Nagyon klassz kiállításra hívott meg minket Zoltán Mária Flóra festőművész a Bartók Béla úton a Három Hét Galériába. A címe Rilkétől való: Minden világos, még sincs reggel.
A falakon a remek képei, ráadásul a Nap is idesüt, úgyhogy még jobban látszik, mennyire vidámak ezek a művek. Ennyire szép az élet?
Korántsem – vágja rá Zoltán Mária Flóra, és közben mosolyog. Mosolyog a szeme, az arca, a haja, a szája, a keze, de még a szoknyája széle is, pedig komolyan beszél. – És a vidám szót amúgy sem kedvelem, mert ez olyan operettszerűvé teszi a dolgokat.
Kedélyesek akkor? – próbálom menteni a helyzetet…
Ugyan én gondolom el ezeket a képeket, de nem tudatosan irányítom, hogy mit festek. Ezek ambivalens alkotások. Nem hiszem, hogy kedélyesek lennének, mert a mélyükön ott a tragédia. Azért is egy Rilke-idézet a tárlat címe: „Minden világos, még sincs reggel”. Lehet, szépen süt a Nap, világos van. Ám a reggel mégsem akar eljönni.
Nem akarom túlerőltetni a hasonlatot, de mindig eljön a reggel – próbálom a beszélgetésbe visszacsempészni az optimizmust, már csak azért is, mert nekem a körülöttünk lévő képek valami effélét is súgnak a falról.
Csak az a kérdés, hogy mikor. Az én életemben kevésszer jött el.
De mindig jött, jön.
Reméljük, nagyon reméljük. Közben én igazából boldog vagyok, az én magánéletem boldog. De ha kicsit távolabbra nézek, akkor már nem lehet boldognak lenni, mert hány helyen folyik az öldöklés, a pusztítás.
Talán a festészetben az is a jó, hogy nem kell mindig olyan egyértelműen fogalmazni.
Goethe azt mondja, és eddig szerintem a legjobb meghatározása az igazi művészetnek, hogy a művészet az, ami kimondja a kimondhatatlant, miközben a kimondhatatlan mégis kimondatlan marad.
Számít, hogy mit gondol az alkotó, és mit lát az, aki megnézi vagy megveszi a képet?
Nem számít. Ha az ember valamit fest, és az úgy ítéltetik meg, hogy jó, akkor mindegy, hogy a festő mit gondolt, amikor csinálta. Amit a néző gondol, az számít. Egy kép vagy jó, vagy rossz. És ha rossz, akkor tök mindegy; ha jó, akkor is tök mindegy, hogy mit gondoltam közben.
A kép egy érzés, nem csak egy gondolat…
Ezen lehetne morfondírozni. Az ember nem akkor kezd el festeni, amikor érez valamit, erre odaáll, és elkezdi húzogatni az ecsetet. Hanem állandóan tele van érzésekkel, gondolatokkal, és boldog, hogy talált egy kifejezési formát. És akkor amit oda felvittem, annak mértékében jó vagy nem az a kép, hogy mennyire sikerült közelítenem a saját belvilágomhoz. Ráadásul nem csupán a festők tudnának festeni, hanem mindenki, csak mások nem biztos, hogy hozzáfognak.
Én mindig kicsúsztam még a vonalból is az iskolában, amikor színezni kellett…
Az nem baj, én is. Mikor fiatalok voltunk, akkor meg kellett tanulnunk rajzolni a képzőművészeti gimnáziumban, aztán a főiskolán. Sokat rajzoltunk, és bele is jöttünk. De nem tudom, hogy ha egyáltalán nem tanultam volna meg rajzolni meg bögréket és köcsögöket festeni, akkor nem tudnám-e most ezeket megcsinálni.
Ártani biztos, hogy nem árt, amit tanult.
Ebben sem vagyok biztos. Én a főiskolai éveim alatt sok sérelmet szenvedtem el. Nem kedveltem a tanáraim többségét, többet ártottak, mint használtak.
Talán egy korszakváltás idején járt a főiskolára, amikor a tanárok régebbi világa helyett lassan valami modernebb, nyugatosabb került elő.
Kortársam vagy kicsit felettem járt például Csernus Tibor, Lakner László, Korga György. Velük jóban voltam. És ők kezdték el ezt a szabadabb festészetet. Részese voltam ennek. De a magam útjára 2013-ban találtam csak rá, még ha már korábban is akadtak jó évtizedek. De igazából azóta élvezem a munkámat. Azóta vagyok nonfiguratív festő igazán. Mert kiderült, jobban tudom csinálni, ha nem kötnek a világi formák, hogy mindenkinek legyen keze, lába, feje. Így szabadabb lehetek.
Munka. Csörög a vekker, munkaruhát húzni, és nekiállni dolgozni minden nap.
Minden nap. De a lényeg az, hogy senki nem mondja meg nekem: most fessél. Hogy én döntöm el, mikor, mit, az is óriási boldogság és szabadság. Ha rajtam múlik, akkor minden nap festek reggeltől estig. De ha mások mondanák meg mikor, akkor abban a pillanatban elveszne a boldogság.
Most, hogy már ilyen bizalmasan beszélgetünk, megenged egy hülye kérdést?
Nincs hülye kérdés…
Itt ez a kép. Mikor nekilát, akkor a lelki szemei előtt megjelenik körülbelül milyen lesz a végén?
Dehogyis. Én nem tudom elképzelni előre, mi lesz a vége. Mindig egy színt képzelek el, maximum kettőt. De nem a képet. Mert ha én elképzelek egy kész képet, próbáltam azt is, akkor ahhoz ragaszkodom. És akkor biztos, hogy elrontom. Mert azt nem lehet úgy csinálni, hogy olyan legyen a valóságban, mint a képzeletben. Amikor felteszek egy színt, akkor elkezdek nagyon kicsi lenni, és megvárom, hogy ő mit mond, mit tegyek mellé.
Hogy mondja?
Az is a fejben játszódik. Nagyon kell koncentrálni. Mintha egy búvárharang ereszkedne le az emberre, kimegy a világ. És én csak a képet látom, és semmi sem érint engem a külvilágból. Ha nem sikerül ennyire rá figyelnem, akkor kockáztatom, hogy nem lesz jó. Még a végén valami hülyeséget teszek oda. De ha figyelek, megsúgja a kép, hová milyen szín, forma kell. Én legalábbis hallgatok a készülő képeimre, és ez akkora boldogságot ad, hogy szót is fogadok nekik.
Mikor a beszélgetésünk elején azt mondtam, hogy vidámak a képei, megmondom őszintén, ennek itt, háttal ültem.
Ez valóban nem vidám. Az október 7-i izraeli mészárlás áldozatainak az emlékére festettem.
Tényleg, akkor nem véletlen, hogy itt vannak az izraeli zászló színei.
Nem merem hangosan mondani, de az véletlen. Mert én előbb festettem a képet, és utána adtam a címet. Amikor megláttam, mit festettem, akkor már világos volt előttem, miről szól. Több ilyen tárgyú alkotásom is született. Mert egész életemre meghatározó élmény volt a holokauszt, amit átéltem, és sohasem lehet sem feldolgozni, sem feloldani, sem túljutni rajta. Festeni kell.
Dési János
