Január 9-én elhunyt Benedek Miklós Kossuth- és Jászai Mari-díjas színész, rendező, a Halhatatlanok Társulatának tagja. Az érdemes és kiváló művészt tavaly ősszel választották be a Nemzet Színészei közé. Mindegy volt, hogy Shakespeare, Moliere, Csehov vagy Móricz Zsigmond alkotásait játssza, előadásából mindig sütött az elegancia, az irónia, a precizitás. Tavaly novemberben járt a B32 Galéria és Kultúrtérben, ahol a Mássalhangzó című pódiumbeszélgetésben Gréczy Zsolt kérdezte. Ez volt Benedek Miklós egyik utolsó megszólalása.
Látva pályafutásodat nem a Vígszínházban kellett volna töltened a fél életed?
Várkonyi Zoltán egykori főrendező és igazgató egyszer hívott. A Fészek Klubban kopogtatta meg a vállam azzal, hogy „Hajajaj! Gyere majd a Vígszínházba”. Mondtam neki: „Köszönöm szépen, tanár úr”. Nem találkoztunk többet. Sajnálom, hogy így alakult. Vendégszínészként fellépve Hegedűs D. Gézával és Eszenyi Enikővel többször beszélgettünk az előadások előtt. Teljesen odavoltam a Vígszínháztól. Azt gondoltam olyankor, milyen kár, hogy nem idejöttem.
Lehettél volna bármi más, mint színész?
Kalauz. Szerettem volna jegyeket lyukasztani. Gyakran utaztam a 15-ös villamoson a Pozsonyi úton. Jött a kalauz a bőrtáskájából elővett lyukasztóval. Olyannak láttam, mint egy pisztolyát pörgető cowboyt. Később nagyban befolyásolt, hogy édesapám, Benedek Tibor a Vidám Színpadon játszott. Sokszor elvitt magával, többször találkozhattam a magyar színjátszás legendás alakjaival. Minden vasárnapot ott töltöttem. Így négyévesen már tudtam, hogy színész szeretnék lenni.
Hogy bántak veled a színészlegendák?
Nagyon jól. Mindig érdeklődtek, hányadik osztályba járok, akár az egymást követő vasárnapokon is. Forgács László például mindig megkérdezte. Később is vágytam színházakba, minden nap elmentem volna. Farkas Zsuzsa, Ascher Tamás és Karinthy Marci voltak a társaim ebben a színházrajongásban. Többször mentünk nyári táborokba is. Az emlékeim alapján egyébként mostanában jelenik meg egy könyv Vajda Katalin író, forgatókönyvíró közreműködésével, aki régi barátom. Ő írta színpadra a Hyppolit, a lakájt, az ő munkája az Anconai szerelmesek, most Esztergályos Cili és Tordai Teri játssza egy-egy darabját. Katival nagyon jóban vagyunk. A könyvet egy évig írtuk.
Interjúkötet lesz?
Van benne némi interjú is, de ez inkább egy beszélgetés. Szerintem elég izgalmas olvasmány. Nem családregény. Inkább a színházról szól: egyebek között arról az összesen ötven esztendőről, amelyet a Katona József Színházban, a Nemzetiben, a Madáchban és a József Attila Színházban töltöttem akár társulati tagként, akár vendégszínészként, rendezőként. Szó van benne a vidéki munkámról is. Benne vannak a gondolataim, írunk Tibor és Albert fiamról, családi életről, gyerekkorról, anyámról, féltestvéremről.
Mennyire tudtál őszinte lenni? Valóban úgy írtad meg az örömöt, bánatot, fájdalmat, traumát, sikert, ahogy történt? Beszélsz a kor- és pályatársakról?
Őszinte vagyok. A könyvben és az életben is. Az mindig rögtön kiderül, ha valami nem igaz. Ez a könyv már-már unalmasan őszinte. Lehet, hogy tőlem mindig azt várták, hogy vicces legyek, és mindenféle kabaréban játsszak, röhögtessem a nézőket. Most nem erről mesélek, és nem a jól öltöztetett, angolos humorral. Normális emberként szólalok meg, aki elsősorban ember és színész.
