A „kultúrdémon”, aki közélettel és irodalommal foglalkozik, és ma már csak azért lenne popsztár, hogy inspirálja és bátorítsa a közönségét. Karafiáth Orsolya, a Pro Cultura Újbuda idei kitüntetettje millió és egy dolgot csinál, de igyekszik mindenben önazonos maradni, még ha ezzel támogatásokat veszít is. A költő, író, műfordító először arról beszélt, melyik a kedvence a most futó projektjei közül.
Erre eléggé nehéz válaszolni, mert mindig nagyon különállón látom a dolgaimat, de ezek mindig azonos gyökerekkel rendelkeznek. Ami most számomra talán a legfontosabb, hogy három év szépírói hallgatás után újra elkezdtem írni. Ha tényleg meg kellene fogalmazni, mi a kedvencem, akkor nem tudnék választani, mert dolgozom egy lakásszínházban, azt is imádom szervezni és műsort vezetni; szeretek színdarabokat írni, szeretek megjelenni, de jelenleg a saját külön projektjeimen kívül nincs nagyon több, ami foglalkoztatna.
Szeretsz közélettel foglalkozni?
Még 2010-ben kezdtem el közéleti publicisztikákat írni egy elég jó site-on, ahova kimondottan azért hívtak, hogy női témákkal foglalkozzak. Hétről hétre jelentkeztem egy-egy nőket érintő kérdésekről írt anyaggal. Egyik héten azonban nem abban a zsánerben írtam, amelyikben addig szoktam, és ezzel megmutattam a közéleti arcomat. Onnantól átszakadt a gát, elkezdtek közéleti műsorokba is hívni, illetve egyre több felületen kapok lehetőséget, hogy a véleményemet kimondva képviseljem közéleti gondolataimat.
Valóban, az tudható, hogy határozott véleményed van a dolgokról. Nem kockázatos, ha egy alkotó, aki függhet az állami mecenatúrától ennyire határozottan kiáll a saját meggyőződésével?
Hát én ezekből már rég kipörögtem. Amikor elkezdtem, felmerült bennem, hogy ez talán elvesz bizonyos lehetőségeket az életemből, de úgy vélem, nekem ezekre nincs is szükségem. Persze rossz, hogy a közmédiában egyáltalán nem foglalkoznak velem, holott régebben saját műsorom is volt. Most már egy bemutatóról sem lehet hírt adni, olyan is volt, amikor egy szerkesztő véletlenül meghívott, aztán az egész ment a kukába, sőt akadt olyan adás is, hogy a szerkesztő is ment a kukába amiatt, hogy engem már nem tudtak kivágni a végső, forgatott eredményből. Az is rossz, hogy bizonyos vidéki melókat ismert okokból már nem tudok továbbvinni, de úgy érzem, az hogy lehetőségeket veszítek, az még nekem kisebb baj, mintha mondjuk az önbecsülésemmel történne valami, és emiatt munkaképtelenné válnék. Ezt nekem át kellett gondolnom, és arra jutottam: jogom van megírni a véleményemet. Ha emiatt a szépirodalmi munkásságom olvasókat veszít, az meg az olvasók joga, tehát mindenkinek el lehet dönteni, ki érdekli, vagy ki nem.
Te olvasol olyan emberektől műveket, akik tudhatóan más gondolkodásúak, mint te?
Előfordul. Volt egy nagyon szép eset: Száraz Miklós György, aki MMA-tag, és elég határozottan jobboldali álláspontot képvisel, felkért, hogy vezessek egy könyvbemutató beszélgetést, amelyben ő is részt vett. Ismertem a munkásságát, az akkori legújabb könyvét, az „Apám darabokban”-t is nagyon nagy örömmel olvastam, ezért elvállaltam. Utána nem engem támadtak be, hanem őt. Ez egy hat-hét éves történet, de jelenleg tényleg fel sem merülne, hogy engem hívjanak oda, még akkor sem, ha az alkotó kifejezetten ezt kérné. Szóval olyan kiélezett lett a helyzet, amelyben rendkívül nehéz közlekedni, és nagyon nehéz nem azt mondani, hogy oké, akkor én is visszahúzódom, és inkább csak azzal a kis világgal foglalkozom, ami még megmaradt nekem. Szomorú dolog ez egyébként.
