A Gyémánt című Kimnowak-dal után egyslágeres zeneszerzőnek tartja magát, miközben számos televíziós szereplés és több híres, monumentális produkció fűződik Novák Péter nevéhez. Utóbbiak között volt tavaly az István, a király előadása a Papp László Sportarénában vagy a kolozsvári Jézus Krisztus szupersztár. A közös ezekben az újragondolás és a közösségi élmény megteremtése. Egyebek között ezekről beszélgettünk az Újbudai Nagykávéház műsorában a művésszel, aki önmagát nemes egyszerűséggel „kultúrmunkásnak” aposztrofálja.
Komoly egészségügyi problémáid voltak a közelmúltban. Mi történt? Hogy vagy?
Harminc évig táncoltam, ami általában tönkrevágja az ember gerincét. Szeretem, ha ilyenkor magamra vagy a jelenségre koncentrálhatok. Most a gyógyulás élvez prioritást, de persze már dolgozom. Vallásfilozófiai hasonlattal élve, Buddha azt mondja, négy fázisa van a szenvedésnek: születés, betegség, öregedés, halál. Az emberi élet során szintén részünk van mindebben. Kétségtelen, hogy morális szempontból nem mindig könnyű a választás, mikor mi kerüljön előtérbe. Saját magunk vagy a környezetünk, a közösség. A gerincprobléma népbetegség. Megmutatja, hogy egy életen át milyen társadalmi szerepekbe és helyzetekbe vagyunk belekényszerítve.
Idén augusztusban hunyt el az édesapád. (Novák Ferenc, a Nemzet Művésze, Kossuth- és Erkel Ferenc-díjas koreográfus, rendező, etnográfus – a szerk.). Az ő halála is hozzájárult a betegségedhez?
Édesapám elsősorban koreográfus és rendező volt. Az etnográfia területén is igen jelentős munkát végzett. Az ő generációja – többek között Martin György és Tímár Sándor, Ortutay Gyula támogatásával – az ’50-es években kezdte el azt a gyűjtő- és kutatómunkát, amely Bartók és Kodály után évtizedekkel a néptáncot a népzene szintjére emelte. Apám 94 esztendőt élt. A Jóisten végig a tenyerén hordozta. Nyilván nagy a szomorúság, de fájdalom azért nincs. Mindenkinek csak azt kívánom, hogy ilyen önrendelkező módon, ennyi évet, ilyen gazdag tartalommal tudjon eltölteni a Földön. Volt időnk felkészülni a veszteségre, ebben ő is segített. Úgy ment el, mint egy indián vezér, és ez nekem tetszik. Mindannyiunkat behívott, elbúcsúzott, lefeküdt és jobblétre szenderült. Saját akaratából döntött úgy, hogy befejezi földi pályafutását.
A szüleid hogyan járultak hozzá a karriered alakulásához?
Nem volt mindig könnyű két Kossuth-díjas szülő gyermekeként felnőni. Ugyanakkor nővéremmel, Novák Eszter színházi rendezővel erős indíttatást és hátteret kaptunk tőlük. 1970-ben születtem. A gyerekkorom és a fiatalságom egy része az előző rendszerben telt, nem lehetett sok mindenbe kapaszkodni. A kulturális megtartó erőt gyakran a könyvek, a néptánc, a népzene és a társművészetek jelentették, amelyekben – a szó szoros értelemben – mi kézzel-lábbal benne éltünk. A pályánkhoz mindketten jelentős intellektuális támogatással járultak hozzá.
Gyakran nevezed magadat kultúrmunkásnak. Ez mit jelent?
Egyszerűbb, mint felsorolni, hogy színész, énekes, táncos. Esetleg komikus (nevet). A megnevezés egyébként szorosan összefügg a tizenöt évig működő vállalkozásunkkal, a Kultúrpart kulturális website-tal, emellett egyfajta, a kultúrával kapcsolatos alázatot jelez. A kultúra szerintem egy közösség kollektív tudati és tudatalatti élménye. A kultúrmunkás kifejezés mindezt foglalja össze. Nem vagyok csodabogár, csak sok minden érdekel. A világ olyan, amilyenné tesszük. Mélyen hiszek ebben. Szeretem, ha a közösség, a társulat, a zenekar, a produkció, amivel dolgozom, transzparens. Ilyen értelemben gondolok a közönségre is. Amikor ötvenéves lettem, elhatároztam: nem vállalok el több olyan munkát, amelyben nincsen társadalmi célú üzenet. Azt megelőzően meg arról döntöttem, hogy nem veszek részt az intézményesített hülyeség terjesztésében. Érzem az idő múlását. Szeretném a rendelkezésemre álló időt az értékrendemnek megfelelő tartalommal megtölteni. Már nem bohóckodom egy-egy showműsorban főműsoridőben. Azzal foglalkozom, azzal a sok gondolattal, ami bennem van.
