkét pont marketingeszköz volt arra, hogy ezt röviden elmagyarázva mindenki megérthesse.
Ez azért is érdekes, mert sokan úgy gondolják, hogy a társadalmi változások, a választási győzelmek, vagy akár a forradalmak lehetőségét is a nyilvánosságban, a sajtóban kell megteremteni. Ehhez képest 1848-ban a forradalom teremtette meg a maga sajtóját, nyilvánosságát, éppen a tizenkét pont kinyomtatásával. Nyáry szerint sok mindennek kellett történnie, aminek hatására az lett március 15-ből, ami. Az „ifjak” március 19-ére terveztek először megmozdulásokat. Csak közben Bécsben kitört a forradalom, és ez felgyorsította az eseményeket. A márciusi ifjak tervéhez az is kellett, hogy Kossuth Lajos Pozsonyban nem volt benne biztos, hogy azok a törvényjavaslatok, amelyek felirat formájában elkészültek – és el kellett fogadnia őket előbb a felsőtáblának, aztán a királynak –, megkapják-e a megfelelő támogatást. Tehát Kossuth Lajos azt üzente, jó lenne valami tömegmegmozdulás, amivel nyomást lehetne gyakorolni.
Fontos szerep jutott a gyors kommunikációnak. A három város, ahol elindultak a változások: Bécs, Pozsony és Pest. Egy napon belül kétszer meg tudott fordulni a gőzhajó, ily módon hamar értesültek arról, hol, mi történik. Az osztrák császári posta gyors és megbízható működése így járult hozzá a pesti, a bécsi forradalomhoz, a pozsonyi változásokhoz.
Ma már tudjuk, forradalom tört ki, és ehhez az is kellett, hogy elfogadják ezeket a törvényeket, hogy féljenek attól, ami Pesten történik. Még a magyar országgyűlésben lévő reformpolitikusok is tartottak attól, hogy Petőfi majd’ negyvenezer paraszttal a háta mögött megindul, ha szerinte nem jól alakulnak a dolgok. Pedig erre esély sem adódott. Ez valódi polgári forradalom lett. Még ebédszünetet is tartottak.
Március 14-én, a bécsi forradalom hírére Pesten eldöntötték az ifjak, hogy eljött a pillanat. Most vagy soha. Petőfiék a lakásukon már februártól kezdve többször eljátszották a forradalmat. A költő ifjú feleségével élt ott, náluk lakott Jókai Mór is; esténként a barátaikkal elpróbálták a francia forradalmat, kiosztották a szerepeket, készültek. Az volt az aktuális elképzelés március 14-én, hogy másnap reggel összegyűlnek törzskávéházukban, a Pilvaxban, majd onnan elindulnak, és fellelkesítik a parasztokat, akik egy vásárra jöttek fel Pestre. Petőfi nagyon komolyan vette a dolgot, a 14-éről 15-ére virradó éjszaka letisztázta a Nemzeti dal szövegét. Felesége, Szendrey Júlia megalkotta az első kokárdát. Ő tudta, hogy a forradalomnak fontosak a jelképek, a nemzeti színű főkötőtől a kokárdáig mindent ő talált ki.
Másnap reggel Petőfi a megbeszélt időpontban elment a Pilvaxba, ahol nem volt senki, mert ezek a fiatal, léha értelmiségiek nem keltek fel időben. Vasvári Pállal futott csak össze, akivel visszamentek Petőfi lakásába reggelizni. Innen vissza a Pilvaxba. Itt tartottak egy főpróbát. Egy társukat, Sükei Károly ifjú költőt és jogászhallgatót megbízták, helyezze ki a tizenkét pontot a Pilvax mellett, mit szólnak hozzá a polgárok. De a falragasz senkit sem érdekelt, ezért Sükei elkezdte felolvasni. Talán nem neki kellett volna, mert dadogott, mégis összegyűlt harminc-negyven ember. Köztük volt persze egy császári besúgó, aki úgy próbálta elejét venni a rendbontásnak, hogy a dadogóst el akarta vitetni a bolondokházába. De ezt már nem engedte az utca népe. A főpróba tehát jól sikerült, és arra jutottak, innentől kezdve Jókai olvassa föl a követeléseket. Nekiindultak, végigjárták az egyetemeket, hiszen ezt a világot ismerték, részben maguk is egyetemisták voltak. Kialakult a koreográfia: Jókai felolvasta a pontokat, Petőfi elszavalta a Nemzeti dalt. Aztán előkerült az első forradalmi ötlet, valamikor délelőtt 11 körül: menjünk el a cenzorhoz, és utána nyomtassuk ki a tizenkét pontot meg a Nemzeti dalt. Amire Petőfi azt mondta, nem ismerünk többé cenzort, menjünk egyenesen a nyomdába.
