A fotó feltalálásával – illetve a fényképezés könnyed elérésével – kialakult a képalkotás egyik legfontosabb szerepe. A kép bizonyíték, hogy mi ott jártunk, hogy szépek vagyunk, szerencsések, mosolygósak – és tessék ránk irigykedni. Mások szerint, ha már az igazit nem vihetjük haza – kicsit nagy lenne a kredenc tetején a Gellért-hegy –, legalább jelképesen birtokba akarjuk venni képünk tárgyát.
Nagyképűbben, Susan Sontag idézésével: „…a fényképezőgép ideális fegyver a birtoklással teli tudat számára… Fényképezni annyi, mint birtokba venni a lefényképezett tárgyat. Azt jelenti, hogy bizonyos viszonyt létesítünk a világgal, s ez a viszony a tudás – következésképpen a hatalom – érzetét kelti.”
Ma az exponálás utáni másodpercekben már az egész világ láthatja, hogy mi az Eiffel-toronynál, a lelőtt afrikai elefántnál, a tengeren egy nagy hajón vagy a budapesti Gellért-hegyen múlatjuk éppen az időt. Régebben egy kicsit, de csak egy kicsit, azért bonyolultabban működött mindez. De a lényeg ugyanaz.
A szép helyek, a jó kilátópontok vonzzák a fényképezőgépet. Föntről lenézni minden esetben hatásos – a város ráadásul mindig gyönyörű szép napsütésben, madártávlatból, mert nem látszik a kutyapiszok, a töredezett aszfalt, a kiborult kuka. A nyaralás vagy egy budapesti utazás csak akkor ér valamit, ha van képünk hozzá, valami jó helyről. És a Gellért-hegy igazán fotogén lentről is – de fentről lefelé mintha arra teremtették volna, hogy itt örökítsük meg magunkat. Aztán majd két hét vagy tíz év múlva, amikor előkerül valahonnan a fotó, csettinthessünk egyet: ezek voltak aztán a jó idők!
D. J.
