Szabó Sipos Barnabás hosszú évtizedekre visszanyúló, sikeres színházi karriert mondhat magáénak. Számtalan szerep áll mögötte, és persze a szinkronok sokasága, amikor a legnagyobb világsztároknak kölcsönzi hangját.
Jó napot!
Jó napot!
Amikor köszön valahol, sokan felkapják a fejüket, hogy hú, micsoda ismerős hang?
Talán igen, de nem biztos, hogy észreveszem.
Rendben, akkor ezt hagyjuk, hiszen a szinkronon túl annyi minden mást csinál. Például rendezett 2016-ban egy darabot Dunaszerdahelyen. Arthur Miller művét, a Pillantás a hídrólt. Ez arról szól, miként illeszkednek vagy nem illeszkednek be bevándorlók az új hazájukba. Ráadásul az egyik szereplőjét azzal gyanúsítják, hogy meleg. Mondom, 2016-ban. Válasz arra, ami történt, történik körülöttünk?
Azért választottam Miller darabját, mert nagyon szeretem ezt a művet, játszottam is benne korábban, egy beugrás miatt nem is egy, hanem két szerepet. Dunaszerdahelyen összeállt egy tehetséges, fiatal társulat. Többükkel ismertük egymást. Ők kérdezték meg, nincs-e ötletem, mit adjanak elő. Azért is javasoltam ezt, mert jól ki lehetett osztani a szerepeket. Izgalmas vállalkozás volt, mindent magunk csináltunk. A díszleteket raklapokból építettük és így tovább.
Aktualitás.
Ott is feltették ezt a kérdést, hogy nem lesznek-e áthallásai. Azt feleltem, hogy ez engem nem érdekel. Már csak azért sem, mert teljesen más történet az olasz bevándorlóké Amerikában, mint aminek mi voltunk itt tanúi. Ami engem inkább izgatott, az a mű pszichológiai oldala. Meddig tudjuk a közösségi életünket úgy élni, hogy nem tudatosul bennünk az az eszmei örökség, ami öntudatlanul is sokszor irányít. Amit hoztunk magunkkal a gyermekkorunkból, amit akár tudatosan, akár ösztönösen megtanultunk a különféle helyzetekben. A belső ösztönvilágunk meddig uralkodik el a tudatosságunkon.
A jó darabok nyilván olyanok, hogy sokféle értelmezést elbírnak. De ha valaki mondjuk előadja a III. Richárdot egy nem tökéletes demokráciában, akkor a közönség jó része, akármit akar is mondani a rendező, mégsem csak a középkori Angliára gondol, hanem a saját világára is…
A kritikák, a közönség, de még a kollégák sem az esetleges áthallásokat emlegették. Ami nekem azért fontos, mert én valami egészen mást akartam kidomborítani. Egy nagyon emberi történetet megmutatni. És azt is nagyon jól fogadta a szakma, hogy az ügyvéd szerepét, amit férfiakra szoktak osztani, nálunk nő játszotta. Ettől talán még inkább az emberek közti kapcsolatról szólt az előadás, nem pedig a közéletről.
Az sem szégyen, ha valami a közéletről, a mai viszonyokról szól.
Nem. Ráadásul a művészet önmagában is közügy. Emberi viszonyokat ábrázol. Közös ügyeinket, nyilvánvalóan.
A darabot eredetileg a főleg magyarok lakta szlovákiai Dunaszerdahelyen mutatták be. Jelentett ez valamit az előadás elkészítéskor?
A legfontosabb nekem az volt, hogy azok a kitűnő fiatal színészek hitelesen tudják eljátszani a szerepüket. A nézők elhiggyék egy huszonévesnek, hogy többgyerekes családanya, aki valóban megéli azokat a konfliktusokat, amelyeket Miller megírt. S valószínűleg összejött, nagy sikert arattunk, a közönség volt, hogy felállva negyedórát tapsolt. Csodás munkát végeztek a színész kollégák.
A színház még mindig népszerű, hiába drágák a jegyek, Budapesten is a legtöbb előadásra alig-alig lehet beférni.
Valóban, ha van hova, akkor a közönség megy színházba. Ugyanakkor nagyon fontos, hogy milyen témákat találunk, és képesek vagyunk-e valóban művészi alkotást létrehozni. Gyakran olyan megragadhatatlan absztrakciókat akarnak ábrázolni, amiből nem lesz művészet. Sokan azt állítják, akármi lehet a művészet témája, jogom van megcsinálni bármit. Ha nekem rossz a véleményem a világról, akkor csinálok egy adag lócitromot, lerakom a földre, és azt mondom, ez a véleményem a mai világról.
Szerintem ha úgy adódik, bármiből lehet műalkotás, különösen Duchamp nevezetes piszoárja óta, amelyik az egyik legismertebb műtárggyá vált.
Kétségtelen, a szabad ember azt csinál, amit akar. Ám abból még nem biztos, hogy művészet lesz. Járhat a fejemben egy darab, amiben egy király szép ruhában bejön a színpadra és mindenfélét mond, de egyáltalán nem biztos, hogy ez művészet. Úgy kell megcsinálni, hogy hasson a közönségre. Ráadásul a művész saját személyiségével hat a világban. Akkor működhet, válthat ki lelkesedést, ha a személyességet tudom megmutatni. Felvethetek egy közérdekű témát, beszélhetünk a félelemről mint társadalmi jelenségről, de ezt nem elég elvont módon bemutatni. A személyességet kell érzékeltetni.
Ezt hívjuk színháznak.
Igen. És ugyanez igaz mondjuk a képzőművészetre is.
A Sikoly című képet mindenki ismeri, de lehet, hogy a társadalomban meglévő félelmet, kockákkal vagy vonalakkal is lehet érzékeltetni.