Ökohisztérikus vagy? Ezt te állítottad magadról egy korábbi interjúban…
Ezt a kifejezést én is loptam valahonnan. Az ökohisztéria számomra mindaz, ami az élet fenntartásával kapcsolatos. Milyen érdekes, hogy 15–20 évvel ezelőtt még fenntartható fejlődésről beszéltünk. Most már kihagyják belőle a fejlődést: kínos. Marad a fenntarthatóság. De mit is tartsunk fenn? Inkább vissza kéne térni azokhoz az egyszerű emberi formákhoz, amelyek a nagyszüleink és az őket megelőző generációk életét határozták meg. A fenntarthatóság kérdése ilyen egyszerű is lehetne. Én az átadás-átvétel kultúrájából jövök, ami maga a folklór: a népzene, a néptánc. Ezek azért futhatták be évszázadokon keresztül azt az elképesztő, semmihez sem hasonlítható kulturális evolúciót, mert a generációk a tudást adták át, a csiszolatlan kőkorszaktól napjainkig. Ez volt a meghatározó. Ilyen értelemben a saját felelősségemet is érzem. A két fiamon és azokon a fiatalokon, akikkel együtt dolgozom. Apukámtól tanultam, hogy mindig legyenek körülöttünk fiatalok, mert az minket is konzervál.
Ezért vallod, hogy nem a múlt menedzselésével kell foglalkozunk, hanem a jövővel?
Evangéliumi szentencia: az ember tudja, honnan jön és hová megy. A múltat menedzselni nem lehet. Ami megtörtént, megtörtént, ezzel együtt kell élni. Legyen az akár magánéleti, akár történelmi esemény, amelyek egyébként jellemzően szorosan összefüggnek. Nem tudunk folyamatosan azon rágódni, hogy mi volt. Az ugyanis nem vezet sehová. Jellemző, hogy vagy nosztalgia van bennünk, vagy valamiféle ködös jövőkép. A jelennel, a most hatalmával, szinte senki sem foglalkozik. A megtörtént dolgok nyilván valamiféle fundamentumot is képeznek, amelyhez mindenki hozzátesz. Én alkalmazott művész vagyok, megkeresnek a munkákkal. Ha látom, mi sülhet ki belőle, el is vállalom. Jön a sugallat. Nézzük az István, a király előadását és az oda vezető utat. Egy nemzet születéséről, az államalapításról, egy meghatározó, erős történelmi pillanatról darabot készíteni, majd azt időről időre rendezőknek más-más módon interpretálni, nagyon izgalmas folyamat. Mindig meg lehet találni benne azokat a momentumokat, amelyek a jelennek, a most élő emberekhez szólnak. Akárcsak a nagy drámai klasszikusoknál. Visszatérve az István, a királyra: tavaly, a rockopera születésének 40. évfordulóján mutattuk be a Papp László Sportarénában. Kifejezetten oda találtuk ki az előadást. (Egyébként még mindig több felkérés érkezik, nyáron a szegedi Dóm téren játszottuk.) Az üzenet akkor az volt: itt és most a nézőké a főszerep. Akik időről időre – világnézeti konfliktusoktól függetlenül – összejönnek az előadásokra. A darab másfél órájára hajlandók együtt létezni és lélegezni, a végén könnyes szemmel énekelni a Himnuszt. Ezt a közösségi élményt próbáltuk és próbáljuk meg maximalizálni. Másik példa: tavasszal Kolozsvárott rendeztem a Jézus Krisztus szupersztárt, amely meg egy vallás alapításáról szól. Az alapító történetek újragondolása valahogy benne van a levegőben… Nyilván az általunk létrehozott rendszerek szétesése okán, valamibe kapaszkodni kell. Mindig is izgatott a történelem, már nyolc-tíz éves koromban komoly könyvgyűjteményem volt.
