„Én egy boldog depressziós vagyok” – interjú Babarczy Eszterrel

Babarczy Eszter tizenkét évesen már Dosztojevszkijt olvasott, de csak felnőttként értette meg, hogy a depresszió, ami gyerekkorától megkeserítette az életét, kezelhető betegség. Ma már másoknak segít, és az irodalom eszközével szabadul meg traumáitól. Újbudáról azt nyilatkozta korábban, hogy jó itt élni, hiszen ez egy optimista kerület.

Egy optimista kerület optimistává teszi a lakóit?
Én a derűs pesszimizmus álláspontján vagyok általában, de számomra felettébb jó érzés olyan kerületben élni, ahol pezseg az élet, tele van fiatalokkal, jobbnál jobb kávézókkal, kis boltocskákkal, a sarki közértbe leadhatom, átvehetem a csomagomat. Újbuda egy különös kisvárosként működik, ahol az ember jól érzi magát. Én semmi pénzért nem mennék már innen sehova. Az Ottlik-kertnél lakom, ahol van egy icike-picike, talán harminc négyzetméternyi kis park, ami lelket gyönyörködtető. Azt gondolom, az ilyen helyek az otthonosság érzésével töltenek el, és ettől jó lakni egy kerületben, mert ettől az ember életkedve is sokkal nagyobb lánggal ég.

Életed során rengeteg dolgot csináltál és sok minden voltál: tanár, író, szerkesztő, kritikus, műfordító és lehetne még sorolni. Melyikben érzed magad a legkomfortosabban?
Tanárként. Igazán tápláló az a kapcsolat, amit ki tudok építeni az egyetemi hallgatóimmal. Amit a tekintetükben látok, visszatáplálja belém a leadott energiát, építi a lelkemet. Ez nekem nagyon-nagyon lényeges, és úgy vélem, ha hirtelen megnyerném a lottó ötöst, amire egyébként nem pályázom, akkor is tanítanék.

A sok-sok munkád közül talán az eszmetörténészség a legérdekesebb; gyerekkorodban, amikor megkérdezték tőled, mi leszel, ha nagy leszel, nem valószínű, hogy azt mondtad: „eszmetörténész szeretnék lenni”.
Antropológus akartam lenni és indiánkutató, talán ebből is látszik, értelmiségi családból jöttem. Az eszmetörténész annak a történetét vizsgálja, hogyan gondolkodtak mások a történelem során. Ez nekem nagyon fontos megközelítésmód, mert azt mutatja, hogy sokféleképpen lehet gondolkodni, és ebből a sokféleségből lehet összerakni egy kultúrát vagy egy kort. Csupán egyetlen embertől soha nem fogjuk megtudni, milyen volt egy adott korban élni, de abból a gazdag miliőből, amelyben ő élt, ki lehet rajzolni a sokféleséget, és ez az eszmetörténet.

Az soha nem merült fel benned, hogy színésznő legyél? Logikus lett volna, hiszen édesapád, Babarczy László színházi rendező volt.
Nem, az soha. Nagyon szégyenlős voltam és gátlásos, és bár szerepeltem filmekben, főleg statisztaként, valószínűleg az apám neve miatt válogattak be. Én olvasni szerettem, annyira, hogy a filmforgatásokra is Thomas Mann-kötetekkel jártam, és a szünetekre vártam, amikor folytathattam a József és testvéreit. A kirándulások ellen is kézzel-lábbal kapálóztam, én a Dosztojevszkij-kötetemhez ragaszkodtam.

Hány évesen?
Hát, ilyen tizenkettő.

Tizenkét évesen Dosztojevszkijhez ragaszkodni nem megszokott dolog…
Igen, korán kezdtem, belemenekültem a 19. századi irodalomba; ez volt az én álomvilágom.

