Rendhagyó ívet írt le Scherer Péter színművész pályája. A Műegyetemen szerzett mérnöki diplomát, de mindig a színpadra vágyott; a színművészetit a független színházak pótolták számára. Újbudára hazajár: rendszeresen szerepel a B32 Galéria és Kultúrtérben, a Karinthy Színházban és a Szkénében. Az Újbuda Nagykávéházban színházi, filmes és tévés karrierje mellett barátjáról, Mucsi Zoltánról és a családról is beszélgettünk a Jászai Mari-díjas színésszel.
Nemrég Mucsi Zoltán színésszel, állandó művésztársaddal és jó barátoddal beszélgettünk ugyanebben a műsorban.
Részvétem (nevet).
Őt arra kértem, hogy filmes idézetekről mondja meg, honnan származnak. Neked az életutadat érintő eldöntendő kérdésekkel készültem. Elsőként: színművészeti vagy Műegyetem?
Műegyetem, műláb. Komolyra fordítva a szót: mindenki a saját életútját járja. Nyilván nagyon szerettem volna a színművészetire járni, a világ legboldogabb embere lettem volna, ha felvesznek. Az első rostán kétszer is átmentem. Mostani eszemmel azonban az akkori önmagamat én sem vettem volna fel.
Szentivánéji álom vagy Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten? Film vagy színház?
Nem tudok választani. Az elsőt kultikus előadásként tartják számon, ebben volt először közös munkám Mucsi Zoltánnal, amit nem sokkal később követett a Jancsó-film. Én nem tudnék színház nélküli színész lenni. Nekem a színház töltekezést, fejlődést jelent, a határok feszegetését. Olyan terepet, amelybe akkor is beleugrom, ha a pakliban a kudarc is benne van. A magyar filmekben erre se idő, se pénz.
Meggyőződésem, hogy Quentin Tarantino minden filmjére úgy készül, ahogy egy színházi előadásra kell. Gondoljunk csak a Becstelen brigantyk 15 perces nyitójelenetére, amelyben a náci zsidóvadászt alakító Christoph Waltz mókázva issza a pohár tejét, miközben a zsidó család rejtegetői rettegve izzadnak. Korszakos jelenet, amelyet szerintem igenis el kellett próbálni. Magyarországon a filmforgatások előtt szűz kézzel felvázoljuk a szitut, néhányszor összemondjuk a szöveget, aztán hadd szóljon. Egy színházi premier előtt viszont őrült sok gyakorlás van. Akárcsak Mucsinak, nekem is fantasztikus időszak volt az életemben, amikor a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten film rendezőjével, Jancsó Miklóssal találkoztam. Megható volt a barátsága, bizalma. Élete hét utolsó filmjét velünk forgatta. Egyszer a halálból kellett visszahozni, újraélesztették. Ezt is egyből beleírta a következő filmjébe. Szerencsém volt, hogy az általa átélt és megírt szerepeket alakíthattam. „Péter bátyó” (így szólított mindig), „én már meghaltam egyszer. Ebben a jelenetben neked azt kell elmondanod, hogy gyerekek, ne higgyetek senkinek. A másik oldalon nincs semm.” Nagyon okos, művelt, csodás ember volt.
Először a Szentivánéji álmot említetted. Miért szólt az akkorát?
A közönség azt érezte, hogy Zolival csak improvizálunk. Holott mindent előre begyakoroltunk. Nagyon. Kizárólag a próbafolyamatban rögtönöztünk, akkor viszont legalább 95 százalékban. Nekem valahol itt kezdődik a színház. Amikor a darabot olyan szintre formálod, hogy elmúlik a megfelelési kényszer. A színészetnek két nagyon érdekes megközelítése van: a színészet előtti és a színészet utáni. Az előbbiben például Mundruczó Kornél választ egy amatőr színészt, aki maradéktalanul létezik a karakterben, köré szerveződik a jelenet, a film, és minden pazar. A színészeten túli színészet a nagyoknál érhető tetten. Azt hiszed, a művész nem csinál semmit. Egyszerűen csak jó. Azt azonban nem tudod megmondani, hogy miért. Egyszerűen magától értetődő a jelenléte, a szöveghez és a szituációhoz való viszonya. Én erre hajtok.
Mucsi Zoltánnal országos cimborák, színésztársak vagytok, bár néha egymás agyára mentek. Bánki Gergely kollégád egyszer azt mondta, ha rólatok írna könyvet, az lenne a címe: Egyedül nem megy.
Gergőnek isteni humora van. Tény, hogy Zolival nagyon tudjuk inspirálni egymást, viszont a magunk karrierjét is megcsináltuk. Nyilván több közös emblematikus jelenetünk volt, például a Gyöngyössy Bence által rendezett Papírkutyákban a cserépléctörés.
Függetlenül Mucsi Zoltántól, hogyan alakult a karriered?
Tizenkét évet töltöttem a független Arvisura Színházi Társaságban. Nekem ez jelentette a főiskolát. A Szkénében 1985-től 1996-ig játszottam. Majd jött a nagy csavar: a Szentivánéji álom, amelynek farvizén létrejött a Bárka Színház. Meg akartuk váltani a világot. Meg akartuk harapni a nagy almát. A Szentivánéji álmot azonban már nem tudtuk felülmúlni. Annak sikere, kritikai visszhangja, a díjak kapcsán megismert a szakma. Később a Krétakör hozott egy csodálatos időszakot. Rengeteget tanultam, rendkívüli emberekkel találkoztam. Imádtam a társulatot, amelynek óriási sikere volt, imádtam Schilling Árpáddal (a Krétakör alapítója, művészeti vezetője – a szerk.) dolgozni, beutazni a világot a Sirállyal, a Mizantróppal, a Hazám, hazámmal. A szerepeket viszont differenciáltan osztották, nagy általánosságban három-négy színész kapta a fő-, kettő-három a mellékszerepeket. Én az utóbbiak közé tartoztam. A Nézőművészetiben már sokkal jobban súlyozunk; mindenkinek van kisebb és nagyobb szerepe is. Előfordul, hogy valamit célzottan egy emberre veszünk elő.
