Bőven túl van a százezres nézőszámon Szimler Bálint fillérekből készült Fekete pont című mozija, amely az elmúlt évtizedek egyik legsikeresebb magyar független filmje. A Locarnói Nemzetközi Filmfesztiválról három díjjal hazatérő alkotás az általános iskolák hétköznapjairól szól, de valójában az egész magyar társadalomról ad látleletet: bemerevedett, zárt világ, amelyből hiányzik a kiállás, a szolidaritás, az elfogadás. A rendezővel a tekintélyelvű, illetve az autonóm oktatási szemléletről és a hatalom kisebbségi érzéséről beszélgettünk egykori iskolájában, a József Attila Gimnáziumban.
Hálás dolog iskolafilmet készíteni, mert mindenki volt diák, a meghatározó emlékek összekötnek bennünket. De nem ezért csináltál filmet. Akkor miért?
Én kilencéves koromig Amerikában éltem, és amikor hazajöttünk, óriási volt a váltás. A magyar oktatási rendszer nagyon más, nagyon szokatlan volt az amerikaihoz képest, és először nem igazán tudtam értelmezni, pontosan mi történik. Emiatt aztán megmaradt bennem egy kívülállás. Kívülről rá tudtam látni, hogy amik történnek velünk, azok mennyire képtelenek és furcsák néha. A feleléstől kezdve a naplóig, az „osztály, vigyázz!”-on át az évnyitóig csomó olyan élményem volt, ami kívülről nézve abszurd. Ilyen az is, hogy a szülői értekezleten vagy a fogadóórán nincs ott a gyerek, hanem a háta mögött beszéli ki a szülő és a tanár. Én ezeket a dolgokat sem értettem.
A filmes elsősorban filmet akar csinálni, utána találja meg hozzá a témát. Mi volt az a pillanat, amikor azt gondoltad, hogy pont az oktatásról kell mesélned?
Ez, a kívülről jött ember rálátása módfelett motivált, és amúgy is megfigyelő alkat vagyok. De elsősorban azért csináltam meg ezt az alkotást, mert nagyon-nagyon zavart, hogy nem reagálunk érdemben a minket érő igazságtalanságokra, az elnyomásra. Azt akartam bemutatni, milyen kárt okoz az öncenzúra, a közösséghez tartozás képtelensége, az, hogy nem reagálunk, csöndben maradunk. Az okokat keresve rájöttem, ez onnan indul, hogy azt tanuljuk meg az általános iskolában, hogy megfeleljünk, szótlanul üljünk a padban és hallgassuk az okosat, miközben teljesen képtelen szabályoknak kell eleget tennünk. Hogy várhatjuk ezután, hogy felnőttként másképp viselkedjünk? A célom az, hogy gondolkodjunk együtt, miként lehet ezen változtatni. Az SZFE-s tüntetés nagy hatással volt rám, részese voltam, közelről néztem végig. A kultúra legfontosabb bölcsője volt a színművészeti, ahonnan színészek, tévések, műsorvezetők, filmesek, színházrendezők kerültek ki. Ezt rombolták le. Nekem akkoriban dobták vissza a forgatókönyvemet az NFI-től (Nemzeti Filmintézet – a szerk.), ami már inkább politikai szempontokat követ, mint szakmait. Úgy éreztem, szinte minden nap történik valami, ami arra ösztönöz, hogy beszéljünk a problémákról. Aztán nem is pályáztunk támogatásra. Az volt bennem, hogy ezzel sem akarom legitimálni ezt a rosszul működő rendszert. Van a filmben egy momentum, ahol két tanárnő, Hermina és Juci beszélget a folyosón. Hermina próbálja lebeszélni Jucit arról, hogy kinyissa a száját, és fellépjen az igazságtalanságok ellen. Juci azt mondja, „de ez nem rólam szól”. Erre Hermina: „De ez rólad szól! Magaddal fogsz kiszúrni, ha csinálsz valamit!”. Ez az ellentét nagyon is jellemző Magyarországon. Érzékelem a problémát, de magamra figyelek, a saját egzisztenciámra, és arra, milyen kárt okoz nekem, ha az elveimet követem és kiállok a közösségemért, ha szolidáris vagyok.
A szolidaritás fájó hiánya jelenik meg akkor is, amikor egy szülő anyagi nehézségei miatt a háromnapos osztálykirándulásból lesz háromszor egynapos, mire a szülők egy része ezen felháborodik…
Ebben a jelenetben is az önzőség, a saját érdek jelenik meg. Persze szolidaritást gyakorolni könnyebb a fejlett, jómódú társadalmakban, mert minél nagyobb a gond egy országban, annál nehezebben kezelhetők ezek a helyzetek.
