Horváth M. Judit, a kortárs fotóművészet különösen izgalmas szereplője, nagyon különböző képeket készített pályafutása során. A napokban nyílt meg a Bartók Béla úti Artphotóban negyedik kiállítása, ennek kapcsán beszélgettünk az Újbuda tévében.
Apu kabátja a kiállítás címe. A galéria kirakatában két nagy fotó: egy régi kabáté és egy divatjamúlt papucsé…
A kabátot apám hordta, aztán a férjem örökölte. Apám elment, a kabát itt maradt. Én meg lefényképeztem. Anyám papucsát szintén muszáj volt lefényképeznem. Merthogy a tárgyaink túlélnek minket. Sokunk szülei hordtak efféle darabokat.
Talán az én apám is. Egy lógó kabát fotója, mégis rajta az elmúlás.
Igen. Minden jó képben kell, hogy legyen valami titok az elsődleges látványon túl. Valami, ami érzéseket hív elő.
Pályád első szakaszában egészen más képeket készítettél. Rengeteg érzékeny szociofotót a romák mindennapjairól.
Én igazán mindig magamat szeretném megmutatni. A Más világ című, romákról szóló könyvünkhöz rengeteg képet készítettünk Stalter Györggyel, a férjemmel. Mi szubjektív dokumentaristaként címkézzük magunkat, de legyen szociofotó, ha akarod. Ám ezek is az én útkeresésemről szólnak. Sokáig nem vállaltam cigány származásomat, míg egy szerencsés véletlen folytán az Amaro Dromhoz kerültem, aminek aztán a főszerkesztője is lettem. Gyuri már évek óta készített roma anyagokat. Engem abban segített, hogy elfogadjam és megismerjem saját magamat, meg a cigányokat. Én ugyanis egy nyugat-dunántúli városban, asszimilálódott családban nőttem fel. Ezek a képek nekem a hazatalálást jelentették. A telepeken is saját magamat fényképeztem.
Aztán jöttek az egész más képek, például egy szívbemarkoló sorozat édesanyád utolsó hónapjairól, vagy végig fényképezted a saját betegségedet.
A rákot és a kemoterápiát – olyasmit, amiről nem szokás beszélni.
Itt, az Artphotóban volt egy tárlatod, amelyen állati tetemekről készült, amúgy szép képek szerepeltek.
Igen, ez is mindig érdekelt. Ahogy volt kiállításom azokról a nippekről, kabalafigurákról is, amiket sokáig gyűjtöttem.
Szerintem te a képeiddel meghökkenteni akarod a nézőidet.
Vagy meglepetést okozni?
Meglepetést okozni, meghökkenteni, talán meg is ijeszteni.
Azt is szeretem.
A ’90-es évek elején a szegénységről, a kiszolgáltatottságról szóló képekkel ezt el lehetett érni, ma már ez nem menne. Annyi nyomort láttunk. Most a hatáshoz valami más kell. Betegség, halál, sokszor a pusztulás lenyomata.
Rengeteg élmény ér minket, számtalan vizuális inger, amiből nehéz kitűnni. De ha egy képnek van mélysége, akkor az hat a befogadóra.
Nekem a te őszinteséged a megrázó ezekben a fotókban.
Az, hogy letolom a gatyám?
A saját betegségedről, a tested változásáról szóló sorozat valóban nehezen feledhető, ahogy az édesanyád hanyatlásáról szóló is. Talán zavarba is jövök tőlük, mintha kukkolnék valahol.
Azért az ilyesmi nem egyedülálló a fotográfia történetében. Sokan mások csináltak efféléket, még erősebbeket is.
Mégis, a fotókon általában szépek akarunk lenni, jól kinézni, és nem a bajt, a veszteséget megörökíteni.
Mert kellemetlen ezzel szembesülni?
Legyen kellemetlen.
Kellemetlen? Akkor kell kutatnod a lelkedben. Amikor egy műalkotás, film, zene, kép elbizonytalanít, rossz érzésed lesz tőle. Ott valami nincs rendben a lelkedben. Ha sikerül szembenézni a félelmeiddel, a viszolygásoddal, akkor talán könnyebb lesz az életed. Egy nehéz helyzetben segíthet. Nekem legalábbis működik ez.
Biztos. De inkább nézzük a happy enddel végződő filmeket, mint a szomorú drámákat.
A pszichológusom meg szokta kérdezni, hogy szoktam-e vígjátékokat is nézni.
Ismerlek valamennyire. Tanúsíthatom, hogy az életben kifejezetten vidám, kedélyes ember vagy. És akkor jönnek az állati tetemes képek…
Ma már ritkábban fotózok ilyesmiket. De akkor valamit meg akartam mutatni velük. Akkor vesztettem el a szüleimet, a gyásszal így tudtam szembenézni. A pusztulásban, a tetemben ott van az élet és az elmúlás. Nekem nagyon fontos volt, hogy megcsináljam ezeket.
Értem, hogy neked ez terápiásan lényeges. Kérdés, a nézőt izgatja-e a te terápiád, a lelki életed.
Ez a néző dolga.
Azt reméled, hogy ő is valami hasonlót fog gondolni, érezni, mint te?
Semmit nem remélek arról, mit gondol a közönség. Magamnak csinálom ezeket a képeket. Persze örülök, ha valakiből hasonló emóciókat vált ki, mint belőlem. De ez az ő dolga, akár így alakul, akár nem.
Önzőség.
Az alkotó ember alapvetően önző, és magára gondol. Az én ügyem, hogy ezeket a képeket megcsináljam. Aztán persze, ha sokan eljönnek, megnézik, akkor az azt jelentheti, akad bennünk, alkotóban és nézőkben valami közös. És az jó.
A bő harminc esztendeje készített szociofotóitok után most nem lenne érdemes megnézni újra, hogyan élnek azok az emberek?
Sokáig dédelgettem magamban a tervet, hogy visszamegyek, és megkeresem azokat, akiket akkor fényképeztem. De a cigánygyilkosságok óta sokkal jobban bezárkóztak. Támogatót sem találtunk. Ráadásul amit lehet, én akkor megcsináltam. Ma a helyzet sokkal, de sokkal reménytelenebb. Érzelmileg fontos az egész, ami romákkal kapcsolatos jó kezdeményezés, azt én támogatom. Segítek, ha tudok. De ezt a történetet én már elmondtam.
Dési János
