– Szerencse és tehetség kell ahhoz, hogy valaki jó színész legyen – mondta Bálint András. A Kossuth-díjas és Jászai Mari-díjas színész, a Halhatatlanok Társaságának örökös tagja 1943-ban született, ez az évjárat nagyon fontos szerepet játszott a magyarországi színművészetben. Bálint Andrással az Újbudai Nagykávéház kulturális magazinműsorban beszélgettünk.
Újbudán nőtt fel. A gyerekkorát szintén a XI. kerületben töltő Jordán Tamással azóta is ápolják a barátságukat. Most is együtt dolgoznak…
A szüleim budapestiek voltak, de én Pécsett születtem, miután apám orvosként az ottani klinikán kapott állást. Hároméves voltam, amikor visszaköltöztünk a fővárosba. A nagyapám, Bálint Zoltán építész által tervezett házban éltünk a Budafoki úton, több mint harminc esztendeig. A XI. kerületben jártam általános és középiskolába. Ízig-vérig újbudai, lágymányosi voltam. Jordán Tamás a szomszédban, szintén a Budafoki úton lakott. Általános iskolában osztály-, középiskolában évfolyamtársak voltunk. Egész életünkben barátok voltunk, ennek egyik lenyomata a Molnár Ferenc-est a Rózsavölgyi Szalonban, amelynek ez év elején volt a bemutatója. Azóta is telt ház előtt játsszuk. Csodás és szellemes írások hangzanak el Budapestről, barátságról, polgárságról, magyarságról, szerelemről. Emellett egy előre megírt szöveg keretében Tamással dialógus formában elevenítjük fel a közös emlékeket, például a focimeccseinkről.
Igaz, hogy Jordán Tamás Bálnának hívta önt?
Igen. „Bálna, gyere a Dungeszra!” – kiabáltak föl délutánonként. Utóbbi a Duna-part felső rakparti része volt, ott fociztunk. Gyakran gombfociztunk is. 1956-ot szintén itt éltük meg. Nagyon sok minden történt velünk ebben a kerületben. Színházszeretetünk a József Attila Gimnáziumban kezdődött, sok későbbi híresség volt még iskolatársunk: Szilágyi Tibor, Bujtor István, Szombathy Gyula, Cseh Tamás, Kóbor János – vele a MAFC-ban együtt is atletizáltam. A rengeteg közös emlék között még meg kell említenem a szavalóversenyeket, amelyeken hol Jordán Tamás nyert József Attila-, hol én nyertem Radnóti Miklós-versekkel.
Itt alakult – ahogy egy korábbi interjúban megfogalmazta – a ’43-asok köre?
A ’43-asok körén egy generációt értek, amelybe nem csak az osztály- és évfolyamtársaim tartoznak. Ide sorolom még Marton Lászlót, Zsámbéki Gábort, Jordán Tamást, Kerényi Imrét. Különös módon ebben a szakmában sokan ebben az esztendőben születtünk – sajnos, többen már nem élnek.
Áprilisban töltötte be 80. életévét. A kerek évfordulók idején sokan összegeznek, levonják a tanulságokat. Ön megtette ezt?
Sok mindent elértem, sokat dolgoztam, és szerencsém is volt. Néha azt érzem, hogy Isten a tenyerén hordozott. Eleve nagyon jó, hogy azt csinálhatom, amit szeretek, és még ma is bírok játszani. Különböző, változó eredményekkel. Néha sikeresen, néha bukdácsolva, ám még hatvan év után is kíváncsisággal és örömmel. Idefele jövet azt kérdezte a taxisofőr, hogy „művész úr, aktív még?”. A Radnóti Miklós Színházban például több darabban játszom.
Huszonegy évesen játszotta első filmfőszerepét, Szabó István rendező Álmodozások kora című alkotásában. Hogyan hatott ez a későbbiekre?
Egyebek között ezt is a szerencse hozta. Télen lesz hatvan éve, hogy ezt a filmet leforgattuk, még főiskolás voltam. Diploma után Pécsre szerződtem, majd a Madáchba, utána harminc évig igazgattam a Radnóti Színházat, ahol most „mezei” színészként dolgozom. Nem kellett összegeznem az életem, a dolgok megtörténtek, és amíg „az égi és ninivei hatalmak engedik”, még történnek is (Babits Mihály: Jónás imája – a szerk.).
Van, amikor elégedetlen a teljesítményével?