Az előbb arról beszéltél, hogy kifejezetten nőkről és nőknek írtál. Szerinted létezik kimondottan női téma, lehet csak nőknek írni?
Szerintem vannak olyan témák, amelyekről keveset beszéltünk az elmúlt kétezer évben. A női létezésnek olyan aspektusai, amelyekről a férfiak dominálta közbeszédben, illetve a magánéletben is kevesebb szó eshetett. Ha csak a legsarkosabb dolgokat emelem ki, ilyen a bántalmazás, vagy az üvegplafon létezése mind a mai napig, vagy az utóbbi években a menopauza. A szexualitásnak is vannak olyan kérdései, amelyek a nyilvános beszédben elő sem kerülhettek. Szóval ezek szerintem nemcsak nőknek való, de a nőket érintő és a nőkkel foglalkozó témák. De értem a kérdést, mert szerintem irodalomban nincs olyan, hogy női vagy férfi, a szövegnek nincs neme. Nézzük meg, mit csinált az irodalmi gondolkodással és mekkora vitákat generált Elena Ferrante (olasz kortárs író, legismertebb műve a Nápolyi regények első kötete, a Briliáns barátnőm – a szerk.). Konferenciákon vitatták meg, hogy ha valaki érzékenyen szól női barátságokról, akkor azt egyből besöpörjük-e a lektűr címszó alá, vagy elfogadjuk, hogy ez is az irodalom része.
A női alkotók helyzete ugyanakkor pozitív irányba változott az elmúlt években. Egyre több nőt fogad el az irodalmi kánon. Neked fontos az, hogy te is része vagy?
Annyiban igen, hogy a közeg, ami körbeveszi az embert, az alkotótársak, a vita vagy a kritika szerintem minden alkotónak fontos. Kivéve, ha valaki annyira erős, hogy csak saját magában külön világot tud alkotni. Szerintem az egész világirodalomban nagyon kevés magányos sziget van, mindenkit meghatároz az, amiben él és mozog. Nem tudom, hogy a többiek engem mennyire figyelnek, én figyelem mások munkáját, és azt érzem, egymást építjük.
Az is egyfajta skatulya, ha valaki a fővárosban élő gondolkodó, író ember. Az alkotásaidat mennyiben befolyásolja, hogy itt élsz Újbudán?
Nagyon fura, pont tegnap jöttünk haza valahonnan, és az utcákon kocsikáztunk, mert még nem akartunk hazamenni, de már beülni sem volt kedvünk sehova. Ahogy autókáztunk a kerületben, felismertem a helyeket, ahol már laktam. Nekem ez az egész mikroközeg rendkívül fontos, és amikor nemrég fölmerült, hogy el kéne költözni, kizárólag a kerületben gondolkodtam. Nem akarok máshova menni. Alapvetően mondjuk a Duna jelenléte fontos nekem, a Duna a nagy szerelmem, meg a két híd. De számomra az egész kerületnek van egy kicsit falusias jellege. Tényleg ismerem az utcákat, a boltokat, mindenhol köszönnek nekem, itt a varrónő, itt a boltos. Tudjuk egymásról, hogy kik vagyunk, és van ez a zárt, számomra igazán otthonos közeg a Gellért-heggyel. Szóval ezek nekem sokat jelentenek, nem mennék el innen, és nem csupán azért, mert olyan típus vagyok, aki nehezen viseli a változást.
