Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, másnak is legalább akkora örömet okoz, mint nekünk.
Csak tudni kellett írni
Mostanában sokszor előkerül, milyenek is voltak azok a ’70-es, ’80-as évek. Tényleg az aranykor, vagy a bezártság, a reménytelenség fojtogató ideje? Most jelent meg egy válogatás az azóta régen megszűnt egykori Magyar Nemzet kitűnő riporterének, Boros István riportjaiból. Tessék csak elolvasni, a válasz nagyjából ott szerepel ezeken a lapokon. Merthogy nem lehet egy szóban felelni, a kép árnyaltabb és összetettebb. Ez a kötet azért is hasznos és persze igen szórakoztató olvasmány, mert nem az utólag átszínezett jelenből emlékezünk vissza a múltra, hanem akkor születtek ezek az írások, amikor még csak nem is sejthettük, lesz ez egykor nagyon másként.
Más szempontból is fontosak ezek a mára irodalmivá nemesedett (novella?) riportok. Mert megmutatják, hogy egykor a magyar sajtóban dolgoztak olyan emberek, akik tényleg tudtak írni. Nem is tehettek mást. A mai magyar sajtóban nem kell „szépen” írni – hiszen ha egészen szűk körben is, de el lehet még mondani az igazságot. A valóságot nem kell történetekbe rejteni, a sorok közé beírni. Ahol meg már régen nem lehet a tényeket közreadni – és ez uralja a magyar sajtó döbbenetes többségét –, ott meg minek írni tudni? Ott csak a lebutított, primitív propaganda számít, a háromszavas mondatok.
Boros még folytatta azt a szép szokást, hogy írni kell azokról, akiknek nincs lehetőségük megszólalni a nyilvánosság előtt, akiknek az életéről, a sorsáról alig-alig tudunk valamit. Nagy hagyománya volt egykor ennek – aztán jött az a kor, amelyben elégnek tűnt annyi, hogy melyik politikus éppen mit mondott a másikra. Ehhez nem kell tudni írni. Ráadásul ez elsodorta azt a részben szociografikus műfajt, amit most ez a könyv idéz fel. És azért is érdekesek ezek az írások, mert megmutatják, miként próbálták egykoron a becsületes újságírók megírni a valóságot. A Cirkusz Torino című sorozatban egy vándorcirkusz helyenként Fellinit idéző kalandjairól számol be a szerző. Szegénység, szerencsétlenkedés, kevés öröm, hatósági vegzálások, kilátástalanság – minden úgy történt valószínűleg, ahogy azt a szerző megírta. Így éltünk. A korabeli olvasónak ezt nem kellett elmagyarázni, rögtön értette, metaforával van dolga. A cirkusz maga az ország. A szerkesztő ezt átlátta, mégis leadta az anyagot – azzal, ha netán balhé lesz, akkor majd széttárja a karját, és azt feleli: „Ja, én azt hittem, ez tényleg a cirkuszról szól”. S miután a cenzúra emberei is sejtették, ez lesz a válasz, nem tettek fel felesleges kérdést. A riport a cirkuszról, amelyben éltünk, megjelenhetett. Csak tudni kellett megírni.
Boros István, aki az én legjobb barátom, nem csak a riport műfajában alkotott nagyot. Sokat tanultam tőle. A jegyzetei és tárcái is pompásak. Úgyhogy, fejben legalábbis, már készül a következő kötet.
(Boros István: Toljuk arrébb a piros bringát! Fekete Sas Kiadó, 2023. szerk.: Javorniczky István, Jolsvai András)
Vágy és valóság
Az üvegcipőt maga a szerző is a Vígszínházba teremtette – és bár nemcsak Magyarországon, hanem szerte a világban újra és újra sikerrel játsszák lassan száz esztendő után is, mégiscsak a Vígszínház színpadán van igazán otthon. Most egy újabb fergeteges előadás született itt Mohácsi János rendezésében. Többek között Waskovich Andrea, Stohl András, Kovács Patrícia és Medveczky Balázs főszereplésével látható ez a „szerelmi négyszög”. Amely persze szól az álmokról, a lehetőségekről, arról, hogy az anyagi-egzisztenciális helyzetünk mennyire határozza meg az életünket.
Hűségről és hűtlenségről, szerelemről és megcsalásról, ahogy ezt Molnártól el is várjuk. A nézők egy jó része nyilván látta már ezt a darabot, a történet sok újat nem tartogat számukra. De hát a gyerekek is ugyanazokat a meséket szeretik újra és újra meghallgatni, miért kellene erről a kellemes luxusról felnőttkorra leszokni? És minden előadás más és más, ráadásul sok kitűnő színész pályájának jelentős első dobása volt mondjuk Irma szerepe – Domján Editet, Pap Verát, Hámori Gabriellát szokás emlegetni –, és a mostani Irma (Waskovich Andrea) a kritikák szerint felveszi velük a versenyt.
„A vágynak és valóságnak ritka találkozása az a három felvonás, amely ennek az üvegcipős kis cselédnek a szívéről szól. Megvan benne az álmok komédiája, az álmok tragédiája és az álmok megváltó szépsége. Kinek nem jut eszébe saját vágyainak komikuma, amikor hallgatja ennek a Rajongó Irmának pátoszát szívének centercsatárjáról, pilótájáról, fejedelméről, aki egy szívós, mást szerető, öregedő asszonynak a kitartottja s egyébként is vén mérges legény, rozzant asztalos. Neki szívkirály, nekünk komikus figura, vagy tépett, szomorú ember, s itt egy kicsit úgy érezzük, hogy egy kicsit mindnyájan szíven lehetünk találva” – írta a bemutató évében a Nyugat kritikusa. Száz esztendő elszaladt, ma már másként öltözünk (a jelmez a kitűnő Remete Kriszta alkotása), más világban élünk (díszlet: Mohácsi András), mégis olyan ismerős ez az egész.
(Molnár Ferenc: Az üvegcipő, Vígszínház, rendezte: Mohácsi János).
D. J.
