Huszonegy esztendeje kapta a kerület az Újbuda nevet, amit minden év májusában meg is ünnepel. Nem a XI. kerület születéséről van szó ilyenkor, inkább az újjászületéséről.
– A XI. kerületi identitás nehezen volt megfogalmazható, Kelenföldhöz, Lágymányoshoz kötődtek az emberek. Ezért döntöttünk akkor úgy, hogy megpróbáljuk egységes identitásba összegyúrni a meglévő értékeket. Azt hiszem, az Újbuda brand az elmúlt 21 évben abszolút közismertté vált, és beépült a fővárosi szövetbe – mondta Bács Márton alpolgármester a születésnapi rendezvényen, ahol a programok a kerület sokszínűségét mutatták.
Kitelepültek a közösségi házak, a B29 ifjúsági tér, a B32 kulturális központ, a 60+ program és a Szent Kristóf Szakrendelő. Volt ökosátor, könyvterasz, minividámpark, biciklis akadálypálya, hulahoppmező – mivel gyereknapra esett a rendezvény, a délelőtti és a kora délutáni órákban a gyerekeket helyezték középpontba a szervezők. A Hahó együttes és Kárász Eszter zenekara lépett fel a nagyszínpadon, a szőnyegszínpadon pedig bábszínház, aikido-, illetve mazsorettbemutató, jóga és szülő-gyermek torna kapott helyet. A 800 szeletes szülinapi tortát dr. László Imre polgármester és az önkormányzat képviselői vágták fel a látogatóknak.
A felnőtt közönségnek szólt a Budapest Jazz Orchestra filmzenei koncertje és a Los Orangutanes latin-amerikai muzsikája, valamint az este fő fellépője, a közel 40 éves Kispál és a Borz. A zenekar frontembere, Lovasi András újbudai kötődéséről is mesélt a koncert előtt: „2024-ben költöztem vissza Újbudára, a Kiss Tibi lakásába, hogy ne maradjon idősödő, alternatív rocksztár nélkül a kerület. Miközben leginkább ezt tartom otthonomnak, azért lélekben még mindig pécsi vagyok, de csomó minden ideköt, a zenekaraim, a kisfiam”. A 2022-ben újjáalakult együttes a legismertebb slágereit adta elő, tekintve, hogy rétegzenének tartják, amit játszanak. „Sokféle jelzőt akasztanak erre a típusú muzsikára, ami nem a klasszikus popzenének a fősodra. Ebben az értelemben mindig volt olyan közönség a négy évtized alatt, amelyik tudott mit kezdeni ezzel a zenével, és mindig van egy szerintem nagyobb réteg, amelyik nem, vagy adott esetben idegesítette is őket. Egy picit a tészta szélén voltunk, ahogy szokták mondani általam elképzelt olaszok. Szóval sosem volt annyira sok pénz benne, sosem volt annyira homloktérben, nem kellett a különböző ifjúsági magazinok címlapján szerepelnünk. Búvópatakszerűen működtünk, és ez tulajdonképpen az én alkatomhoz pont jó. Azt látom, hogy azoknak, akiket egy ország imád, nyilván baromi jó érzés a színpadon, de azon kívül nagyon sok nehézséggel találkoznak, és nekem az nem jutott. Viszont a tapsokat ugyanúgy hallom.”