Apukád mennyire támogatott abban, hogy színész legyél?
Szégyellhetné magát. Abszolút támogatott, sőt. Halála előtt egy héttel azt mondta, hogy „fiam, színészt csinálok belőled!”. Majd 52 éves korában fogta magát és öngyilkos lett. Úgyhogy nagyon haragszom rá. A mai napig gyakran álmodom róla. Úgy érzem, becsapott. Sok emlékem van vele. Neki köszönhetem a színházszeretetemet, gyakran csak néztem őt, tetszett az illata, a színházi világ. Színházrajongásom okán történt, hogy Ajtay Andort csak bámulni tudtam, amikor egy buszon utaztam vele az Attila úton. Mindeközben ez a legenda csak röhögött a kalapjában és elegáns kabátjában. Én is úgy akartam kinézni, mint ő, és azt akartam csinálni, amit ő. Régóta akartam ezt a pályát, és hála Istennek, sikerült. Elsőre felvettek, habár az énektudásom… A ropogós cseresznye című dalt adtam elő, Gáti József meg csak fogta a fülét, és ingatta a fejét. Ezt látva mondtam valami vicceset. Egyből kiküldtek. Szerencsémre Ádám Ottó visszahívott. Végül egy Csehov-novella előadása alapján továbbengedtek. Az összes iskola közül ott éreztem magam a legjobban.
Kik voltak az osztálytársaid?
Antal Anett, Benkő Péter, Balázsovits Lajos, Gór Nagy Mária, Korbuly Péter, Körtvélyessy Zsolt, Jobba Gabi, Monori Lili, Pálos Zsuzsa, Schütz Ila és Vallai (Valcz) Péter. Sajnos négyen már nincsenek köztünk. Az osztályban mindig Schütz Ilával együtt játszottuk az öregek szerepeit. Szinetár Miklós volt az osztályfőnökünk, de alig láttuk. Amikor azonban bejött, akkor helyes volt, jókat mondott. A mai napig emlékszem arra a tanítására, amikor azt mondta: „az operettnél a rajta, előre utasítás azt jelenti, hogy rajta, és lépj hátra”. Gosztonyi János volt a beszédtanárunk, nagyon precíz volt. Amikor nem próbáltunk, beültünk a Bástya étterembe vagy a Marikába. Sokat beszélgettünk például Mensáros Lászlóval miközben ettük a magunk Ódry-tálját, ami sült krumpli volt majonézzel. Amúgy szinte éjjel-nappal a színházban próbáltunk.
Miért mentél a Nemzeti Színházba?
Oda hívtak. Both Béla volt az igazgató, aki A tanú című filmben játszotta Bástya elvtársat. A színházban lévő rengeteg lehetőségről beszélt. Kihúzott egy fiókot, és elmondta, ki – például Avar István és Sinkovits Imre – mennyit játszik havonta. Jelentős siker volt az első szerepem, Alekszej Arbuzov Az Arbát meséi című darabjában játszottam Ljovuskát. Nyílt színi tapsot kaptam egy zárt jelenetben. Imádtam. Utána évekig nem volt semmi. Tizenhárom esztendeig maradtam – én barom. Később azért kaptam nagyon jó szerepeket is, például Molierè Kényeskedők című darabjában. Aztán a Nemzetiből átmentem a Katona József Színházba.
A Katona megalakulása a magyar színjátszás egyik legendás pillanata volt szakmai és politikai szempontból is, egyebek között Székely Gábor, Zsámbéki Gábor és Ascher Tamás fémjelezte. Hogyan emlékszel vissza társulati tagságod időszakára?