Egyetemre New Yorkban is jártál, és azt nyilatkoztad több helyen, hogy ez megváltoztatta a gondolkodásmódodat, illetve bizonyos dolgokhoz, például a betegségedhez, a depresszióhoz való hozzáállásodat. Ezek után itt, Magyarországon el is indítottad a Búra nevű önsegítő kört. Könnyű volt importálni azt, ahogy az amerikaiak vélekednek erről a dologról?
Amikor én Amerikában, New Yorkban éltem, akkor épp az orvosi, biológiai megközelítés áttörése zajlott a depresszió tekintetében, akkor jelentek meg az első új típusú antidepresszánsok. Volt egy biológiai diskurzus a betegség körül, amelyben az érintettek nagyon boldogan otthonra találtak, mert végre valaki megmagyarázta, mi a baj velük. Azt megelőzően inkább pszicho­analitikus irányultságú volt a terápia, ez egy biológiai váltás volt. Én ezt a biológiai szemléletet kombináltam a népszerű ismeretterjesztéssel, és úgy hoztam létre a Búra nevű online felületet, hogy az emberek rátalálhassanak, amikor szorongatja őket a depresszió, a kényszeresség, vagy bármi más, amivel meg kell küzdeniük, és nem merik elmondani senkinek, még a hozzátartozóiknak is esetleg csak félve. Itt megtalálják azt a közösséget, ahol szabadon tudnak beszélni a problémáikról, anélkül, hogy megítélnék vagy elutasítanák őket.

Valóban van pozitív elmozdulás, de még mindig vannak ilyen hangok, hogy szedd össze magad, sikerülni fog felállni… Miközben akinek együtt kell élnie a betegséggel, nem is érti, hogyan mondhatnak neki ilyen butaságokat.
Ez így van, de azt is mindig el szoktam mondani, hogy ha valakinek mentális problémával küzdő hozzátartozója, barátja van, az ugyanolyan segítségre szoruló ember, mint az, aki a betegséggel küzd. Mert az egészséges hozzátartozó eszköztelenül, tehetetlenül áll ott. Szeretne segíteni, de nem tudja, hogyan kell, és így születnek aztán rossz mondatok, amelyek elidegenítik egymástól a beteget meg a hozzátartozóját. Tehát én azt gondolom, hogy a hozzátartozóknak is kell segíteni, ezért mi kezdettől fogva szerettünk volna nekik is iránymutatást, támogatást, bátorítást, információkat nyújtani, hogy megértsék, min mennek keresztül az ilyen típusú betegségben szenvedők. Mert nem könnyű egy kamasz gyerek anyjának lenni, aki hirtelen anorexiás lesz, vagy akit borderline zavarral diagnosztizálnak.

Érdekes, hogy ebben is valamiféle híd szerepet töltesz be, ami vissza-visszatér az életedben. Sőt, egyszer azt is mondtad, hogy te egy olyan híd vagy, amelyen tankok mennek végig.
Igen, és ez elég fájdalmas. Eddig is sok olyan dolgot vállaltam fel a nyilvánosság előtt, ami sebezhetővé tett. Úgy éreztem, kötelességem olyanok mellett felszólalni, akiket stigmatizáltak. Én voltam az első ember, a ’90-es évek legelején, aki nagy nyilvánosság előtt elmondta, hogy ő zsidó származású. Úgy éreztem, a csendet, a hallgatást, a tabut meg kell törni ahhoz, hogy előre tudjunk lépni. A mentális betegségekkel kapcsolatban is így vélekedem, illetve a politikai kérdésekkel kapcsolatban is így gondolkodom. A tabukat, az elhallgatásokat meg kell törni, ki kell tenni az asztalra a közösbe azt, amiről nem merünk beszélni, vagy nem tudunk beszélni, mert azzal előre tudunk lépni.