A Nézőművészetiben rendezel is. Melyik a kedvenc darabod?
A legsikeresebb a Gyáva, amely egy drogos fiú és édesapjának története. Játszottam is benne. Tizenkét év alatt 550-szer adtuk elő sulikban, vidéken, külföldön. A legkedvesebb darab azonban a Testvérest volt, amelyet a B32-ben is többször előadtunk. Mi írtuk. A két tesó története nagyon érdekes. Bár ugyanúgy szocializálódnak, ugyanazt a szeretetcsomagot kapják, az egyiknek felfelé, a másiknak lefelé ível az élete. Zuhanórepülésbe kezd, kamikázeként. A Testvérest az én történetem és a bátyámé. Így tudtam a halálát feldolgozni. Autóbalesetben hunyt el. Ez az előadás ezért is volt számomra erős és fontos. Katona Laci játszotta a főszerepet. Bár a szöveg nagy része fikció, több, a saját életünkből vett párbeszéd, részlet, szemelvény is belekerült. A tesómmal nagyon különbözőek voltunk. Én mindig győzni akartam, a legjobbnak lenni. Mindig én akartam lenni a legviccesebb, a legnépszerűbb, a legjobb, a legemlékezetesebb. A csajoknál, az iskolában. Ez volt az, ami rávett, hogy mindent meg akarjak enni.
És sikerült mindent megkóstolni?
A jóllakottsághoz jelentős mértékben járul hozzá a szintén a B32-ben futó Utazás a koponyám körül című Karinthy-mű. A karantén idején olvastam, kijelöltem a számomra sokat mondó részeket. Gyulay Eszter (a Nézőművészeti Kft. egyik alapítója, dramaturg – a szerk.) is készített egy verziót. Így született az előadás. A 220 oldalas regényből 22 oldalas monológ lett. Egy nem túl nyomasztó, túlburjánzó mű, amely Karinthy gyönyörű prózai költészetét is megcsillogtatja. Szerintem csodálatos. Van olyan részlet, amelytől a mai napig könnybe lábad a szemem. Picsogós öregasszony vagyok. Persze Zolival a Nézőművészetiben is vannak közös darabjaink.
Mi a helyzet a televízióval? Szereted a sorozatokat?
Húsz évvel ezelőtt a sorozatszínészet cikinek számított, ma már színvonalas projektek vannak. A Válótársakat és az Apatigrist kifejezetten szerettem. Előbbiért kétszer jelöltek a Televíziós Újságírók Díjára, egyszer meg is nyertem, és egyszer az Apatigrissel is. A sorozatok több évig futottak, jelentős részt haraptak ki az életemből. A hatvanórányi hasznos forgatott anyag masszív mennyiségnek számít.
Ki volt a kedvenc partnered, rendeződ?
A Válótársak első évadát Kovács Dániel, az RTL főrendezője rendezte. Nagy, klasszikus találkozás volt, megszerettük egymást. Fontos volt a munka. Ahogy az is, amiként Dani és a kollégák kiálltak mellettem. Eleinte ugyanis volt, aki azt mondta rólam – többek között a holland licence részéről –, hogy „jó, jó, amit a Pepe alakít, de ehhez a szerephez már kicsit öreg”. Amúgy Stohl András is annak számított, hiszen az első évadban negyvenes elvált férfiakat kellett játszanunk. Buci akkor 49 volt, én 55. Ezért is utasítottak vissza az első casting után. Dani viszont két hét múlva felhívott, hogy „Pepe, gyere vissza, befestjük a hajad, megborotválkozol, rád dobunk egy jó öltönyt. Megcsináljuk a jelenetet, és meg fogják kajálni”. Így lett. Ezért is volt számomra a díj igazi visszaigazolás.
A Válótársakkal és az Apatigrissel több mint 600 órát forgattatok, ebből lett a 60 hasznos. Mit szólt mindehhez a család?
Mucsi Zoli egyszer azt mondta: ezt a pályát családdal nem lehet tisztességesen művelni. Ugyanakkor sok ilyen hivatás van, egy orvost is bármikor elszólíthatnak otthonról. Valami csorbul: vagy a család, vagy a pálya. A Covid sok változást hozott ezen a téren is. Amikor kitört a világjárvány 2020 márciusában, 86 előadásom került veszélybe. Elmaradtak. Azelőtt soha, egyetlen előadást sem mondtam le. Nem volt az a torokfájás, családi helyzet, betegség satöbbi. Azóta máshogy állok a kérdéshez. Ahogy sok mindenki. Az addigi gyakorlat léket kapott. Gyakran az előadás napján írják ki, hogy elmarad.
A Covid alatt leköltöztünk a Balcsira, a magam vágta fával fűtöttük a kályhát, fákat metszettem. A feleségem minden nap jógázott, Marci fiammal rendszeresen elmentünk biciklizni Tihany környékén, új emberekkel barátkoztunk. Mindenkivel megálltunk kicsit beszélgetni, legfeljebb kissé távolabbról és maszkban. Tiszta őrület volt, hogy az emberek nem mertek egymáshoz közel menni, mindennek ellenére kifejezetten élveztem ezt az időszakot. Mire a vérszilva és a cseresznye virágba borult, már meg tudtam állni, hogy a természetet megcsodáljam, és értékeljem mindazt, amim van.
Tóth Kata