Egy olyan sokszínű személyiség, mint te, hogy viselheti nehezen a változást? Maga vagy a változás…
Nem, ez pusztán a látszat. Mármint a szellememben meg a gondolkodásomban, meg abban a sok mindenben, amit befogadok, abban mindig változni kell. De szükségem van állandó pontokra; nem véletlen, hogy kamaszkoromtól ugyanazok a barátaim, és azok, akik azóta váltak azzá, tudják, most már a sírig ők is azok lesznek. Ugyanígy vagyok párkapcsolatokkal vagy lakásokkal. Ezeknek valahogy állandónak kell lenni, mert csak úgy érzem biztonságban magam. Amikor például a húszéves kapcsolatom szétment, annak ellenére, hogy én akartam, azt éreztem, hogy a világ összetört. Az a biztonságérzetem veszett el, hogy ha egy húszéves kapcsolat szétmehet, akkor felrobbanhat az univerzum holnap. Nekem ilyen szintű szorongást okoz minden változás.
Hogyan döntöd el például, hogy egy szövegből vers lesz vagy valamiféle próza?
Egy ideje már nem hozok döntéseket, az utóbbi három évben összesen négy vers született, de kettő két éve és kettő idén. A HVG-nél egy kollégám azzal viccelődött, hogy ha így folytatom, akkor a státuszom nyugalmazott költő lesz. De hogy műfajilag mi lesz valami, amikor írok, az nem dől el, mert most például, amikor elkezdtem prózát írni, abból lett az a vers, ami az ÉS karácsonyi számában jelent meg. Írtam a vázlatokat, elolvastam, és mondtam, hogy nahát, ez inkább vers, de tudtam, hogy a sztori meg fog jelenni másmilyen szövegben is. Voltaképpen vándorolnak egymásba a műfajok, mert utána valószínűleg ebből a versből lesz egy dalszöveg is, mert miért ne lenne?
Valamikor azt mondtad, hogy minden költő titokban popsztár szeretne lenni… és tettél is ezért, hiszen énekelsz, énekeltél.
Igen, az egy fájdalmas kanyar a hallgatóimnak. Egyébként épp most nagyon dühös vagyok, mert előkerült egy H8-as kazettán az egyik koncertünk meg a zenekari próbánk felvétele 2004-ből. Nem tudom kivel átíratni. Annyira féltem, hogy nem merem odaadni még egy profi cégnek sem, mert az az egy példány van belőle. Ez a punkzenekarunknak, az Elektrik Bugi Kommandónak a megdicsőült szigetes koncertje, ahol én annyira részeg voltam, hogy a kölcsönkért basszusgitárt is elhagytam. Furcsa emlékeim vannak róla. Mindig voltak performansz elemek a koncerteken, itt volt egy vérhóhér, aki bejött, és fenyegette a közönséget, szétvert egy dinnyét a színpadon, ami befolyt a hangfalakba, ordas botrány lett. Szóval tök jó, hogy megvan a múlt ezen a kazettán. Ha újrakezdem, akkor újra punkzenekarom lesz. Ha megint színpadra áll a régi három énekesnő, a triumvirátus, a vénséges hölgyek, abban lesz erő. Most voltam a Cyndi Lauper-koncerten. Az volt a döbbenet, hogy egy ponton túl majdnem elsírtam magam és a barátnőm is. Nem egy levitézlett popsztár állt előttünk, hanem egy igazi művész. Érzékeny műsort adott, poétikus dolog volt, szembenézett a múltjával, az öregedéssel. Ott állt az egykor gyönyörű díva, most már a kis sonka lábain, önironikusan, őszintén. Levette a parókáját, és úgy mesélt az életéről parókasapkában, amihez hatalmas bátorság és érzékenység kell. Azóta azt mondjuk a barátnőmmel, hogy kaptunk egy receptet a méltóságteljes megöregedésre, amit nagyon kevesen tudnak megcsinálni. Azt gondoltam, ha a magam életében is tudnék egy ilyen performanszot csinálni úgy, hogy ahhoz adjak receptet az embereknek, hogy alkossatok, csináljátok a dolgaitokat, legyetek bátrak, akkor az tök jó lenne. Most már ezért lennék popsztár, nem azért, hogy fényezzem magam a színpadon.