Igen, de ilyenkor az ember kap hideget-meleget, és szerintem teljesen természetes reakció lenne, ha azt mondaná, menjetek ti a francba, innentől kezdve én nem nyilatkozom meg kényes kérdésekben, mert nincs szükségem arra, ami utána rám ömlik.
Ez így van. Nincs szükségem arra. Ez igazán fájdalmas, tehát nagyon nehéz, de az ember kap pozitív támogató jelzéseket is. A Friderikusznál volt néhány évvel ezelőtt egy interjúm, amelyben kényes kérdésekről beszélgettünk, a családomról, a depresszióról, és ez után egyetlen negatív megjegyzést sem kaptam. Fel voltam rá készülve, hogy azt fogják mondani, hogy menjen innen ez az elmebeteg luvnya, és nem volt ilyen. Azt éreztem, hogy amikor az ember sérülékennyé teszi magát, és azt mondja, itt vagyok, nézzetek rám, őszinte vagyok, őszintén beszélek, akkor arra egy csomó másik ember hasonló nyitottsággal reagál. És ez hihetetlenül jó érzés.

Ez boldogító érzés?
Hát, hogy boldogító-e, azt nem tudom. Mindenképpen optimistává teszi az embert az emberiséggel kapcsolatban.

Egyáltalán mit jelent számodra a boldogság? Lehet azt mondani, te egy boldog depressziós vagy?
Igen, lehet azt mondani, hogy én egy boldog depressziós vagyok. Most már, mert ez nem volt mindig így, tehát tizenhat meg tizenkét évesen egyáltalán nem voltam boldog.

Tizenkét évesen már depressziós voltál?
Persze, hatéves koromtól. Tehát nagyon korán kezdődött.

Pokoli nehéz lehetett felnőni…
Rendkívül nehéz volt. És főleg úgy, hogy nem volt támogató közeg. Senki nem értette, miről van szó. Senki nem segített nekem. Senki nem mondta, nincs veled semmi baj, csak most szomorú vagy, mert ez egy állapot, ami néha az emberre rájön, és nem tudja az ember, hogy a saját belső állapotait hogyan kezelje. Nem tudja azt mondani, ó, ismerlek, te vagy az a gondolat, ami azt mondja, hogy én most feküdjek be az ágyamba, és föl se keljek három napig. Na, ezt neked, nem fogok rád hallgatni. Felettébb fontos túlélési technika, hogy megtanuljuk a saját belső állapotainkat, érzelmeinket, gondolatainkat kezelni, amit egy jó terápiában megtanítanak, de én nem jutottam el orvoshoz. Úgy nagyon nehéz, ha nem tudod, mivel állsz szemben. Hogy azt hiszed, veled van baj. Azt hiszed, hogy te, úgy ahogy vagy, kidobandó vagy a világból, egy eltörlendő koszfolt vagy a világ makulátlan felszínén, és nem tudod, hogy mindenki gyenge, mindenkinek vannak gyengeségei, mindenkinek vannak fájdalmai, és a te fájdalmadnak is van legitimitása ezen a világon. Úgy éreztem magam, mint egy számkivetett, mint akit a külső sötétségben kilöktek, ahogy a poklot a héber írások jellemzik.

Kezdem érteni Dosztojevszkijt, mármint hogy miért az került a kezedbe. Ha már a könyveknél tartunk: 2019-ben jelent meg az első köteted, a Mérgezett nő. Ez nem egy boldog kötet. Ráadásul önéletrajzi ihletettségű novellák vannak benne, amelyek megrázó eseményeket dolgoznak föl. Hogyan született meg ez a könyv? Volt abban valami tudatosság, hogy az irodalom eszközével közelítettél ezekhez a traumákhoz?
Nekem az irodalom mindig roppant fontos volt. Ezek az írások zömükben felkérésre születtek. Valószínűleg magamtól nem jutott volna eszembe, de amikor megkaptam a felkérést, és elkezdtem írni ezeket a történeteket, akkor rájöttem, hogy ez csodálatos. Csodálatos, hogy meg tudok formálni valamit, ami nekem valaha traumát okozott. Itt egy olyan nagyon sérülékeny, sebezhető, önsorsrontó, főhős van többnyire a középpontban, aki nem tudja a saját határait meghúzni, és nem tudja, mikor kell azt mondani, hogy nem.

