Ma sokkal nehezebb színésznek lenni, mint negyven esztendeje, a színház célja pedig az, hogy nézői azt érezzék, nincsenek egyedül – a Mássalhangzó szeptemberi vendége Kováts Adél színésznő volt.
Eleinte kívülállónak érezte magát Pesten Kováts Adél, aki ma az egyik legjobb teátrum, a Radnóti Miklós Színház igazgatója. A kulturális élet egyik legbefolyásosabb női szereplőjét Gréczy Zsolt kérdezte a B32 Galéria és Kultúrtérben.
A kapuvári születésű színésznő estin végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskola operett-musical szakát, nem kapott sem kollégiumot, sem menzát. – Pestre kerülni trauma volt, jó pár év kellett hozzá, amíg a város befogadott. Ráadásul mivel én nem voltam kollégista, csak kívülről figyeltem azt az összetartó csapatot, amelyik a nappali tagozaton kialakult, szóval magányos is voltam. És igen, volt hogy hó végére elfogyott a pénz – mesélte.
Mégis úgy gondolja, abban az időben könnyebb volt elkezdeni a pályát. – Akkoriban 15 ember végzett évente színészként, ma 47. Ezt rettentő felelőtlen dolognak tartom, felhígítja a szakmát, csomó boldogtalan személyt bocsát útjára, hiszen ilyen pici ország nem bír el ennyi színészt. Aki nincs kőszínházban, az gyakorlatilag létbizonytalanságban él – vélte.
Ő a Nemzeti Színházba került a főiskola után. – Ott nagyon jó közösség jött létre, sokat buliztunk együtt Peremartoni Krisztinával, Papadimitriu Athinával, Mácsai Pállal, Hirtling Istvánnal, Bubik Istvánnal, Funtek Frigyessel. Ám a Nemzetiben lenni nagy iskola is volt, nagyon sokat szakmáztunk. A rendszerváltás után úgy éreztem, hogy fuldoklom, jobb lenne szabadúszóként – folytatta. Ez azonban nem tartott sokáig, mivel Bálint András, a Radnóti akkori igazgatója felkérte egy főszerepre, majd szerződést ajánlott. Pár év múlva a színésznő már az igazgatói pályázatra készült, Bálint András is megkérdezte, nem gondolt-e erre.
– Meglepődött, amikor azt mondtam, hogy de, gondoltam rá. Valószínűleg nem tudtam, hogy ez mit jelent, így egyfajta önbizalommal és kíváncsisággal, szerelemféltésből vágtam bele. Andris azt látta meg bennem, hogy fontos számomra a társulat. Amikor mostanában erről beszélgettünk, felvetődött, hol vannak azok, akik mernek és akarnak felelősséget vállalni egy közösségért. (….) Sikerült annyira szétzilálni a szakmát, hogy nincs párbeszéd, elbeszélünk egymás mellett. Azt is érzem, hogy rettenetes nagy az elbutulás, és minden silányodik – mondta.
Szóba került a lánya, aki súlyos beteg gyerekkora óta, nemrég könyvet írt az életéről Belső tenger címmel. – Rettentő büszke vagyok Rozira, amit elért azzal a hendikeppel, amivel meg kellett küzdenie, az óriási dolog. A közelmúltban volt vele egy beszélgetés, amelyben idéztek egy mondatot a könyvből: „Az ember akkor dolgozta fel a múltját, ha másképp tudja látni”. Rozi ezt úgy magyarázta: „bizonyos helyzetekben újra és újra el kell gyászolnom azt, aki lehettem volna”– ez iszonyú kemény mondat.
– Az emberek nagy részének nehéz az élete – tette hozzá Kováts Adél. Ha a néző a színházban sorsközösséget lát, abba ő bele tud kapaszkodni. Ma a színház fő feladata, hogy ezt a közösségi érzést erősítse.
A Radnóti mostani évadjával kapcsolatban Mészáros Márta filmrendezőt idézte fel, aki egyszer azt mondta neki: „Na jól van, szép vagy, a többit majd kiverem belőled”. – Így vagyok én az évadunkkal, a címekkel elégedett vagyok, a többit meg majd kiverjük magunkból – fogalmazott Kováts Adél.
