Egy mosolygó, fehér ruhás bácsit koszos-rongyos gyerekek ölelgetnek, szüleik kicsit mögéjük húzódva elfogódottan nézik a jelenetet. Az egyik kisfiú talán egy füzetből kitépett lapra írt levelet nyom a fehér ruhás kezébe. Az otthon maradt rokonoknak üzenné, hogy megvannak. De itt nincs posta, telefon – küldené már el nekik ő. A bácsi bólint, és a papírt a mögötte pár lépésre álló fekete ruhás, szoknyás férfinak adja, aki szolgálatkészen jelzi, hogy rendben lesz. A kissrác és a fehér ruhás együtt neveti el magát.
A következő filmen egy pocakos úr ereszkedik a földre, és egy nem túl ápolt külsejű férfi lábát mossa meg, majd meg is csókolja, mielőtt megtörli. Amikor feltápászkodik, a kamera is felemelkedik, és kiderül, hogy minden valószínűség szerint egy muszlim férfi lábát láttuk.
Mindkét jelenet főszereplője a húsvéthétfőn elhunyt Ferenc pápa. Az első videó talán Leszbosz szigetén készült, egy menekülttáborban, ahová a katolikus egyház feje demonstratíve ellátogatott, találkozott azokkal az emberekkel, akik számkivetetten bolyonganak a világban, senkinek sem kellenek. És sok helyen az ellenük folytatott uszítással lehet politikai népszerűségre szert tenni. A második felvétel pár éve húsvétkor készült, amikor nagycsütörtökön – Jézus cselekedetét megidézve – a mindenkori pápa megmossa néhány szegény ember lábát. Muszlim hajléktalanokéval addig viszonylag ritkán tették meg.
Ferenc azon elődei útját folytatta, akik a feudális világot megidéző egyházból valóban a krisztusi értékek közösségét próbálták kialakítani. „Ferenc pápa közelről élte át a latin-amerikai társadalom megújulásának törekvéseit. És éppen a szolidaritás jelenti egyházunk hitelességét. Mi itt, Európában megszoktuk azt, hogy a társadalmi problémák megoldása az állam dolga. Pedig katolikus egyházunkat a múltban is mindig a szociális érzékenység jellemezte. Az ispotályok működtetése, a beteggondozás megszervezése, vagy éppen Assisi Szent Ferenc példáját követve az igazi krisztusi úton, az elesettek mellé állni” – mondta pár hete az Újbuda TV-ben és lapunkban is megjelent interjújában Beer Miklós nyugalmazott püspök, akit sokszor neveztek az elmúlt években „Ferenc pápa magyar hangjának”.
Egy másik, a Klubrádiónak adott interjújában Beer püspök azt a Szent Ferencnek tulajdonított bölcsességet idézte, amit sokszor hangoztatott Ferenc pápa, amikor a katolikus egyház megújításáról beszélt: „Uram, adj bátorságot, hogy merjek változtatni, Uram, adj józanságot, hogy ne akarjak változtatni, adj bölcsességet, hogy tudjam, min kell változtatni és min nem szabad”.
Latin-Amerikában, így a most elhunyt pápa szülőhazájában, Argentínában is a „felszabadítás teológiája” határozza meg a katolikus egyház viszonyát az államhoz és polgáraihoz. Leegyszerűsítve: a katolikus egyház nem az állam, a sokszor elnyomó és diktatórikus hatalom mellé állt, hanem a valóban rászorulók, a kirekesztettek, a szegények mellé. Jorge Mario Bergoglio, Buenos Aires érseke 2013. évi megválasztása után, Ferenc pápaként is így gondolkozott, ezért ment el menekülttáborba, kereste a kapcsolatot akár a muszlim világ képviselőivel is, jelent meg a nyilvánosság előtt a Buenos Aires-i rabbival és így tovább. Kétségtelen, a katolikus egyház a ’60-as években megindult a modernizáció útján, és az egymást követő egyházfők kisebb-nagyobb sikerrel, de értek el változásokat a szemléletben. Abban, hogy milyen legyen a különféle vallásokhoz, népcsoportokhoz tartozó emberek egymás közti viszonya.
„Ő mérsékelt reformernek tekinthető. Azért az biztos, hogy amikor 2013. május 13-án megválasztották, és először lépett ki a Szent Péter téren a lodzsára fehér ruhában, az aranykeresztet vasból készült keresztre, a hagyományos pápai piros cipőt egy egyszerű fekete cipőre lecserélve, akkor már minden jelében, minden külső jegyében arra utalt, hogy ő valami egészen más szeretne, mint az elődei, akik sokkal inkább a gazdagságot szimbolizálták, a polgári megelégedettséget. És talán azt is, hogy az egyház önmagáért van. Ő viszont azt fogalmazta meg, hogy szeretne egy olyan egyházat, ami a szegényekért van, amely képes kimenni az élet peremére, az emberi egzisztenciának, a világnak a peremére, és ott megszólítani az embereket. Valójában ezt tette egész életében rengeteg szimbolikus gesztussal, rengeteg csodálatos beszéddel és természetesen egy csomó teológiai provokációval is” – mondta Perintfalvi Rita teológus, közgondolkodó, amikor Ferenc életútját értékelte.
Mit gondoljunk a migrációról, a homoszexualitásról – sokan figyelték Ferenc óvatos, mégis megértő megnyilatkozásait. Ahogy iránymutató volt az is, ahogy szembe mert nézni a papi pedofília szörnyű ügyeivel, és komolyan gondolta, hogy az amúgy a hívek döntő többségét adó nőket is bevonja a katolikus egyház belső életébe, irányításába.
Ahogy erről Beer Miklós beszélt a már idézett interjúban: a hívő ember érezze a felelősségét, hogy szava van az egyház életével, jövőjével kapcsolatban. A május 7-én összeülő pápaválasztó bíborosi testület most azt is eldönti, hogy egyházuk menjen-e tovább a Ferenc által jelzett úton, vagy egy konzervatívabb gondolkodást kívánnak inkább visszahozni.
Perintfalvi szerint: „Nagyon-nagyon rossz időben halt meg a pápa, most nagyon kellett volna a világnak egy olyan erkölcsi iránytű, amit a pápa megnyilatkozásai jelentettek. Valaki, aki azokat a dolgokat tényleg az arcunkba vágta volna, amiket ő szüntelenül mondott. Mert most a világ nagyon erős hatalmai közé kerültek be jobboldali populisták. Nem mindegy, hogy ki lesz a pápa, aki esetleg ezeket a jogfosztó, akár a szabadságjogokat is leépítő tendenciákat támogatja, mert lehet ilyen pápája is a katolikus egyháznak, de olyan valaki is, aki követi Ferencet.”
Egy kis fehér Fiat 500-as kanyarodik be egy római CD-bolt elé, és beszalad oda egy fehér papi ruhás úr. Lemezeket válogat, talán Bach és Mozart is akad a felvételek között. Ferenc pápának ezek voltak az igazi nagy kedvencei.
Dési János
