Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Szerencsére néhány könyvnyi még hátra van a nyárból. Most két remek, fontos, de vastag olvasnivalót ajánlok.
Magyar Imre orvos, író túlélte a munkaszolgálatot, és 1945-ben – sokévnyi életveszély, megaláztatás, kifosztás és kínzás után – azt reméli, új életet kezdhet. Ő végül is megmaradt, miközben rengeteg embert megöltek. Magyar szenvedélyesen hisz az orvostudományban, más vágya sincs, minthogy egy klinikán gyógyíthasson végre. Ám itt maradtak körülötte a régiek, a törleszkedők, az azonnal jó politikai kapcsolatokat építők is, és aki nem igyekszik ebben a nagy rendszerváltásban, az a szakmai világban is lemarad – derül ki a korabeli műből. Magyar Imre nagy nehezen újrakezdi az életét, ifjú házas, gyermeke születik, és lassan talán a romos szegénységből is kivackolódik. De bízhat-e benne, hogy a kollégák, az ismerősök, a szomszédok, akik közül sokan lelkes hívei voltak a náci, a nyilas rendszernek, hirtelen megváltoztak és demokraták lesznek? Lehet, hogy tényleg nincs más megoldás, mint átmenetileg egy diktatúra – talán a kommunistáké most –, míg a nép megtanul élni a szabadsággal? Bízhat-e viszont egy új diktatúrában egy olyan valódi polgári értékrendet valló ember, mint szerzőnk? Ritka bölcs gondolatok, szinte hihetetlen, hogy 1945–1948 között valaki ennyire élesen, pontosan látta a mindennapokat. Talán csak Fenyő Miksa Az elsodort ország – Naplójegyzetek 1944–1945-ből című könyve mérhető Magyar Imre munkájához, amelyből rengeteg minden megérthető, nemcsak a múltból, hanem a mai jelenből is.
(Magyar Imre: Vita Nuova 1945–1948, Múlt és Jövő Kiadó, 2025)
Spiró György legújabb regényében Táncsics Mihályról, illetve főhőse feleségéről, Teréziáról ír, közben meglepő részletességgel és alapossággal mutatja be a 19. század második felének magyar politikai életét. És a közélet – benne forradalom, megtorlás, kiegyezés, aranykor és a magyar munkásmozgalom kialakulása – akkor is meglehetősen sok árulással, helyezkedéssel, hazugsággal volt terhes. Miközben Táncsics csak megy a maga feje után, az eszményei a fontosak, a valóság, a hétköznapi megalkuvások nem érdeklik, akkor sem, ha évekre többször lecsukják, vagy ha egy föld alatti kis üregben kell rejtőznie. Spiró nem idealizálja az 1848–49-es forradalmat és szabadságharcot vagy az utána következő időket. Sőt, még hősét sem, aki a következetes és a tényekkel sokszor mit sem törődő politizálás mellett futóbolond nyelvész, a magyar nyelv egyedülállóságát próbálja bebizonyítani. S bár a szerző szigorúan ragaszkodik a történelmi tényekhez, azért néha mintha a máról is szólna. Nem kikacsintás ez, hanem annak igazolása, hogy az ember az évszázadok alatt keveset változik. („A kormányoldal akkor is megmarad, ha gyenge, mert csak ő tud hitelt szerezni külföldről, az ellenzék pedig, pénze nem lévén, a körein belül a presztízsért harcol és sokkal vehemensebben, mintha pénzről lenne szó, ezzel pedig magát teszi tönkre.”)
És itt is az a nagy kérdés, vajon el lehet-e a „néptől” várni, hogy akarja a szabadságot, vagy csak annyit lehet várni tőle, hogy próbáljon túlélni, megfelelni az aktuális hatalomnak – aztán majd csak lesz valahogy.
(Spiró György: Padmaly, Magvető, 2025.)
Dési János