Életem egyik hatalmas élménye volt. Ott tanultam meg darabot olvasni. Megtanultam, hogyan kell sallang nélkül játszani úgy, hogy ne értsék félre. Füst Milán Catullusában fantasztikus szerepem volt. Metellust játszottam, akit az Olsavszky Éva által alakított anyja tönkretesz megrázó jelenetekben. A saját anyám sem bírta, fölállt és kiment. Magára ismert. Székely Gábor rendezőként tudott ilyeneket csinálni. Az öngyilkos jelenetben neki és instrukcióinak hála tanultam meg a szakmát.
Mit gondolsz a szakmáról? Mennyivel könnyebb vagy nehezebb színésznek lenni most, mint régebben? Hogyan fogalmazod meg ezt a könyvben?
Fantasztikus társulatok, rendezők és színészek voltak régebben. Olyanok, akik miatt végül is erre a pályára kívánkoztam. Rajz János, Suka Sándor, Pécsi Sándor, Keleti Márton, Fábri Zoltán. A zenés műfajokban Honthy Hanna, Latabár Kálmán, Rátonyi Róbert, Németh Marika, Feleki Kamill. Mondhatnám még Kellér Dezsőt, Ajtay Andort, Latinovits Zoltánt, Somogyvári Rudolfot, Peti Sándort, Agárdy Gábort, Domján Editet, Lorán Lenkét. Emlékszem, apám Agárdyval és Peti Sanyi bácsival öltözködött. Fantasztikus légkört tudtak biztosítani az öltözőben, dolgokat mesélni. Állandóan ugrattak. Tréfálkoztak egymással is: az egyikük sétapálcájából rendre le-levágtak egy centit, egy kalapot sorra papírral béleltek ki. A tulajdonosaik meg később azon csodálkoztak, mi történt velük. Mi az előadások után bennmaradtunk és beszélgettünk, akár a Katonában, akár a Nemzetiben. Vagy elmentünk mulatni, kocsmákba jártunk. Ez ma már egyszerűen nincs. Az előadások után a Vígszínházban egy lélek sincs. Mindenki elmegy haza, akárhová. Ez szörnyű.
Neked a Fészekben is volt egy asztaltársaságod…
Igen, imádtam kártyázni. Sokszor nyertem. Ma már oda sem lehet bemenni. Nem tudom, mikor voltam utoljára
Hogy talált meg a rendezés?
Berényi Gábor, a Játékszín akkori igazgatója kérdezte meg, van-e kedvem hozzá. Mondtam: „próbáljuk meg”. Molnár Ferenc Valaki című darabját rendeztem többek között Agárdy Gábor és Kubik Anna szereplésével. Sajnos Agárdy súlyos szívproblémája miatt kórházba került, le kellett venni a művet. Ez volt az első rendezésem. A második Ivan Kusan Galóczája volt a Katonában. Nagy siker volt, százegy előadást élt meg.
Színészbarát vagy a maximumot kipréselő hajcsár rendező vagy?
Színész vagyok általában. Szeretem ilyen szemmel nézni a dolgokat. Az ember megpróbálja átadni azokat a tapasztalatokat, amelyeket színészként hosszú évek során átélt. Rendezőként azonban össze is kell fogni a dolgokat: a színészeket, a díszletet, a jelmezt, a világosítást, miközben az idő állandóan sürget. Fontos a kollégáknak megmondani, ha rosszak. Ilyenkor van, aki megsértődik. Majd három-négy nap múlva vagy egy dicséret után újra beszéltek egymással. A rendezés ilyen.
Szokott érdekelni a kritika?
Persze, hátha van egy-egy olyan tanács, amit érdemes átgondolni, megfogadni.
Nézed magad a tévében?
Éjszakai ember vagyok, a Netflixet nézem. Hajnalban néha látom magam, két órakor. Ilyenkor mindig azt mondja a nejem: „de jó, jön a dohány az ismétlés miatt”. Furcsa saját magam látni például fiatalon, vékonyan. Láttam néhány nagyon jó tévéjátékot is. Szép idő volt, amikor egyik tévéjátékból mentünk a másikba. Talán most újra beindul a műfaj, és adnak majd egy kis pénzt erre valahonnan.
