Futók, heverészők, a bikák talapzatát megmászók, papírsárkányt eregetők, pocakot eresztett kondizók, suli után bandázó fiatalok, buborékokat kergető háromévesek és szociális életet élő gyeses anyukák parkja a Bikás – meg azé is, aki csak átsiet a sétányon, beül a Jónásba vagy megfuttatja a kutyáját. Hangos az élet, kismotorok műanyag kerekei döcögnek, pingpong- és kosárlabdák pattognak más-más frekvencián. Még hűvös a levegő, de már tovább van világos, és mindenki örül, hogy vége a téli szürkeségnek.
A kosárpályán tizenéves srácok rövidujjúban futkosnak, már kimelegedtek, nemtetszésüket vagy lelkesedésüket kifejezve néha felhördülnek. Valamiért megtorpan a csoport, egyikük magasba emelt karral, laza csuklómozdulattal mutatja a helyes dobótechnikát. A streetballpálya mellett találkozom Kummert Krisztiánnal – becenevén Gonzales –, aki ránézésre több tíz centire van a kosaras alkattól, mégis több mint 30 éve hódol ennek a sportnak és a Bikásnak, ahová a többiekhez hasonlóan 15 éves kora óta jár le. Tősgyökeres újbudaiként sokat látott, és sokat tett a közösségéért. „A Bikáson vagyunk és a Bikásra járunk”, szögezi le az elején, mert nem sok minden esik rosszabbul a fülének, mint a „Bikásba menés”. Ebből már sejtem, hogy a hely rajongójával állok szemben.
A Bikás rajongója
Krisztián tisztán emlékszik, milyen volt először játszania a Bikás pályáján. Nem volt olyan „fancy”, mint most, Brooklyn-szerű volt, az első generációs „bikások” felfújták nevüket a pálya szélére, és egy az egy ellen kellett bizonyítania, méltó arra, hogy befogadják. Akkor már egyesületben játszott, így nem okozott gondot neki megnyerni azt a meccset. A kosár népszerűségéhez hozzájárult, hogy az önkormányzat akkoriban május 1-jén és augusztus 20-án streetballeseményeket szervezett a parkba, ahol azok is meg tudták méretni magukat, akik kiszorultak az egyesületekből. Krisztián nem szerette a profi kosárlabdában uralkodó hozzáállást, ezért is járt szívesen a Bikásra. „Az egyesületekben elvárások voltak, itt a felszabadultság.” Huszonévesen, a MAFC-ban játszó gyerekek segédedzőjeként a másik oldalt is megtapasztalta, de a pedagógiai módszerekkel akkor sem értett egyet. „Az én mentalitásom, hogy ne b.sztasd, biztasd!”
Amikor az önkormányzat abbahagyta a versenyek szervezését, Krisztián kitalálta a Morning Jamboree-kat reggel 6-ra, a hozzá hasonló fanatikusoknak, akik tét nélkül is jól érzik magukat. Volt, aki Biatorbágyról jött az első busszal, és a napfelkeltét fotózta. Másik kezdeményezése a Legend’s Day, amikor évente összehívja a park streetballos generációit, hogy a fiatalok együtt játszhassanak az apuka-, nagypapakorú Bikás-legendákkal. Zavarta, hogy ilyenkor a pálya körüli fűben kell ülnie több száz embernek, ezért megszerezte az úszó-vb használt lelátóját. Mostanra már Krisztián is élő legendája a helynek.
Az egyes generációkat a kosárpálya meghatározó egyéniségeihez kötik. A „gonzis” generációval ért össze a közösségi sport a versenysporttal. Előtte a telepi gyerekek jártak le a környező házakból, Krisztián, azaz Gonzales idejében pedig az NB I-es játékos gyógyult a Bikáson az élsport betegségeiből. A sportolók egymásnak adták, hogy ott örömből játszhatnak, azért, amiért egykor elkezdték. Krisztián saját blogján (Történetek a Bikás parkból) számolt be a legjobb sztorikról. „A Bikásnak olyan brandje lett, nem dicsekvésből, a munkásságom alatt, hogy emlékeim szerint öt-hat videoklipet forgattak a parkban. Nagy élet volt, egészen a Covidig.” Egy idő után már tudatosan is építette a Bikás hírnevét. Mivel a szakmája webmarketinges és közösségimédia-specialista, kihasználta, hogy kosaras körökben összeforrt a neve a hellyel, és elkezdett európai Rucker Parkként beszélni róla. „Gyermekkori álmom volt, hogy kijussak a kosárlabdázók Mekkájába, a New York-i Rucker Parkba. Másfél évtizedig gyűjtöttem rá, ám mindig történt valami, ami meghiúsította. A harmadik próbálkozásom után úgy döntöttem, a Bikásnak csinálok akkora nevet, hogy onnan, a Harlemből akarjanak idejönni.” Többször közel járt ahhoz, hogy egy NBA-sztárt idecsábítson. A ’90-es évek most 65 esztendős sztárjával, Dominique Wilkinsszel például az Instán került kapcsolatba. Krisztián az ő mezével készített egy naplementés képet, ami tetszett a kosarasnak, és addig jutottak a beszélgetésben, hogy ha kifizetnék a 3000 dolláros útiköltségét, szívesen eljönne. Ehhez azonban nem sikerült szponzort találni. Próbálkozott még Paul George-dzsal, a szerb származású Peja Stojakoviccsal, a horvát Toni Kukoccsal, de nagyon szeretné megnyerni Luka Doncic szlovén sztárt is. Krisztián Chicago Bulls-szurkoló, de a streetballpályán ezért sem akadt még össze senkivel. Békésen játszik egymással Lakers-, Bulls- és Celtics-mezes, mert elsősorban Bikás-rajongók.