Az egykori osztálytermedben beszélgetünk. Ilyen volt régen is?
Más volt a fal színe, mert ezt a kreatív falfestés dolgot mi hoztuk be. Amikor a Villányi útról ide-költözött a „Jóska”, minden ki volt festve fehérre, tilos volt díszíteni. Három év alatt elértük, hogy lehessen festeni a falakra, aztán ebből hagyomány lett. Az új keresése, az idióta szabályok megkérdőjelezése mindig foglalkoztatott. De nem minden ellen lázadok, csak a logikátlanság és az igazságtalanság ellen. Ilyen az itthoni tekintélyelvű, frontális oktatás, az alá-fölé rendelt viszony a tanárokkal. Amikor hazajöttünk Amerikából, nehéz volt hozzászokni, hogy amit a tanár mond, az igaz, amit én mondok, az meg nem – ami egy általános félreértés. A gyerekek nem hülyék vagy nem hülyébbek, mint a felnőttek, hanem sokkal érdekesebbek, puhább agyúak, befogadóbbak és érzékenyebbek. Ezt az értéket óvni kéne.
Az USA-ban ezt mennyire veszik figyelembe? Ott mire akarják megtanítani a gyerekeket?
A gyermeknevelésnél három alapvető kérdést mindenképp fel kell tenni. Mit gondolsz? Mit érzel? Mit szeretnél? Ezeket a kérdéseket folyamatosan feltették Amerikában. Magyarországon egyszer volt ilyen élményem, pont itt, a gimnáziumban, amikor az osztályfőnököm kihívott a folyosóra, és beszélgettünk. Máris magyarázkodnom kell, hogy jó szándékkal hívott ki, tehát nem azért, mert rossz voltam. Itthon inkább ez a jellemző, ott viszont megerősítenek, önbizalommal töltenek meg. Ha megcsináltál egy feladatot, ügyes vagy. Arra kíváncsiak, mit tudsz, és nem arra, mit nem tanultál meg tegnap este. Azt sem mondják a diák válaszára, hogy ez nem így van, rosszul gondolod! A filmben a Petőfiről szóló tanóra jelenetének próbáján a Juci tanárnőt játszó Mészöly Annával kipróbáltuk, mi történik, ha előadás helyett folyamatosan a gyerekeket kérdezzük. Kiderült, csodálatos dolgokat tudnak mondani a gyerekek. Nyilván vannak egzakt adatok, matekfeladatok, amiket meg kell tanulni, ám a többire nem lehet azt mondani, hogy nem így van, mert minden más szubjektív. Nem akarom összemérni az amerikai és a magyar oktatást, nyilván ott is vannak bajok, de ezeket a dolgokat én megéltem. Attól még nem ment tönkre emberi kapcsolat vagy társadalom, hogy valaki nem tudta, mi a bibe és a porzó. Attól viszont igen, hogy nem tudunk egymással kommunikálni, egymáshoz kapcsolódni, nem tudjuk elfogadni a másik véleményét, ha az nem azonos a miénkkel, és nem tudunk közösséghez tartozni. Persze el kell sajátítani egy alaptudást – amelynek szerintem a tizede is elég lenne –, de ezen túl sok olyan rétege van az életnek, amit gyakorolni kéne az iskolában, amiről annak szólnia kellene, hogy végre funkcionáló társadalom legyünk.
A főhős Palkó egy iskolai kihívásban számára vicces csapatnevet választ (Fa szállítók), amiből balhé és kiközösítés lesz, majd ez eljut a fizikai bántalmazásig. Ez a szál az álszentségről és az öncenzúráról szól?
Erről is. Ez volt az első ötlet, ami elindította a filmet. Az alaphelyzet velem történt meg, én találtam ki ezt a nevet. Nem lázadni akartam vele, egyszerűen viccesnek találtam, és azt gondoltam, aki ezen megsértődik, az megérdemli. Amikor a többiek le akartak beszélni róla, én azt mondtam, nem lehet gond, mert egyértelmű, hogy ez egy vicc. Miért kellene ezen kiakadni? Aztán nyilván volt egy tanár, aki rettenetesen kiakadt ezen, és évekig ezzel izélgetett. Ami ebben érdekes volt számomra az az, hogy egy viccet is ennyire komolyan kell venni, nem lehet viccelődni, mert vannak szabályok. Ez az attitűd nagyon emlékeztet a hatalom és a kisebbség viszonyára.
