Testestül-lelkestül újbudainak vallja magát Kerekes József színész, akinek a hangját szinte mindenki ismeri híres szinkronszerepeinek köszönhetően. A művésszel a tévé, a színház és a szinkronszakma mellett a világ dolgairól is beszélgettünk.
Minden nyilatkozatodat humor hatja át, legyen az interjú vagy podcast. A mindennapokban is vicces és ironikus vagy?
Óriáscsecsemő vagyok. A humor valóban az életem része, nevezhetnénk ezt infantilizmusnak is, nem tudom magam komolyan venni, ahogy a világot sem. Sok mindent túltupíroznak, misztifikálnak. Az mindenképpen szomorú, amikor a politikusok annyira komolyan veszik magukat, hogy azt hiszik, nélkülük a világ sem tudna előrébb menni. Ez nem csak Magyarországon jellemző, valami világviszonylatban is nagyon csúnyán félrecsúszott. Ha valóban a világ jobbításán dolgoznának, a munkájuknak is több értelme lenne, és mi is jobban éreznénk magunkat benne. Gondoljunk például az orosz–ukrán háborúra vagy az izraeli helyzetre, ezekben szerintem egy szűk réteg érdekei miatt emberek százai, ezrei, százezrei halnak meg. Lehet hogy a humor, az infantilizmusba menekülés részemről struccpolitika, de most már nem érdekel. Főleg miután a politikusok a mindennapjainkba, az otthonunkba is sokszor kéretlenül, gátlástalanul, gyakran erőszakosan benyomulnak.
Mikor változott meg a világ?
Már gyerekkoromban elhatároztam, hogy színész szeretnék lenni. Akkoriban egy magyar átlagpolgár a mostani százötven helyett az egyetlen tévécsatorna műsorát nézte, ahol csaknem kizárólag magyar színészek szerepeltek. Gondoljunk a jogi esetekről szóló műsorokra, a Családi körre, a vetélkedőkre, a Századunk sorozatra, ahol fantasztikus művészek elevenítették meg a történelmi személyiségeket. A rendszerváltozásnak mondott valami előtt még teljesen más volt a szórakoztató és a komolyabb műsorok aránya. Aztán a politikusok többsége öntudatra ébredt, elkezdték élvezni, hogy a csapból is ők folynak, pedig egy ország akkor működik jól, ha az átlagember nem ismeri név szerint a politikusok zömét. Nem kell őket ismerni, csak az ország működjön jól. Végtelenül elkeserítőnek gondolom, hogy a politika egymásra uszította az embereket, és az ország két részre szakadt.
Mi a véleményed a kereskedelmi televíziókban felbukkanó celebekről?
A celebek csak elszenvedői a kereskedelmi csatornáknak. Amikor éppen topon vannak, marhára menők, fényesség és parfüm van, akkor nagyon jónak érzik mindezt. Aztán kiesnek a pixisből, és jön a következő széria. Ekkor történnek olyan tragédiák – nevesítés nélkül –, amelyekre rámegy az egész életük. A celebek nem tehetnek erről. A csatornák tulajdonosai és projektmenedzserei egyszerűen fölhasználják őket. Kreálnak egy világot, ahogy a Truman show-ban. (Az 1998-as amerikai filmben a Kerekes József által szinkronizált Jim Carrey játssza Truman Burbanket, aki nem sejti, hogy élete valójában egy tévéshow, a környezetében élők, beleértve a feleségét, színészek. – a szerk.)
Egyből belevágtunk a közepébe. Beszéljünk kicsit az újbudai kötődésedről…
Bár jelen pillanatban a kerület külső határán élek, és egy utca választ el tőle, testestül-lelkestül újbudainak érzem magam. Az Ulászló utca és a Bartók Béla út sarkán lévő lakásba születtem, a Fehérvári út és az Ulászló utca sarkán nőttem föl. A Váli Utcai Általános Iskolába (most Újbudai József Attila Gimnázium) és a Kaffka Margit Gimnáziumba (Szent Margit Gimnázium) jártam. Harminckét éves koromig szinte ki sem mozdultam innen.
Beszélgetésünk előtt épp a Játékszínben próbáltál. Mit?