Nem szeretem azt a szót, hogy edukáció, de valahogy ismét aktivizálnunk kell a közönséget, hogy értelmezze, megértse, amit lát. Ráadásul ma a valóság megragadása nehéz. Lehet valami úgy is igaz, hogy nem valódi.
Mint Hamlet atyjának szelleme, ami azért csak a színpadon valóság…
Mondhatjuk azt is, hogy mi már nem tudunk ehhez közel menni, mert mást tartunk realitásnak. Mégis, mert dramaturgiailag a helyén van, szükséges, jelent valamit, amire lehet reflektálni.
Akkor vissza a sült realizmusba. A ’80-as években a színművészeti főiskolán Marton László osztályába járt. Milyen volt akkor a színészképzőben tanulni?
Mintha egy másik életet éltünk volna azokban az években. S nem csak azért, mert fiatalok voltunk. Azt gondoltuk, hogy pont a legjobb helyre kerültünk, éppen azzal foglalkozhatunk, amit szeretünk. Hatalmas lehetőségeket láttunk magunk előtt. Na és a példaképek, az idősebb kollégák. Jó volt arra gondolni, mennyi mindent tanulhatunk tőlük. A színház, a főiskola olyan része volt az életnek, ahová érdemes minden energiánkat befektetni. Aztán ez pillanatok alatt megváltozott, amikor a ’90-es évek elején széthullott az államilag támogatott kultúra. Még nekünk sem könnyű, akik viszonylag fiatalon kerültünk ebbe az új világba. A hangulat változott meg azzal, hogy nem érezheted magad már olyan biztonságban, minden a létért vívott küzdelemmé vált, ami hozta magával a bizalmatlanságot. A testvéri, baráti támogató közeg elmúlt, és hadszíntérré alakult a világ.
Nem csak így utólag értékelődik fel az a régi „biztonság”? Csomó dolgot akkor nem lehetett megcsinálni, amit meg lehetett, abban sokszor alig akadt kockázat. Ha nem sikerült egy darab, a szocialista brigádokkal azért meg lehetett vetetni a jegyeket.
Biztos. Ráadásul a főiskolán nyilván egy csomó ember rengeteg illúziót táplál saját magával kapcsolatban is. Hiszen ott az a közeg, amelyik fölemeli, támogatja, segíti. Aztán lesz, ami lesz. Persze mindenkinek a saját élete. De nem mondhatom így hatvankét évesen, hogy hátradőlök, és érdemeim elismerése mellett válogathatok a felkérésekből. Szétfoszlottak az illúziók. Egészen más helyzetben kell ma már helytállni.
És ez magának elég jól sikerült. A szinkronadatbázis szerint például eddig 1137 filmben szinkronizált.
Hű, kösz az adatot.
Nem kérem, hogy sorolja fel most ezeket egyesével. De mennyire emlékszik belőlük?
Néha, amikor egy-egy filmre rákérdeznek, elcsodálkozom tényleg, hogy miben is vettem részt. Van ennek technikai oka is, hogy például csak azt a részt látom, amiben szerepem van, vagy hogy a filmnek még csak a munkacíme ismert.
Sokan mondják, ha kevesebb lenne a jó szinkron, több a feliratos film, inkább tudnának nyelveket az emberek.
A magyar szinkron közismerten magas színvonalú. Kialakult, hogy nálunk jó szinkronnal mennek a filmek, sok más országgal szemben. Nem hiszem, hogy ez vetné vissza a nyelvtudást. Annyiféle technikai eszköz segítségével lehet ma már mondjuk, angolul tanulni, hogy aki akar, az haladhat előre. Emellett ha olvasnunk kell filmnézés közben, lehet, hogy lemaradunk valami fontos vizuális elemről.
Ráadásul a szinkron területére betört a versenykapitalizmus.
Igen és technikailag is egyszerű ma már létrehozni a „gyártósorokat.”
Abba is hagyta egy időben a szinkronizálást…
Gyors, érzelmi alapú döntés volt. Azt mondtam, ne vicceljünk már, miként maradjunk hitelesek méltatlan körülmények között. Nyilván sokan gondolják, hogy csak a pénz miatt volt ez. Szerintem ha nem tudunk hitelesek lenni, ha nincsenek rendes körülmények, ha nem tudunk egymással normálisan beszélni, ha nem támogatjuk egymást, akkor hogy lesz ebből minőségi produkció. Ha már tényleg pusztán azért járunk oda, hogy azt a kevés pénzt felvegyük, akkor ez így nem jó. Ráadásul ez közösségi teljesítmény. Ha az előadáson, a szinkronban nem egymásért vagyunk, ha csak egyéni kűrök összessége az egész, akkor az nem elég. Bár kétségtelen, lehet arra hivatkozni, hogy meg kell élnem, el kell tartanom a családomat, és mindig mindent elvállalni.
Rengeteg hősnek, szépfiúnak adta a hangját George Clooneytől Johnny Weismüllerig…
A szinkronrendezők nyilván abból indulnak ki, hogy a magas, izmos főhősök, akik megmentik a szép nőket és rendbe rakják a gonoszakat, azok mély hangúak. A legtöbb film hasonló sablonokra épít, egészen a happy endig. És hiába sejtjük a fordulatokat, ezeket a meséket szeretjük, amelyekhez ezek a hangok is tartoznak. Számolatlan kép készül ma folyamatosan mindenhol. Mégis ezeket az alkotásokat nézzük. Ezek ringatják el az embert, még akkor is, ha nem mondanak sokat a világról, akár arról a félelemről sem, ami a valóságban körülvesz.
Dési János