Szelíd kosarasok
Mintha visszautaztam volna az időben, a Unique Mozaik című dala szól a pálya mellől – „vár még ránk száz és száz apró mozdulat” –, miközben a csapatkapitány magyarázza, „menj közelebb, és ugorj fel a dobáshoz”. Hat tinilány és két fiú játszik. Egy csaj éleset köp a betonra, rákontrázva egy másik is. Ők korunk telepi gyerekei, de nekem úgy tűnik, ugyanolyanok, mint akik 2003-ban hallgatták a zenekar slágerét. A szemüveges Kevin látszik mind közül a legfiatalabbnak, mégis ő a leggyorsabb, és ő kerül legtöbbször a palánk közelébe. „Olívia, itt vagyok” – ordítja, és már kapja is a passzt, ami félremegy, de így legalább van lehetőségük rövid szünetet tartani, körbeadni a kétliteres kólát. Vitatkoznak a vélt vagy valós szabálytalanságokon, de a pontok állását már egyikük sem tudja. Nem is számít, látszik, hogy boldogok. Megegyeznek, hogy új játszmát kezdenek, öt pontig.
Megjönnek a felnőttek is, nehéz volt megszervezniük az időpontot, amíg mindenki ideér, bemelegítenek. Náluk már trükkösebbek a figurák, pontosabbak a dobások, profibb a felszerelés. Spontán módon szerveződik a két társaság félpályákra. A gyerekek hangosan megköszönik a nagyok gesztusát, hogy maradhatnak. Ők is hozták a saját zenéjüket, „Peekaboo, eighty-pointers like a Kobe game”, rappeli az amerikai Kendrick Lamar a JBL hangszóróból. Négy férfi és két nő kezd játszani.
#kedvesneklenniigenismenő
Krisztián szerint a tinik hajlamosak bántani kortársaikat, hogy felülkerekedjenek. Pedig „ha elfújom a gyertyáját, attól az enyém nem lesz fényesebb”. Többször kitér arra, hogy ő igyekezett az emberi egót távol tartani a pályától, ezért indította el a #kedvesneklenniigenismenő hashtaget, ami befutotta a netet. „Vannak, akik szeretik menőnek mutatni a bunkóságot, gondoltam, ha ezt ekkora energiával tolják, akkor ugyanennek az energiájával lehetne az ellenkezőjét is.” Hallgatom a sztorikat cselekedeteiről, hogy teddy hengerrel festette le az összefirkált falat, hogy rendszeresen ruhát és ennivalót adott egy idős hajléktalannak, aki a szemközti padról nézte a reggeli dobóedzéseit, és beszélgettek, amikor elfáradt. „Egyszer sikerült úgy dobnom, hogy fennakadt a labda a gyűrűn. Erre megszólal mögöttem az öreg: szedd le a mankómmal. Irányító vagyok, 360 fokban látok, de nem vettem észre, hogy a hátam mögött áll, meglepő volt.” Azt mondja, tanulhatnánk azoktól a Fülöp-szigeteki vendégmunkásoktól, akik szintén a Bikásra járnak kosarazni, mert amikor cipőt adott egy mezítláb játszónak, a többiek nem irigykedtek, hanem tapsoltak örömükben. Szerinte ez a normális magatartás. Saját cselekedeteit nem tartja nagy tetteknek, mert neki a Bikás pálya olyan, mintha az otthona lenne. „Én ezt a helyet évtizedeken keresztül a nappalimnak tekintettem, mintha a saját családomhoz jártam volna. Megnyugvást nyertem a sportból, a természetből és az emberekből. Ha rossz napom volt, kijöttem dobó meditálni.” Élete tökéletes napját is a Bikáson élte meg, amikor hárman felváltva egész éjjel egy-egyeztek. „Két fa között kitettünk egy függőágyat és egy sátrat, ahol magatehetetlenül elfeküdtem. A többiek azt mondták, mosolyogva aludtam. Lehet, hogy csak az én szívemnek, de ez a hely a nyugalom forráspontja.”
Elkezd esni az eső, az emberek egyre beljebb bújnak a ruháikba, majd mivel nem akar elállni, elindulnak hazafelé. Mi is megyünk, de Krisztiánnak még eszébe jut, mi minden lenne jó a Bikáson. „Ha lenne tető, akkor minden körülmények között játszhatnánk, és nagyon jó volna a rekortánburkolat, mert a beton nem kíméli a térdeket. Nyugágyakat tennék ki, hogy abból lehessen nézni a mérkőzéseket, valamint egy grillező helyet, mert sokszor az éhség miatt indulnak haza a családok. A félkör alakú falra pedig egy igényes graffitit képzelek a Bikás kosárlabda ikonjairól. Ha megnyerem a lottót, meglátjátok!”
Feigl Enikő