Mohácsi István Francia rúdugrás című vígjátékát. Az elemzői próbák zajlanak, december 2-án lesz a bemutató. Fantasztikus csoda, hogy a Covid-járvány után, a jelenlegi politikai, gazdasági helyzetben a nézőtér általában tele van masszív színházrajongókkal. Minden évad elején drukkolunk, hogy ez így is maradjon. Amióta szabadúszó vagyok, sokat utazom, például a Veres 1 Színházzal és a Körúti Színházzal. Minden intézménynek megvan a saját közönsége, annak az érdeklődési köre.
Miért lettél szabadúszó? Korábban állandó társulati tagként a Nemzeti Színházban, a József Attilában, a Budapesti Kamarában, a Vidám Színpadon, a Budaörsi Játékszínben és a Vígszínházban játszottál.
A Vígszínházban például úgy éreztem, elfogyott körülöttem a levegő: nem gondolkoznak bennem. Azt kérdeztem magamban: „Na, akkor most mi van? Hát már nem kellek?”. Ahogy a Tanú című filmben elhangzik: „Bástya elvtársat már meg sem akarják gyilkolni? Én már szart érek?”. A szabadúszásnak megvan az az előnye, hogy olyan szerepeket játszhatok el, amelyekre kifejezetten engem hívnak.
Nehéz úgy filmet nézni, hogy előbb vagy utóbb – inkább előbb – ne hallanánk téged. Te adtad a hangod például a Family Guy főszereplőjének, a Shrekben a Szamárnak vagy legtöbbször Jim Carrey-nek. Sokszor elsősorban szinkronszínészként szólítanak meg. Ez zavar?
Már megszoktam. Több mint harminc éve szinkronizálok, ez a színházon kívüli legfőbb elfoglaltságom, szakmai munkám egyik területe. Mázlim volt, hogy csomó emblematikus, adott esetben akár kultfilmmé vált alkotásban dolgozhattam, ami meghagyott az emlékezetben. (Ilyen volt egyebek közt Gyűrűk Ura Csavardi Samuja, Garfield vagy a Madagaszkár pingvinje. – a szerk.).
Rendre komikus figurához hívnak?
Igen, amit néha fájlalok. Egy-két szinkronrendezőben van annyi kurázsi, hogy ha nem is drámai, de legalább komolyabb feladatra hív. Gyakran beskatulyáznak: ha bohóckodni kell, akkor jöhet a Kerekes.
Mi lesz a Shrek következő részével? Eddig a pár éve elhunyt Gesztesi Károly adta a címszereplő hangját…
Ha kijött az új Dreamworks-alkotás, megmondom. Voltam katona. Az volt a szavajárásunk, hogy az a biztos, ami megtörtént. A mesterséges intelligencia folyamatosan átveszi a terepet, egyre inkább uralja a világunkat, kevésbé lesz szükség ránk, emberekre, ez a veszély a szinkronszakmát is fenyegeti. Amerikában már véresen komolyan veszik ezt. Attól tartanak, hogy a mesterséges intelligencia nemhogy az ajtónkon kopog, de már a lábát is bedugta a résbe.
A magyar szinkron nagyon színvonalas. Ennyire jó hangú színészeink vannak?
Vannak és voltak nagyon jók. Gondoljunk például az A Forsyte Saga című, Magyarországon 1971-ben bemutatott brit sorozatra, ahol a szereplőknek többek között Tomanek Nándor, Kállai Ferenc adták a hangjukat. Jean Gabint pedig rendszeresen Páger Antal szinkronizálta, Szmoktunovszkijt Latinovits Zoltán, Sinkovits Imre szinkronszerepeiről nem is beszélve. A nők közül kiemelkedő volt többek között Ruttkai Éva, Gobbi Hilda és még hosszan sorolhatnánk. Azoknak a filmeknek már csak a koruk okán is kissé doboz hangjuk volt, ma már picit porosak, de akkor fantasztikus érzés volt a nagy színházi és filmszínészeket szinkronban hallani. A baromi sok csatornának köszönhetően azonban mostanra egyfajta tömegtermeléssé vált a szinkron, ami együtt jár a hígulással, nem feltétlenül egységesen jó a színvonal.
Tóth Kata