A második kötet a Néhány szabály a boldogsághoz. A könyv első része az ellapozható nőkről szól, azokról az 50 fölöttiekről, akikről azt írod, hogy láthatatlanok. Ez is te vagy?
Az is saját élményből származik abban az értelemben, hogy minden nővel megtörténik, hogy egyszer csak észreveszi, hogy már nem szép nő, már nem kívánatos nő, és ezzel elveszít egy szerepet, amit a társadalom ráosztott. Ebből a nincsből fakad az, hogy ezek a nők láthatatlanná válnak, az utcán nem fütyülnek utánuk, nem szerepelnek a televízióban, vagy többnyire nem. A gyerekeik felnőnek, tehát már anyaként sem jönnek szóba, unokáik még nincsenek, úgyhogy nagymamaként sem jönnek szóba, és így nem lehet tudni, hogy ők kicsodák tulajdonképpen. És ugye az a méltánytalanság, hogy egy ötvenes éveiben lévő férfi az a szakmai csúcson van, de az ötvenes nőt még minden feminista, egyébként nagyon helyes forradalom ellenére sem tudjuk úgy tekinteni, hogy a szakmai csúcson áll. Elsősorban azt gondoljuk, hogy az ötvenes nő, az elvesztette az anyai funkcióját, és most csak úgy van, csak úgy lebeg a létezés felszínén. Mint ahogy egy nőgyógyász mondta nekem egyszer: hát nézze, a természet nem arra optimalizált minket, hogy túléljük az 50. születésnapunkat.

Roppant kedves, de azt mondod, hogy ez mindenkit elér. Ám ezt cáfolja a főhősnőd szomszédasszonya, aki egyfajta mintát ad neki, mert pont nem így gondolkodik…
Így van. A főhősnőm szomszédasszonya, egy nyolcvanéves néni, egy őserő, aki abszolút leuralja környezetét. Neki nincs szüksége társadalmi szerepekre, és nincs szüksége elismerésre, hanem megharcolja a saját harcait. Ennyiben az én főhősnőm nem teljesen azonos velem, mert azért ő nagyon passzív. Azt látjuk, hogy valaki, aki csak így sodródik, sodorja az idő, sodorja a történelem, találkozik helyzetekkel, ezek hatnak rá valamilyen módon, de nem választja a saját életét, nem irányítja a saját életét.

Én elmúltam 50 éves, és sokszor magamra ismertem a könyvben, de az is eszembe jutott, hogy vajon mit adhat például egy harmincas férfinak, ha egyáltalán a kezébe veszi.
Ez igazán jó kérdés. Szerintem, amikor én ezt a szöveget írtam, akkor tudnom kellett azt, hogy lesz egy természetes közönsége, és lesznek kíváncsiak, akik belenéznek, hogy na, milyen világa van egy 50 éves nőnek. Nem feltétlenül fogják érzelmileg, zsigerileg átérezni azt a problémát, amiről ez a szöveg szól, hanem esetleg csupán érdeklődésből olvasnak. Persze a szöveg kicsit vicces, vagy legalábbis én azt remélem, ironikus, igen, hogy lehet rajta nevetni, és ebből a szempontból nyújtva, hátha kínosan, de legalább kínból nevetni. De abszolút tudatában vagyok annak, hogy egy 30 éves nőnek lehet, hogy még nem mond sokat, egy 30-as férfinak meg valószínűleg semmit. Tehát hacsak nem irodalmi érdeklődésből veszi kézbe, akkor neki nem mond semmit, és ebből a szempontból én lemondtam egy közönségről. De az irodalom az olyan, hogy nem mindig minden közönség tud mindenhez kapcsolódni, szerintem ez teljesen elfogadható és normális.

Min dolgozol most?
Most a halál kérdése foglalkoztat, mert az édesapám két éve hunyt el, és nekem nagyon kemény, nagyon traumatikus utolsó két esztendő volt vele, ez nehéz viszony is volt egyébként, egy nehéz apa-lány viszony. Ahogy mondtam, én traumából írok, így az a késztetésem, hogy ezzel valahogy megküzdjek.

Kovács M. Veronika

A ROVATBÓL

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support