Ért-e az újraélesztéshez egy háziorvos? Ha nem, vállalhat-e ügyeletet? A magánklinikáknak van elszívó hatásuk? Dr. Mangó Gabriella háziorvos-természetgyógyász szakmája égető kérdéseire keresi a választ, miközben felhúzza a rolót az egészségügy ablakán, hogy lássuk a túlterhelt orvosokat, a semmibe vett betegeket, a felcserélt leleteket, a szándékosan lassított ellátást. Szerinte a rendszerben szereplők is tehetnének a helyzet javításáért.
Az állam több száz millió forinttal támogatja a magánegészségügy szereplőit ahelyett, hogy az általa fenntartott rendszerre fordítana figyelmet. Ezt már 2022-ben megállapították egy egészségügyi portálon. Mi a helyzet most?
Erre a kérdésre rögtön görcsbe rándul a gyomrom, mert kemény téma. Fizetjük a tb-t, és mit kapunk érte? Korábban is csak paraszolvenciával lehetett egy kis előnyhöz jutni. Sajnos abból kell kiindulnunk, hogy a mai egészségügyben csak egészségesnek szabad maradni. Orvos vagyok, kapcsolataim vannak, ennek ellenére úgy érzem, szorulna a hurok a nyakamon, ha komolyabb ellátásra lenne szükségem. Az egészségügyi rendszer elérhetősége, a betegek biztonságérzete kérdőjeleződött meg, de az orvostudományt is érinti a bizalomvesztés, ami a Covid alatt indult el. A másik probléma, hogy annak a kevés orvosnak sincs utánpótlása. Évente 500 hallgató végez a budapesti egyetemen, 180–200 Pécsett, ugyanennyi Szegeden és Debrecenben. Tehát évente 1000–1100 orvost képzünk, miközben a magyar orvostársadalom 35–36 ezer fős, ennek 30 százaléka, tízezer ember 70 év fölötti. Ez az én szakmámban is nagy gond: a múlt évben egyetlenegy végzett orvostanhallgató sem választotta a háziorvosi hivatást.
Hogy lehet az, hogy a magánellátás erősödése mellett is ilyen nagy a terhelés, ilyen hosszúak a várólisták?
Én a legtöbbet mindig abból tanulok, ha elolvasom a páciens zárójelentéseit az első betűtől az utolsóig. Ilyenkor látom, hogy nemcsak az államiban, de a magánorvosi ellátás során is számos szükséges vizsgálat marad el. Értem én, hogy pénzbe kerül, de azt sem írják oda, hogy azt valahol csináltassa meg. A magánszektor azért nem jelent komoly segítséget, mert nagyon sok orvos dolgozik délelőtt az államiban, délután a magánban, és fordítva. Mire lehúzza a napi 10–12 óráját, az agyát már a zsebében vagy a szatyrában viszi haza. Én két körzetben dolgozom, tegnap az egyikben 85 beteget, a másikban 73-at láttam el. 150 beteg környékén mennyi türelem, odafigyelés maradhat? És ez alól a magánegészségügy sem kivétel, de legalább ott keveset kell várni a vizsgálatokra. Én annyit tudok tenni, hogy amikor vizsgálatot kérek, azt relatíve sürgősnek vagy sürgősnek jelzem a kollégáknak. Egy daganat vagy egy szívritmuszavar kiszűrése nem várhat hónapokig, mert a illető halála után már késő kideríteni, mi baja volt. Sürgetjük az állami szolgáltatót, de az sem tehet mindenről. Valójában azért ilyen hosszúak a várólisták, mert az állam föntről leszabályozza, hogy egy nap mennyi ultrahangot vagy műtétet végezhet el az orvos. A gép el tudna végezni sokkal többet is, csak hát nem finanszíroznak többet.