Elmondható, hogy alaposan lemezteleníted magad az interjúkban, és főleg az írásaidban. Tudom, hogy nem minden egyes figura vagy te, de biztos mindegyikben van egy picike rész belőled, és ezek nagyon mély vallomások…
Sokszor, de én azért mindig eltávolítom magamtól kicsit a figurákat, és valahogy mindig azt érzem, ha nyilvánosan beszélek dolgokról, mintha nem is én volnék, de közben tudom, hogy én vagyok, ebben igazad van. Leonora Carrington – akiről Dalí azt állította, hogy ő a legnagyobb szürrealista festő – azt mondta, hogy neki nincs olyan alkotása, ami ne az életrajzából táplálkozna. De ahogy megnézem a munkáit, a valóságtól elrugaszkodott képeket látok, furcsa lényeket, például egy hiénát, aki a nő arcával jelenik meg. Ettől azt érzem, nem ismerem Leonorát, miközben mélyen ismerem. Lehet, hogy én is ilyen vagyok, szétszórom magamat, ugyanúgy, mint ő a képekben meg a mondatokban, meg a történetekben, miközben sosem érzem azt, hogy kiadnám magamat. De csak kis részeket mutatok, és azt remélem, valahogy az egészből majd össze fog állni a síromnál a mozaik, és az szép lesz.
Azzal kezdtük a beszélgetést, hogy újra írsz. Elárulsz valamennyit abból, hogy milyen prózák vagy milyen versek születnek most?
Igen, szívesen, mert most már úgy érzem, tudok róla beszélni. Ez egy 2019-ben elkezdett regényem. Akkor kaptam egy ösztöndíjat, és el tudtam utazni pár hónapra, hogy az első trilógiámon dolgozzak; a Kicsi Lili volt az első rész, a Sziréna második, ez pedig annak a harmadik kötete lesz. A közös motívum a függés. Egy olyan nőről szól – nyilván ennek megvan az életemben a gyökere –, aki nagyon sok mindenre képes csak azért, hogy elismerjék. Mindegy hogyan, de kisajtolja a reakciókat vagy az elismeréseket. Emiatt még sok helyzetben korrumpálni is hagyja magát lelkileg. Ezt elkezdtem, ám olyan szinten megviselt ez a történet, meg jött az életemben az a nagy, súlyos váltás, hogy elhallgattam. Nagyon fura volt, mert amikor most újra elővettem és elolvastam – csaknem a harmada készen van már –, semmire sem emlékeztem belőle, viszont nagyon tetszett, így kezdtem el folytatni. Ez szintén egy női barátság története. Nyilván ebben nem elhanyagolható a ferrantei hatás, de inkább arról szól, hogyan férkőzik be egy rádiós műsorvezető életébe egy lány, aki sokkal fiatalabb nála, és elkezdi őt utánozni, elkezdi a példaképének tekinteni. Itt szóba kerül az öregedés meg a gyermektelenség, meg az, hogy mi lesz ebből a furcsa, kifordult kapcsolatból, ahol az idősödő nő kezd kisodródni a saját életéből és a saját karakteréből csupán azért, hogy a másik szemében valamilyennek tűnjön, és így ő is valahogy a placcon tudjon maradni.
Furcsa, hogy amikor beszélsz a hősnődről, az olyan, mintha egy színésznő elmondaná, mit tett vele a szerep, amibe belehelyezték…
Ez kiváló hasonlat volt, és nagyon jó, hogy a színészetet mondod, mert ott is van egy megírt szerep, és azt kell magaddal kitölteni. Én sem önéletrajzot írok, viszont a színésznő is a saját érzéseivel tölti ki azt, ami ki lett találva számára. Igen, ez egy tökéletes kép szerintem erre. Ezt majd lopni fogom, ne haragudj.
Kovács M. Veronika