Mert a hatalomnak általában nincs humorérzéke…
Pontosan. Aki nincs velünk, az ellenünk van. A humort támadásnak veszik, szándékos károkozásként értelmezik. Ákos, a tornatanár a tanáriban el is mondja, hogy ez az ő személyét sérti, és ezzel meggyalázták az egész programot, az ő munkáját, mindent tönkretesznek. Ez igen jellemző reakció, ezért lett ez a ragasztója az egész történetnek.
A film azt is megmutatja, hogy a tanároknak sem könnyű.
Természetesen. Beszélünk helyettesítési gondokról, mert nincs elég tanár; arról, ha valaki jót akar csinálni, akadályokba ütközik; hogy a szülő bejön, és elmondja, hogyan kellene tanítani. Hogy nehéz közösséghez tartozni, kirúgnak tanárokat, a fizetésük a béka hátsója alatt van. Épp ezért próbáltam úgy árnyalni a képet, hogy nem a tanár, inkább a rendszer a felelős. Éreztetni akartam azt a pedagógusok közötti feszültséget, amit a méltatlan helyzetet szülő státusztörvény, a tanártüntetések és a véleménynyilvánítás miatti kirúgások nyomán kialakult félelem generált.
A Fekete pontban egy Facebook-poszt miatt rúgnak ki egy tanárt. Ezek régi sémák vagy nemrég óta vagyunk ilyenek?
Sokan kérdezik, hogy ez az én gyerekkoromról szól, vagy aktuális történet. Én azért végeztem kutatómunkát iskolákban, beszéltem tanárokkal, igazgatókkal, mindenkivel, mert tudni akartam, hogy ez így van-e. Azt kell mondjam, az elmúlt 30 évben biztosan nem volt olyan törekvés, ami progresszíven, jó irányba mozdította volna az iskolákat. A szellemiség nem változott, csak a tananyag nőtt. Óriási gond, hogy az iskolák a centralizálás óta elveszették az autonómiájukat. Abszurd helyzet, hogy egy iskolának nincs folyószámlája, egy 20 ezer forintos javítást sem tud kifizetni. Ha hirtelen előáll egy probléma – lásd ablak –, azt az iskolák inkább az általuk létrehozott alapítvány pénzéből oldják meg. Mert amúgy minden pénzre pályázni kell a Klebelsberg Központhoz. Az új szabályozásnak hála a tanárokat ma már tanítani sem hagyják önállóan, „rárúgják a tanterem ajtaját”, hogy beleszóljanak a munkájába. Kötelező hittan, erkölcstan, iskolarendőr van, iskolapszichológus alig.
Mit szólt ehhez a látlelethez a közönség? Megdöbbennek? Felháborodnak?
Szerencsére sok visszajelzést kapok, érdekes módon a pedagógusok oldaláról a legnagyobb az érdeklődés. Van, hogy egy komplett tanári kar jön el a vetítésre. A legtöbben azt mondják, tényleg ilyen a hazai oktatás, hogy érzékelik a szűkülő kereteket, sokan a fojtogató légkört is. És ez a legnagyobb baj, mert nehéz fenyegetettségben élni gyerekként és felnőttként is. Egyébként minden reakció előfordul: voltak, akik magukba szálltak, és elgondolkodnak azon, mit lehetne másképp. Volt, akinek erőt adott a film, mert egykor ő is úttörő szerepet játszott, de letörték a szárnyait. És volt, aki elmondta, hogy nem minden pedagógus ilyen. Szerintem a filmben vannak jó tanárok is. Fontos, hogy senkit nem akarunk megbántani, ám a változáshoz kritikusan kell tudni gondolkodni. Magunkról is.
Ha a filmeddel nem is akartál direkt üzenni, hogyan vélekedsz, miként indulhatunk el a változás útján?
Az egyéni felelősségünk vállalása szerintem felettébb jó kezdet lenne. Számoljuk fel az öncenzúrát, ne féljünk, tanuljunk meg összedolgozni, összetartani ügyek mentén – mindez óriási lépés lenne. De ehhez fel kell ismernünk saját felelősségünket, nem mindig másra kell mutogatni, és a messiást várni. Nem azt mondom, hogy irány a parlament, hanem hogy ne lépjünk át a bajba jutott emberen, vagy ha igazságtalanul kirúgják a kollégánkat, álljunk fel, fogjunk össze és tegyünk valamit. A film óta például azt is szóvá teszem, ha csúnyán beszélnek velem a boltban.
Török Dániel