Ilyenkor van, hogy az asszisztens odasúgja a páciensnek, hogy bár elvileg nincs hely ultrahangra, ha kifizeti az árát, akkor megcsinálják. És ezzel elérkeztünk oda, hogy az államiban is fizetünk…
Azt mondom, ha adnak számlát, ez teljesen jogos, legalább a lehetőség megvan. Az persze gond, ha a rászoruló nem kap ellátást. Recseg-ropog az egész rendszer. Egyszer a betegem lerakta elém a laborból hozott veseeredményeit, mire azonnal dialízisre küldtem, hiszen az adatok szerint teljesen tönkrement a veséje. Később kiderült, hogy a vért a laborban elcserélték. Oké, az én betegem megúszta, de hogy derítik ki, hogy kinek a veséje a rossz? Ez utólag szinte lekövethetetlen. Én amikor beutalok valakit, fel szoktam hívni a sürgősségi osztályt, hogy mit szeretnék, mit nézzenek meg. Tehát itt megvan a kommunikáció, de a magánegészségügynél, ahol nincs sürgősségi, ügyeleti ellátás, ott ez hiányzik.
A kormány láthatóan elengedte az egészségügyet, és a betegeket a magánellátás felé tereli. Hogy működik ma ez a kétszereplős rendszer?
Az, hogy a betegem úgy megy be a kórházba, hogy istenem, csak meg ne műtsenek! – az nagy gond. Most lehet engem vádolni, hogy milyen rémhíreket keltek, de ez a helyzet. Igen, az egészségügyben nagyon becsületesen dolgoznak az emberek, de hogy fertőzéseket vagy tetveket vigyünk haza egy traumatológiai intézetből, ami az egész családot megfertőzi, vagy éppen a páciens állapotát súlyosbítja, az borzasztó. Semmelweis forog a sírjában, hogy hagytuk ennyire lepusztulni az egész magyar egészségügyet. Emiatt persze a magáncégek felé fordulnak az emberek. Ez talán működik egy olcsóbb ultrahang esetében, ám a nagyobb beavatkozásokat a többség már nem engedheti meg magának. Az pedig elfogadhatatlan, hogy egy család lakhatása kerüljön veszélybe, mert hitelek sorát veszik fel, hogy valakinek a műtétét, ellátását tudják valahogy finanszírozni. Volt olyan huszonéves nő betegem, aki azzal jött hozzám, hogy a bal fülére nem hall. Semmi elváltozást nem találtam, a neurológus sem, ezért megmondtam neki, addig nem engedem dolgozni, míg nem látok róla egy koponya CT-t vagy MR-t. Meg is csináltatta magánúton. Egy roma családról beszélünk, úgy kaparták össze a pénzt. Kiderült, a bal agyféltekén hátul hatalmas daganata volt, amit gyorsan meg is műtöttek egy idegsebészeti klinikán. Ilyenkor egy hónapokig tartó várakozás halálos kimenetelű lehet.
Akkor az igazi különbség állami és magán között nem is a szakértelemben van, hanem a körülményekben?
Igen, a környezetben. Ha befekszel egy magánklinika egynapos sebészetére, az otthonos, tiszta, újak a bútorok, színvonalas az étkeztetés. Az államiban tönkrement tányérban, néhol pléhtányérban adják oda a kaját, és megtörténik, hogy odarakják egy félig béna ember mellé az enni-innivalót, majd elviszik, hogy már megint nem evett semmit. De hát béna.
A háziorvosoknak tavaly ősz óta ügyeletet is kell vállalniuk, úgy tűnik, velük pótolná az állam az orvoshiányt. Milyen kihívást jelent ez?
