Karafiáth Orsolya neve mára összefonódott a kerülettel. Az írónővel a művészléttel járó életvitel és gondolkodás, illetve a „rendezett”, átlagos mindennapok közötti különbségekről, az „életközepi” válságról, alkotásokról, szereplőkről, alteregóról és szerelmi életéről is beszélgettünk az Újbudai Nagykávéház című műsorban.
Költő, író, irodalmár, újságíró vagy. Kihagytam valamit?
A drámaírói és moderátori munkát tenném még hozzá. Gyakran szervezek kulturális eseményeket. Több darabomat is bemutatták már. Van olyan, amelyben szerepelek is, a legújabb bemutatója május közepén volt. Ha viszont egy titulust kellene választanom, akkor az írót választanám.
Mióta élsz Újbudán?
Régóta, ez a kedvenc kerületem. Korábban a Sas utcában éltem egy albérletben két fiúval, aztán a húgom is odaköltözött. Ha valakihez látogató jött, a 18 négyzetméteres szobában fejtől lábig aludtunk. Ez a fiúkkal nem volt mindig kellemes. Később kerültem az Etele tér környékére, ahol csak három hónapig bírtam. A főbérlőm megtébolyodott, bejárt a munkahelyemre, mindenfélével meggyanúsított. Annyira nem volt semmink, hogy az akkori fiúmmal egy kis Polskival cuccoltunk tovább. Az elejére a vasalódeszkát szereltük, de még így is egy menettel megúsztuk. A Hadik mellett egy pszichopata csajjal laktam. Mindig ő kooperált a tulajjal. Később kiderült, hogy már fél éve nem fizeti a bérleti díjat, amit odaadtam neki. Egyszer a faszija is feltűnt, akit szintén átvert. Ezt követően kicsit hűtlen lettem a kerülethez, ám ahogy lehetett, húztam is vissza. Talán a Daróczi úton voltam életemben a legboldogabb egy négylakásos társasházban, Margitai Ági színésznő lakásában. Ez az időszak ihlette a Macskadémon című musicalem, és az egyik könyvemben is többször utalok erre. A kerületben egyébként van egy saját lakásom, de most nem abban lakom. Az elég picike, és amúgy is bonyolult történet. Általában – mi más miatt? – az érzelmi zűrzavarok miatt költözöm ide-oda, legutóbb is egy ilyen kergetett vissza Újbudára.
Az utolsó előtti regényed – az Amikor Szécsi Pál a csöveken keresztül üzent – szintén a magánéleti válságok, szerelmi történetek kvázi összefoglalója. Valóban ilyen viharosan élsz?
A történetek nem kizárólag rólam szólnak, inkább az általam kreált figurákról. Ez egy önéletrajzi ihletésű könyv. A szereplőkbe beleírom magamat, és van egy állandó alteregóm is: Orsi vagy Anna a Szirén című regényben. Az egyik kritika elég viccesen rávilágított, hogy a regények főhőse semmiképpen sem lehetek én. Ennyi szerelme nem lehet egy nőnek. Ezen nagyot nevettem, mert még ennél is több volt. Egyrészt az ember nem feltétlenül szerelmes egyszerre egy emberbe, ráadásul én az oviskori hülyeségeket is ebbe a kategóriába sorolom. Hiszen gyerekkorunkban tanulunk meg álmodozni.
A legtöbb főszereplőd nő. Nőknek írsz vagy nőkről írsz?
Nehéz kérdés. Inkább nőkről. Egyszer valaki azt írta, hogy a könyveimben a férfiak csak a periférián vegetáló mellékszereplők. Valószínűleg ez a szemlélet sokaknak nem tetszik. Engem azonban mindig a nők inspiráltak: bennük láttam meg a példaképet, az ő hangjukat érzem magaménak. Van egy jó barátom, aki régóta kéri, hogy írjam meg a történetét. Akárhányszor nekiállok, az ő szerepében is mindig a nő szólal meg. Ez leginkább a drámáimban jelent problémát. Talán ennek kiküszöbölése a legnagyobb írói feladatom.
Mi a helyzet a gyerekekkel? Nekik is írsz, pár éve például leporelló jellegű könyvsorozatot.