Most is hasonló előadáson dolgozol…
Az Illés ’60 című koncertre célzol, ami valóban, a maga műfaját tekintve szintén ősforrás. Ne feledjük, az Illés írt, játszott először magyar nyelvű beatzenét! Elképesztő hozománya, hogy a zenekar a közönséggel azonnal együtt tudott lélegezni. Ez a saját pályám kezdetén is revelációval hatott alkotói kedvünkre. A képzőművész barátaim mindig mondták, milyen jó nekem, hogy egyből tudom, mi van, működik-e az elképzelés, vagy sem. Amikor elkezdtem színházzal foglalkozni, azonnal érdekelt, hogyan lehet a hagyományos színházi teret újragondolni. Létrehozni egy szakrális helyszínt, ahol az együttlét a lényeg… Aztán ez sok munkámban visszatért, végül az István, a király Aréna-előadásán csúcsra járattuk! Egy mérlegre emlékeztető, három részből álló színpadot alakítottunk ki; az egyik oldala az István színpad, a másik a Koppány, a középső találkozási pont pedig az említett transzcendens helyszín, ahol a nagy igazságpillanatok történtek. Ikertulajdonságok határozzák meg a létünket, amelyek időről időre összeölelkeznek, vagy éppen lerombolják egymást. Az Illés együttes 60. jubileumi emlékkoncertje január 11-én lesz, szintén a Papp László Sportarénában. Ez egyrészt tisztelgés a zenekar előtt, amely sajnos már nem állhat a színpadra teljes létszámban. Egyebek között ezért dolgozzák fel fiatal együttesek a dalokat. Másrészt ismét egy közös, „együtt létezni” hangulatot kívánunk megteremteni. Ez persze nem őrült nagy találmány, hiszen a görögöknek is összejött az ókorban. És a félreértések elkerülése végett: a hagyományos színházi előadásoknak is óriási rajongója vagyok! Mindig érdekes, tanulságos, izgalmas, hogy mások hogyan raknak össze és csinálnak meg egy darabot, milyen fantasztikusan játszanak, rendeznek. Nekem meg ilyen a stílusom, én ebben vagyok otthon.
Játsszunk valamit! Mondok egy-két szót, és reflektálj rá, milyen emlékek jutnak eszedbe, milyen érzéseket generálnak. Vagy éppen válassz köztük! Az első: gyémánt.
Nyilván a Gyémánt című dal jut eszembe, amelyet többek között Pribil György barátommal írtunk, aki már nem lehet közöttünk… Szeretek egyslágeres szerző lenni. Ebben van valami izgalmas, ezt mindenki ismeri. De szerintem sokkal jobb dalokat is írtunk annak idején. Mindenesetre hálás vagyok a közönségnek, hogy ilyen sokat gondolnak róla. Egyvalami biztos: esküvőkre nem ajánlom, bár sokszor hallom, hogy erre vonul be az ifjú pár. Pedig a veszteségről szól…
Televíziós műsorvezetés vagy mentorság?
Mentorság, mindenféleképpen. A televíziós műsorvezetés az egóról szól, a mentorság pedig arról, hogy átadod a tapasztalataidat, segíted a mentoráltad útját, odafigyelsz rá. Jó szülő, jó mester vagy. Nekem is jó mestereim voltak.
Multikulturalizmus, múltőrzés?
Kárpát-medence. A Kárpát-medencét megjáró sok-sok népet a történelem szele és drámája sodorta össze. Mégis folyamatosan tudtak tanulni egymástól. A Kárpát-medence multikulturális hely.
Színészség vagy előadás? (Te gyakran szétválasztod ezeket.)
Hű, hát erről nem tudok egy szóban beszélni. Az előadás egy teljesen más részét mozgatja meg az ember agyának, miközben a színházi munka sok hét együttlét. A közönség és még a színészek is gyakran megfeledkeznek arról, hogy nekünk ez az életünk. Tehát nem az, hogy este hétkor van egy előadás, hanem az, hogy minden nap bejárunk. Egyebek között ezek hozzák a barátságokat, szerelmeket, veszteségeket, háborúinkat, békéinket, sok-sok-sok mindent. Élmények nélkül nem lehet élni, és törekedni arra, hogy minden pillanat az legyen, igenis lehet!
Végül: spiritualitás. Több lánc lóg a nyakadban, köztük egy mala (buddhista imafüzér) és egy kereszt. Tehát: buddhizmus vagy kereszténység?
Jaj! Nem muszáj két dolog közé beszorulni, lehet akár föléjük emelkedni is. Kiviláglanak a hasonlóságok… Ezt jó szívvel javaslom honfitársaimnak, akár a divatos közéleti véleményformálás kapcsán. Próbáljon meg mindenki egy kicsit messzebbről vagy távolabbról körbe- és szétnézni a saját házában, hazájában, vagy akár a világban zajló eseményeket illetően! Szerintem nincsenek alá- és fölé-, csak mellérendeltségek vannak. Örüljünk annak, hogy végtelenül színes a paletta, aminek a legjobb elemei azért mégis csak mindenhol fellelhetők! És már megint az élményeknél tartunk. No meg ott, hogy sokkal több bennünk a közös, mint a különbség.
Tóth Kata