A háziorvosnak eleve sok kihívásnak kell megfelelnie. A múltkor az M3-as autópályára kellett rohannom egy halott miatt, aki szerencsétlenségemre abban a körzetben volt, ahol épp helyettesítettem. A mentős mondta, hogy az adott kilométerszelvénynél találom a holttestet, ott a rendőrség, a mentő, halotti papírokat kell kiállítanom – ez is háziorvosi feladat. Csupán azt felejtette el mondani, hogy a holttest az autópálya melyik oldalán van. És akkor én bóklászom az autópályán, nézek balra-jobbra, keresem a villogó fényeket. Ezt el tudja képzelni? Amikor végre megtaláltam, nem ugorhattam át a szalagkorláton meg a négy sávon, hanem elmentem a következő lehajtóig, és vissza. A mentőszolgálat azóta sem hívott vissza, hogy miért kerestem őket. Miközben engem azért is ellenőriznek, hogy visszahívom-e azokat, akik a rendelőmet keresték. A háziorvosok ezért nem tudnak helyettesítéseket vállalni más kerületben, városban, mert leterheltek. Így maradnak helyettesítés és orvos nélkül a kis falvak.
Az Országos Mentőszolgálat (OMSZ) mégis azt mondja, a háziorvosok jól járnak az ügyelettel, hiszen plusz pénzt keresnek, és amúgy is, ügyeletben nem szokott történni semmi extra…
Ez nem egészen így van. Én nem véletlenül nem ügyelek. Csak akkor fogok, ha az OMSZ köt velem egy szerződést, amiben vállalja a felelősséget az újraélesztésért. Hiába mondja az OMSZ, hogy minden ügyeletben van mentőápoló, aki ért hozzá, a gyakorlatban egy héten csak két-négy alkalommal tudják őket biztosítani, mert belőlük is hiány van. Ez azért gond, mert ha házhoz hívnak, és valakit újra kell éleszteni, engem feljelenthetnek, ha komplikáció adódik. Doktornő, van oxyológiai (sürgősségi orvostan – a szerk.) szakvizsgája? Nincs. Akkor miért vállal ügyeletet? Ennyi erővel bárki elmehetne orvosnak… amíg nincs nagy baj, addig fel sem tűnne. (nevet) És hogy az ügyeletben nincs semmi extra? Egy negyven körüli fiatalember életveszélyes tüdőembóliával került kórházba, megmentették. Mikor hazaengedték, bejött a rendelőmbe, hogy recepteket intézzünk. Kis időre átmentem egy másik helyiségbe ellátni egy beteget, mire rohan hozzám az asszisztensnő, hogy jöjjek, mert az illető úgy tűnik, meghalt. Szegény ott ült fölakadt szemmel, légzés nuku, keringés nuku, a nővérek hívják a mentőt, én meg a százkilós embert egyedül rángatom le a földre, hogy elkezdjem az újraélesztést. Kezem-lábam remegett. A negyedik-ötödik mellkaskompresszióra kiabált egy nagyot, újra életben volt. Valószínűleg apró trombusok szakadtak le a hörgőknél, ami szívleállást képes okozni. Ha ez kint történik az utcán, meghal, ha a mentőt megvárjuk, meghal. Na, ez nem egy tipikus háziorvosi feladat. Mellesleg a gyöngyösi mentőállomás öt percre van a rendelőtől, de húsz percbe telt, mire kiértek. Kértem, vegyék fel a sürgősségi osztályra 24 órás megfigyelésre, mert ez az ember nemrég halott volt. Az osztályos orvos beszélgetett vele egy ideig, majd hazaengedte, mondván, „láthatóan nem halott”. Ez szép példája annak, milyen felelősséget is kell vállalnunk.
Sok háziorvos mégis beáll ügyelni, vállalva a felelősséget annak tudatában, hogy nem száz százalékban kompetens.
Azt gondolom, közülük nagyon sokan imádkoznak, ami legalább a hit terjedését elősegíti. Sokan biztosan úgy mennek haza munka után, hogy hála a jó istennek, most nem történt olyan, amivel a lelkiismeretemnek el kellene számolnia, és meg tudtam mindent tenni a beteg életben tartásáért.
Az orvosok bérrendezése óta sokan mondják azt, tisztességesen keresnek, most már legyen jobb az ellátás. Mennyit javított ez a lépés az összképen?