Az ember néha tehetségtelen. A mai napig előfordul, hogy ügyetlenül próbálok, megbotlom, bakizom, összevissza hadonászom. Fölismerem ezeket a helyzeteket. Mindenkivel előfordul, valaki beismeri, valaki nem. Ilyenkor igyekszem összeszedni magam, koncentrálok a feladatra. A rutin is segít, de legfontosabb a gondolat: miről szól a darab, mi ez a szituáció, ki vagyok én? Szerintem ezért nem járunk mi, színészek pszichológushoz, úgyis állandóan önmagunkat vizsgáljuk. Az is előfordul persze, hogy egy-egy rendezővel, partnerrel nem értek szót.
Mire jutott? Kicsoda ön?
Folyamatosan keresem a választ. Ebben a szakmában ez a gyönyörű: kapok egy szerepet, megvizsgálom, hogyan tudok ehhez viszonyulni. Ilyenkor önmagamat is figyelem. Azon gondolkodom, miként érzem magam akár a gyilkos, akár az áldozat szerepében, végletes szituációkban, akár borzalmak között.
Filmes karrierje kezdetén elsősorban fiatal értelmiségi, bölcsész, filozofikus karaktereket alakított, ahogy korábban fogalmazott, ez a szerepkör önre „ragadt”…
Akkor valóban én voltam a „helyes, értelmes, bájos Bálint Andris”, az intellektuális úrifiú, a jól nevelt. Többnyire most is ilyennek ismernek. A minap megkérdezték tőlem, milyen más jellegű szerepeket játszottam még. Voltam kegyetlen fehérterrorista az Imposztorokban, a Kopjások horthysta vezérkari ezredese, egy tévéjátékban Mengele doktor, egy másikban ávós kihallgatótiszt, a Tükörképekben ellenszenves KISZ-titkár. Ez utóbbi kettőért még díjat is kaptam.
Melyek voltak az életében azok a pillanatok, amelyekben a csoda, a szakmai siker, a boldogság miatt megállhatott volna az idő?
Karrierem egyik csúcsának tekintem, amikor már az 1995-ös bemutatón is sikerrel játszottam Edward Albee Nem félünk a farkastól című darabjában az iszákos, tehetségtelen George szerepét. A drámában George az alkoholtól, erőszakos feleségétől, kisebbrendűségi komplexusaitól lesz agresszív. Gothár Péter rendezte, Csomós Mari volt a csodálatos partnerem. Ez tipikusan olyan szerep volt, ahol Gothár Péter segítségével tudtam jót alakítani. Kemény rendező volt, nehezen próbáltunk, aztán vagy százötvenszer adtuk elő, sokat díjazták. Ennél a produkciónál erősen kellett különböznöm a kedves, aranyos Bálint Andristól.
Harminc esztendeig vezette a „kukucska” Radnóti Színházat. Ez idő alatt pályázott az akkor még az Erzsébet térre tervezett Nemzeti Színház igazgatói posztjára. Meg is nyerte. Végül nem lett a projektből semmi. Fájdalmas ez a történet?
Igen. A Radnótiban megtanultam, hogy figyelni kell az emberekre. A Nemzetivel kapcsolatos pályázat: 1997-ben eldőlt, hogy több, a tenderre meghívott színházművészé közül (Kerényi Imre, Marton László, Zsámbéki Gábor, Székely Gábor, Schwajda György, Babarczy László) az én beadványomat találták a legjobbnak. A színház viszont az 1998-as kormányváltás után nem épült meg. A magam naiv módján – kicsit naiv voltam világ életemben – abban bíztam, hogy az új kormány kulturális minisztere majd folytatja, amit az elődje elindított. Nem így lett, gödör lett belőle. A kormány azt az elvet vallja, hogy ami volt, amit elterveztek korábban, az ne legyen. Ahogy régen énekeltük: „a múltat végképp eltörölni” (Internacionálé – a szerk.).
A politika többször is közbeszólt karrierjében?
Nem nagyon. A Nemzeti ügye kitüntetett volt. Ma már nem pályáznék újra, olyannyira politikafüggő egy hasonló helyzet. Jordán Tamással egyébként a Molnár Ferenc-esten is felemlegetjük a Nemzetit.
Ha már visszatértünk a Molnár Ferenc-esthez, illetve a kultúra és a politika viszonyáról beszélgetünk: a Rózsavölgyi Szalon estjein elhangzik egy mondat: „na, már megint politizálunk”. Szokott?
Ha az ember bekapcsolja a tévét, ömlenek a háborús hírek az izraeli–palesztin, ukrán–orosz háborúról, sebesülteket és halott gyerekeket mutatnak; korábban megjelent egy addig ismeretlen világjárvány. Ha nem is pártpolitizálunk, a társadalmi események, a történelem, a mindennapi borzalmak megérintenek. Nem vagyok túl bizakodó a világ sorsát illetően. Van miért aggódni…
A magyar kultúráért, a magyar színházművészetért is aggódik?