Jól mutatja, mennyire benne volt a levegőben, valami történni fog, hogy a nyomdatulajdonos Landerer már reggel szólt segédeinek, a szokásosnál több papírt rendeljenek. Kiadta az utasítást: ha jön a tömeg és kevesen vannak, zavarják el őket. Ha sokan vannak, akkor csinálják, amit mondanak. Sokan érkeztek. Odaadták a kéziratokat, hogy nyomtassák ki. A nyomdász azt felelte, nem teheti, mert nincs rajta a cenzor engedélyező pecsétje. Senki sem tudta, akkor most mi legyen. Talán csak Landerer, aki megsúgta: foglaljanak le egy nyomdagépet, őt meg zárják be valahová. És akkor jelképesen, kézrátétellel lefoglalták a nyomdagépet, Landerer meg bement az irodájába, és kérte, zárják rá az ajtót, nehogy később ebből baja legyen. Ám akadt még egy gond: Petőfi nem hozta magával a verse kéziratát, otthon felejtette. Meg kellett várni, amíg leírja újra a szedőnek. Addig Jókai kiment, már esett, hideg volt. Azt mondta a gyülekező tömegnek: polgártársak, most egy kis szünetet tartunk, mindenki menjen szépen haza ebédelni. Egy picike, szűk tér, a mai Szabad sajtó út közelében, a Landerer-nyomda előtt. Akkor már tízezer ember állt ott, félő volt, hogy esernyőikkel kiszúrják egymás szemét. Ezért hozzátette Jókai, hogy egy ilyen szent pillanatban ne az esővel törődjünk. Zárjátok be az ernyőket, nehogy baleset legyen! Azt írta utólag, hogy akkor egyszerre tízezer esernyő becsukódott, és az a robaj volt a szabadságnak az ágyúdörgése.
Jókai azt kérte, háromkor, az „ebédszünet után” menjenek a Nemzeti Múzeumhoz, bár még ők sem tudták pontosan, hogy ott mit csináljanak. Közben elszaladtak Bajza Józsefhez, a Nemzeti Színház igazgatójához, aki megígérte, hogy este egy ingyenes előadáson a Bánk bánt tűzik műsorra, valami könnyű francia darab helyett. Egy és három óra között ki is plakátoltatta a műsorváltozást az egész városban.
Közben az emberek már gyülekeztek a Nemzeti Múzeum előtt, de ez sem volt egyszerű, hiszen éppen hetivásárt tartottak, nagyjából a mai Kálvin tér helyén, és a tehenek besétáltak a mai Múzeum kertbe. Ahhoz, hogy a tömeg odaférjen, előbb ki kellett terelni az állatokat. A legendákkal szemben itt Petőfi nem beszélt – be volt rekedve, már elkiabálta tízszer a Nemzeti dalt. Hetekkel később, már a Batthyány-kormány ellen beszélt, ez mosódott később össze a nemzet emlékezetben. A híres metszet már a májusi tüntetésről szól, ahol Batthyányékat vádolta restséggel, megalkuvással Petőfi.
De még március 15-nél tartunk. Délután úgy döntöttek, valakinek el kell fogadnia a tizenkét pontban megfogalmazott követeléseket. Ám mindenki, aki szóba jöhetett, éppen Pozsonyban vagy Bécsben tartózkodott. Így elsőnek a pesti városházára mentek, ahol az urak éppen a csatornázás ügyéről tárgyaltak, nem is értették, ők mit tehetnének. A polgármester nem is tudott annyira magyarul, hogy felolvassa a tizenkét pontot, ezért a szintén német anyanyelvű, de magyarul jól beszélő helyettesét, Rottenbillert kérte meg erre.
Innen mentek a helytartótanácshoz, mert közben elterjedt, hogy esetleg kivezénylik a nép ellen a laktanyákból a katonákat. A helytartótanács feje éppen Kossuthtal hajózott Pozsonyból Bécsbe, nem volt ott. A helyettese, egy bürokrata, Zichy Ferenc valóban eléggé meg lehetett ijedve. Már csak azért is, mert Pesten olasz katonaság állomásozott, és nem tudhatta, ha a katonákat kiengedik a laktanyából, akkor az olasz forradalmi hírek hallatára kire fognak lőni. Ezért a legteljesebb mértékben egyetértett azzal, hogy a katonáknak a laktanyákban kell maradniuk. Arra, hogy töröljék el a cenzúrát, azt felelte: miután erről már meg is született a törvény, az urak oldják meg, hogyan legyen ezentúl. Maradt még a politikai foglyok szabadon engedésének a követelése. Csakhogy addigra már nem nagyon maradtak politikai foglyok. Kit szabadítsanak akkor ki a forradalmárok? Erről majd legközelebb.
D. J.