Rögtön megjegyezném, a háziorvosoknál ez is másképp van: háromféle bérkategória létezik. A minimálösszeget kapják azok, akik nem léptek praxisközösségbe, a nem szoros közösséget vállalóknak a bér legfeljebb 70 százaléka jár, százszázalékos bért pedig csak a szoros közösségbe lépők kapnak. Ez igazságtalanság, hiszen orvosként ugyanazt a munkát végzi mindegyik. Ha most kellene választanom a háziorvosi és a klinikai munka között, az utóbbit választanám. Mindemellett háziorvosnak lenni igen komplex feladat, és azt mondom a pácienseknek, legyen bizalmuk bennük, mert ebben a bonyolult rendszerben ők segítenek leginkább eligazodni. És ennél még sokkal többet is segíthetnénk. Van a rendelőmben egy ultrahanggépem, két éve uniós forrásból 345-öt osztottak szét az országban. Ott áll azóta is a 8–10 milliós gép, mert nem találok továbbképzést, ahol megtanítanának használni. Nincs konszenzus a radiológiai társasággal, hogy használhatják-e radiológiai végzettséggel nem rendelkező orvosok, és ha igen, akkor milyen vizsgálatokra lennének jogosultak stb. Ha születne egy szabályozás, megcsinálhatnék egy egyszerű betekintő ultrahangot. Amikor például fáj a hasad, rögtön megmondanám, hogy epe- vagy veseköved van-e, vagy nincs semmi elváltozás. Így sok embert ki tudnánk szűrni a háziorvosi rendszerben, megspórolva rengeteg időt, utánajárást, felesleges betegutat. Két éve küzdök ezért. Ugyanígy, sok háziorvosnak van például diabetológus, gasztroenterológus, vagy akár szívsebész szakvizsgája. Ők is meg tudnának csinálni a saját rendelőjükben mondjuk egy szívultrahangot. De nem csinálhatnak.
Muszáj megemlíteni a páciensek panaszait is. Egy felmérésben sokan arról számoltak be, az orvos fásult, nem érdekli a beteg állapota, csak túl akar lenni a viziten, leszidja, hibáztatja a beteget, esetleg érzéketlen vele vagy hozzátartozóval szemben. Hiányolják a jó szót, a törődést. Hogy látja ezt egy szakmabeli?
Sokszor elhangzott, de a körülmények, a kétségbeesés, a leterheltség, az ügyeleti problémák valóban oda vezetnek, hogy az orvosok sem a legjobb arcukat mutatják a betegnek. Nemrég mesélte egy szülész-nőgyógyász, hogy 24 órát ügyelt, három szülése volt éjszaka, majd amikor már mehetett volna haza, két reggeli szülésbe is belefogott. De beszéljünk a betegek hozzáállásáról is. Mert jön valaki, hogy csak egy problémát szeretnék elmondani, és lesz belőle száz. Volt, hogy nyolcszor álltam neki egy vizsgálatnak, mert mindig valami más gondot hozott fel. A bánásmódban az is okozhat különbséget, hogy a magánban egyértelmű, a pénzemért elvárok egy szintet, míg a szakrendelésen vagy a kórházban dolgozó orvos úgy érzi, nem a beteg fizeti őt, hanem az állam, még ha utóbbi nem is egészen így igaz. A magánban megvan az a nyomás, hogy ha rosszul bánnak velem, nem megyek oda többet. Az orvosokat az is frusztrálja, hogy a nincsből nem lehet teremteni. Amikor csinálnád rendesen a munkád, de nincsenek meg a feltételei, az belső feszültséget okoz. És akkor bejön a beteg, aki szintén fel van paprikázva, hogy őt 9-re hívták ide, de már fél 12 van. A két feszültség ilyenkor összetalálkozik. Egy biztos, mindig a beteg a kiszolgáltatott, ezért rá jobban kell figyelni. Azért azt tudni kell, hogy számos emberséges kolléga is van a rendszerben. A nővéreket nagyon féltem, mert sok múlik rajtuk. Sokat javulna az egészségügy állapota, már csupán egy megfelelő létszámú, kiegyensúlyozott nővérgárdával, amely támogatja az orvosokat.
Török Dániel