Jól kijövök velük, de nem csücsörészek. A saját gyerek gondolata nemigen merült fel bennem. Persze néha eszembe jut, hogy kezdek kifutni az időből, de így is alig tudom összerakni a napjaimat. Leginkább tavaly őrültem bele egy kicsit ebbe a gondolatba, de a barátnőm észhez térített. Azt mondta: „Orsi, nem véletlen, hogy a baráti körünkben csak néhány csajnak van gyereke”. Én még egy macskát is alig tudtam 12 évig életben tartani, állandóan túlféltettem.
Virágaid azért vannak?
Egy darab sem. Legfeljebb virágcsokrok, amiket másoktól kapok, de azok sem bírják sokáig.
Az egyik könyvedben saját magadról megfogalmazott „ősvadság” számlájára írható mindez?
Mostanában sokat gondolkodom magamon. Másfél-két évvel ezelőtt elég mélyen voltam. Egy ideje jobban érzem magam. Nem tudom, mi ez. Talán valami életközepi válság, keresem a helyem.
Kapuzárási pánik?
Azt a bizonyos kaput soha nem is nyitottam ki igazán. Inkább úgy érzem, hogy egy légüres térben vagyok. Egyszerre szerettem volna két életet. Egy igazi művészit, amelyben magasról teszek mindenre, vadulhatok, és egy rendezettet. Soha nem tudtam a kettő között dönteni. Sylvia Plathnak is ez volt a tragédiája, ezért dugta a fejét a sütőbe. Nem véletlen, hogy amikor nagyon magam alatt vagyok, rendszeresen a naplóit olvasom. Ettől aztán erőre kapok. Van a konyhámban egy amolyan installáció: egy játéksütő, és abban egy játékbaba feje. Bárki meglátja ezt, mindig azt mondja: „Hú, de vidám az élet itt, nálad.”
Nem titok, hogy egy „orgiákkal” teli élet után tíz esztendje absztinens vagy, szintén egy világnézeti válság hatására. Folyamatosan alakul a világnézeted, vagy határkövek vannak?
Inkább az utóbbi. Sok sorsfordító történés volt az életemben. Találkozások, pillanatok, amelyek után már nem tudtam ugyanúgy nézni magamra, mint korábban. Akkora válságot azonban, mint amilyen másfél éve volt, még soha nem éltem át. Egy hülyeség hozta ki. Hagytam, hogy egymásra rakódjanak a dolgok, szőnyeg alá söprős vagyok. Ahhoz azonban nagyon sok kell, hogy minden kötél szakadjon.
Az ivászattal mi a helyzet?
Ha akkor nem állok le, már nem élnék. Eleinte úgy éreztem, az élet a bulikról, ivásról szól, aztán egyre többször kezdtem rosszul érezni magam. Végül letettem az italt, azóta a legmélyebb krízisben sem nyúlok hozzá. Eleinte nehéz volt, hiszen minden problémára a kicsekkolás volt a megoldás. Nem kellett a fejemben lévő gondolatokat kibogozni, így el tudtam őket fektetni. Most sokkal színesebb a világ. Az absztinencia termékeny időszakot hozott. Nem kellett állandó fejfájással kezdeni a napot. Egyszer csináltam egy táblázatot, hogy mennyi időm szabadult fel az ivás és a cigizés abbahagyásával. Napi két óra, de mindig kell valami, ami lefoglalja az agyam. Most épp az bánt, hogy kezdek disznósodni, hízom. Az egyik szerelmem egyszer azt mondta, hogy a szellemi hiperaktivitásom számára iszonyú idegesítő, „Orsika idegileg eleven”. A húgom szerint a bennem lakozó szörnyet kell folyton megetetnem. Ezt az agyamra értette.
Mi az, amit szeretsz magadban?
Ó, sok mindent. Szeretem a gyors agyamat: ha kellőképpen kialudtam magam, felkészült vagyok, akkor tök jól tudok reagálni. Emellett hűséges típus vagyok. Emily Dickinsonnal rokonlelkek vagyunk. Ő mondta egyszer, hogy barátot egy életre kell választani. Sok barátomat még a gimnáziumban ismertem meg. Ha valakibe időt és energiát fektetek, akkor azt öröknek gondolom. A barátságokon kívül fantasztikus dolgokat tartogat számunka a világ. Ha ez nem így lenne, akkor nem beszélgetnénk itt. Továbbá itt van a világ maga, ami – ha vigyázunk rá – a maga természetével csodálatos.
Tóth Kata