Igen. A magyar kultúra szerelmese, munkása, hivatalnoka és fáklyavivője vagyok. Persze hogy aggódom. Hozzáteszem, a színházak most is tömve vannak. Bár a jegyárak rendesen fölmentek, infláció, szegénység van. Mégis azt tapasztalom, hogy a nehezedő világ- és magyar helyzet ellenére, az embereknek fontos a kultúra; nem csak a szórakozás, a megrendítés is. A színésznek az a dolga, hogy a világ történéseiről beszéljen, még ha Csehov, Szerb Antal vagy Shakespeare nyelvén is. Lehet, hogy nem az éppen mostról szólnak a darabjaik, de azokat is lehet aktuálpolitizálni. Fiatal koromban a kultúra, a művészet, a film és a televízió volt fontos. Aztán 34 éve ránk köszöntött a szabadság. Ma már mindent ki lehet mondani. Annak idején a Madách Színházban egy Szabó Magda-darabot játszottunk. A tatárjárásról szólt. Az előadásban azonban mindenki tudta, hogy a szovjet megszállásról beszélünk. Aki ebben az időben már élt, tudja, milyen fontosak voltak az utalások, szimbolikák. A kultúra most is fontos. Az utalások mellett viszont érdemes Babitsot, Kosztolányit olvasni, és belegondolni az élet múlandóságába.
Korábban azt mondta, hogy a színházi szakma kettészakadt…
Az imént említett kortársaimról szóló, A 43-asok dala című írásom 2007-ben jelent meg az Élet és Irodalomban: „Mi az aranykorban szolgáltunk, az aranykort szolgáltuk. Harcoltunk a lágyuló diktatúrával, ostoba vagy derék, jó szándékú vagy tudatlan párttitkárokkal, tanácsi vezetőket győztünk meg, söröztünk fiatal elvtársakkal a pártközpontból, kávét ittunk kerületi kulturális elvtársnőkkel. Az 1989-es év nem ért váratlanul bennünket, megkerülhetetlenek voltunk. A rendszerváltó pártok megkerestek minket, szükségük volt a hiteles személyiségünkre, az arcunkat kölcsönöztük a kampánynak.” Amikor ezt írtam, akkor élő és holt kollégákat együtt emlegettem, mostanra ez a társaság két táborba került. Szerintem inkább az a baj, hogy Magyarország szakadt ketté. Politikailag. Körülbelül 10–15 éve a színházi szakmával is ez történt. Szerintem nincs jobb- vagy baloldali színész. Színész van. Minőség van. Mindig tudjuk, hogy mi a jó, és mi a nem jó.
Mitől lesz egy színész jó?
Óriási szerepe van a szerencsének. Szerintem a tehetségünk szerves része, hogy felismerjük a szerencsét. Nem csak az, hogy szépen mondok verset, vagy jól játszom egy karaktert. Fel kell fedezni, hogy „na most van helyzet, most kell tehetségesnek lenni”. Amikor a Radnóti Színház igazgatói pályázatát 1985-ben kiírták, szerencsés és tehetséges voltam, mert felismertem a helyzetet, megírtam a pályázatot, alkalmasnak minősültem, aztán harminc esztendeig vezettem a színházat. Szerencsém volt, amikor Szabó Istvánnal hatvan éve találkoztunk, vagy amikor kiválasztottak egy német film főszerepére, és lejöhettem Cannes-ban a vörös szőnyegen.
Szabó István mellett Fábri Zoltán (141 perc a befejezetlen mondatból) és Jancsó Miklós (Fényes szelek) is fontos szerepet játszottak a filmes karrierjében. Ezt is a szerencse számlájára írja?
Nem tudom. Fábri Zoltán Déry Tibor Befejezetlen mondat című regényét vitte filmre. Sok főszereplőjelölt közül választott ki, mivel én alkatilag alkalmas voltam. Meg is kérdeztem tőle, hogy miért nem egyből engem keresett meg. Azt mondta: eleinte idősnek tartott a szerepre; 31 éves voltam. Jancsó Miklós több filmjében is játszottam. Szóval, hogyne. Ezekhez szerencse kellett, hogy felismerjem a helyzetet. Figyelni kell, tehetségesnek kell lenni, nem szabad elfáradni vagy feladni.
Jubileumi születésnapja kapcsán említette, hogy tervei vannak, mik azok?
Szeretnék minden reggel fölkelni, levegőt venni, sétálni, unokázni, kutyázni…. Mindenképpen komolyan kell erre válaszolni?
Ahogy jólesik….
Egészségesen akarok élni és dolgozni. Ha megkeresnek, megtalálnak. Nem szándékszom a színpadon meghalni, mint Molière, de csinálni szeretném, ameddig bírom.
Tóth Kata
