Herendi Gáborról többnyire a Valami Amerika-trilógia jut eszünkbe. Az első rész nagy hatással volt a magyar filmiparra, a mozilátogatási szokásokra, ám a rendező nevéhez sok más sikerfilm is kötődik. Herendi Gáborral egyebek között ezek hátteréről, de színházi munkáiról is beszélgettünk az Újbudai Nagykávéház műsorában.
Novemberben mutatják be legújabb filmedet, a Futni mentem címűt. Hogy álltok vele?
Zajlanak az utómunkák, ez nagyjából féléves procedúra. Össze kell szednünk magunkat, már vágjuk. A főszereplő Udvaros Dorottyával nem először dolgozunk együtt, nagyon régen játszott egy rendezésemben a Madách Színházban. A filmjeimben gyakran vannak visszatérő színészek, ám alapvetően mindig a castingokon választom ki őket. Legfeljebb azért választom néha ugyanazt, mert arra a szerepre megint őt ítélem meg a legjobbnak. Tagadhatatlan, hogy vannak, akik közelebb állnak a szívemhez a közös munka, az emlékek miatt.
A május végén hosszú betegség után elhunyt Tompos Kátya például több filmedben feltűnt…
Nagyon-nagyon rosszul érintett, amikor meghalt, végigkövettem a betegségét. A forgatások alatt gyakran ő volt a társaság középpontja, fergeteges humora volt, szórakoztatta a csapatot. Nemcsak kiváló színésznő volt, énekesként is brillírozott. Sokan nem hitték el, hogy a Valami Amerika második részében valóban ő énekelte a Magányos csónak című dalt. A trilógia alapján készített sorozatot már nem tudta vállalni. A kereskedelmi csatornán streamingre készült széria sikeréről keveset tudok, nem adnak ki nézettségi adatokat, de állítólag hosszú hetekig vezette a sikerlistát.
Mostanában sokat emlegetett alkotásod egy rövidfilm, a Bűnös város. Hallottad már azokat a kritikákat, amelyek szerint ez „A tanú” parafrázisa? Többen az új Bacsó Péternek tartanak…
Végtelenül megtisztelő, mert az egy fantasztikus film. A Bűnös város a maga húsz percével a mai viszonyokra reflektál. Ez úgy kijött belőlem: sok mindennel nem értek egyet, ami most itt folyik, így a saját eszközömmel próbáltam görbe tükröt tartani.
Az alkotásaid többsége vígjáték. Miért?
Nekem ez áll a legjobban. A Toxikoma mindazonáltal jó kitérő volt. Szeretném magam másban kipróbálni, például krimiben, de zenés filmre is nyitott vagyok. Sok forgatókönyv van a fiókomban, csak nem tudom őket megvalósítani. A mostani hatalom nem szeret, nem tudok a pályázatokon pénzt nyerni, viszont ha az ember nem képes finanszírozókat találni, igencsak beszűkülnek a lehetőségek. A Futni mentem független film, nincs benne állami pénz. Sok szívességet kaptunk, számos munkatárs a valódi gázsijának a töredékéért jött.
Távol áll tőled a minimalizmus. Gondoljunk csak a Valami Amerika 2. New York-i jeleneteire, a kosztümös Kincsemre, a Toxikomában a régi OPNI, vagyis a lipótmezei kórház megteremtésére…
Nem áll tőlem távol a minimalizmus sem, de a jelentős büdzsé, a látványosság a vígjátékok sajátossága. Amint az anyagi lehetőségek beszűkülnek, el kell kezdeni kreatív módon gondolkozni, ami a forgatókönyvet is befolyásolhatja. A Toxikománál ez abszolút tetten érhető. Az eredeti történet szélesebb spektrumot ölel fel, több helyszínen játszódik, nagyobb időszakot ível át. Tudtuk, mennyi pénz lesz rá, ezért sem az egész regényt filmesítettük meg. Minket az izgatott, amikor Szabó Győző bekerült a pszichiátriára. A Csernus Imre és Győző közötti konfliktusra hegyeztük ki a történetet.
Ebben az esetben anyagi és műfaji szempontból is komoly kockázatot vállaltál. Milyen volt a visszajelzés?
Nagyon pozitív. A forgalmazó eleinte maximum 20–40 ezer nézőt prognosztizált. „Ne gondolja, hogy ez a Valami Amerika sikerét elérheti” – mondták. Ehhez képest a Toxikomát 120 ezren nézték meg moziban, ilyen nézőszámot általában vígjátékok érnek el.
Melyik a kedvenc saját filmed?
Nincs kedvencem, mindegyiket szeretem. A rendezők olykor azt mondják, hogy egy idő után megutálják a filmjeiket. Rám ez nem jellemző: ha egy alkotást évek után újra megnézek, látom, mit csinálnék máshogy. Szeretem a filmjeimet, mindegyik másért fontos. A Valami Amerikával törtem be a piacra, a Kincsem minden idők legnagyobb bevételét generálta Magyarországon. A Magyar vándornak a mai napig hatalmas rajongótábora van, rengeteg idézetet, szólást használnak belőle.
Mi volt a Valami Amerika első részének titka?
Nehéz ezt megfogalmazni. Friss volt, ami egyebek között a tízéves reklámkészítési tapasztalataimból fakadt. Egyfajta úttörő lehettem: akkoriban többen váltottak reklámról játékfilmbe. Aztán a két szakma teljesen különvált, emiatt a felek gyakran megorroltak egymásra. A reklámfilmesek egyébként felettébb jól éltek, vaskos kis jövedelemből.
Akkor magadat is beleírtad a Valami Amerika első részébe?
Szinte rólam szól. Hoztam egy trendi, friss, tempós szemléletet. A zenék is jól sültek el.
Színház? Új előadásod fut a Rózsavölgyi Szalonban, A Díj. Milyen a fogadtatása?
Nagyon jó! Filmre én még nem kaptam ilyen jó kritikákat. Ez a darab a német Otto Hahnról szól, aki a maghasadás felfedezéséért kémiai Nobel-díjat kapott. Az osztrák tudós partnerével, Lise Meitnerrel harminc évig dolgozott együtt Berlinben, majd 1938-ban ő is segített neki Stockholmba menekülni (Meitner zsidó volt – a szerk.), és ettől kezdve mindent saját eredményeként publikált. A Nobel-díj 1946-os átadása előtti órákban Lise Meitner betoppan Otto szállodai szobájába, tetemre hívja. A francia Cyril Gély mindezt egy rendkívül feszes dialógban írta meg, odaszögezi az embert a székbe, ahogy mindketten a saját igazukat védik. Szeretném folytatni a színházi munkát. Teljesen más, mint a filmezés, sokkal inkább csapatmunka. A film is az, de ott én vagyok a főnök, napi penzum van, meg kell csinálni. A színházban a próbafolyamat alatt együtt találjuk ki a színészekkel, mi hogyan legyen.
Milyen terveid vannak?
Abban bízom, hogy ősszel talán ismét lesz egy új színdarab, amit rendezhetek. Új forgatókönyvön is dolgozunk, egy független filmen. Mindig van valami, megyek előre, mert engem ez éltet.
Tóth Kata
