Egyedüllét, időhiány, munkanélküliség, életkrízis, háztartásvezetési nehézségek. Az Otthon Segítünk Alapítványhoz leggyakrabban ilyen és ehhez hasonló gondokkal küzdő családok fordulnak. A szervezet 2001 óta önkéntesek bevonásával nyújt rendszeres otthoni támogatást, általában három hónapig. Működésük óta több mint 250 család mellé álltak, mondta el Medvey Judit, az alapítvány vezetőkoordinátora.
Hogyan működik az Otthon Segítünk Alapítvány, kiket támogat?
M. J.: Olyan, problémákkal küszködő családokat látogatunk, általában három hónapig – vagy szükség esetén tovább is –, amelyben legalább egy iskoláskor alatti gyermek él. Konkrét háztartásbeli teendők esetleges elvégzése mellett a gyerekekkel foglalkozunk, a szülőket abban szeretnénk megerősíteni, hogy jobban érezzék kompetenciájukat. Nem vagyunk szakemberek, így megoldást egy-egy helyzetre nem javaslunk, de meg tudjuk osztani tapasztalatainkat. A szülői felügyeleti jogot nem vesszük át, a mi feladatunk az ő megerősítésük. Nem hárítjuk a felelősséget, hanem egy más típusú felelősséget vállalunk, a számunkra fontosat. A családnál rendkívül figyelünk a biztonságra, a szigorú titoktartás központi szerepet játszik. Rendszeres találkozókat szervezünk önkénteseinknek, ahol átbeszéljük az elmúlt időszak eseményeit, képzéseket és workshopokat tartunk, hogy naprakészek legyünk a családokat érintő aktuális problémákban.
Mik a klasszikus nehézségek?
Tipikusan az első gyermekesek, valamint a sokgyerekes, illetve az ikres családok jelentenek óriási kihívást. Ikrekkel, főleg a kezdeti időszakban, mindent párhuzamosan kell csinálni, ha első gyerekekről van szó, akkor a szülő tapasztalatlan, és gyakran bizonytalan, hogy „jaj, mit is kell csinálni és hogyan?”. Amikor pedig testvér érkezik a családba, előjöhet a féltékenység. Más esetekben a vidékről felköltöző szülők szociális háttér nélkül maradnak. Ők jellemzően csak egy kis levegőhöz szeretnének jutni, érezni, hogy valaki ott áll mellettük. Vagy a dolgozó apa mellett feladataival egyedül maradó anya társas magányban él, neki is jól jön, hogy ott vagyunk. Merőben különböző élethelyzetek vannak, ez az átmeneti időszak pedig sokat tud javítani rajtuk.
Kik az önkéntesek?
A koordinátorok és az önkéntesek maguk is szülők, ingyen segítenek kortól, nemtől függetlenül. A kortárs segítő különös élményt ad a támogatott szülőknek. Hasonló problémákkal küzdenek, ezért jól jöhet egy másik szemlélet azok érzékelésében, megoldásában. Az idősebbek pedig rengeteg tapasztalatot tudnak átadni. Férfi önkéntesekre is nagy szükség van. Egyszer például volt egy anyuka, akihez elküldtem az egyik legjobb férfi kollégát, majd mikor lezártuk a látogatást, azt mondta: nem is értem, miért féltem, hogy egy férfi jön, olyan természetesen megoldódott az először kellemetlennek tűnő helyzet. Az önkénteskedés heti egy alkalommal néhány óra elfoglaltságot jelent. Mentorokból, családlátogatókból soha nem elég, ezért folyamatosan keresünk olyanokat, akik szívesen kamatoztatnák tudásukat, amit szülőkként szereztek. Tavaly tizenegy családot látogattunk, nyolc önkéntes segítségével. Szeretnénk sokkal több családhoz eljutni, mert jóval nagyobb az igény, és van, hogy várni kell a támogatásra. Ezért az a célunk, hogy folyamatosan bővítsük a csapatunkat, nagyon várjuk a fiatal vagy idősebb, szülői tapasztalattal rendelkező érdeklődőket.
Miben tudják támogatni az erre rászoruló szülőket?
Minden önkéntest felkészítünk, nem engedünk senkit úgy a családhoz, hogy ne tudná, mi vár rá, és mi lesz a dolga. És hogy mi a fontos? Az, hogy empatikus legyen, és akarjon megismerni másokat, illetve elfogadja, hogy mások másképp gondolkodnak. Amikor mi belépünk az adott közegbe, onnantól csak segítünk, tehát nem megmondjuk a tutit – bármennyire szeretnénk –, nem tanácsot adunk, nem ítélkezünk. Igyekszünk elfogadni azt, ahogy ott a dolgok működnek. Csapatunk tagjai alapvetően a meglévő értékekre építenek.
Miért jó a csapat tagjának lenni?
A hívószó a gyerek. Sok esetben van olyan önkéntes, aki unokára vágyik, de még nincs, vagy esetleg nem is lesz soha, netán a gyermekek külföldön élnek, ez ma tipikus. Általában jó kapcsolat alakul ki a szülővel és a gyerekkel is. A közösség tagjai nemcsak pozitív közegben lehetnek, de a képzések mellett a családban szerzett tapasztalatok is gazdagítják a személyiségüket.
Az alapítvány egyik önkéntese Stihl Tamásné Anna, aki nyugdíjasként másfél éve dolgozik itt.
Miért döntött úgy, hogy önkéntes lesz?
S. T. A.: Mióta az unokáim felnőttek, sőt a pótunokáim is nagyok lettek, igazán jó újra babákkal lenni, emellett meghallgatni az anyukák problémáit. Úgy látom, a konkrét segítség mellett leginkább erre van szükségük. A babákkal játszunk, öröm velük együtt lenni, addig pedig az anyuka megcsinálhatja a teendőit.
A pártfogáson és a babázáson kívül mit ad ez a munka?
Sikerélményt, hiszen amikor látom, hogy nemcsak az anyuka, hanem a baba is szívesen fogad, az boldogsággal tölt el. Emellett a családokkal való jó kapcsolat nagy erőt ad. Az is előfordul, hogy valaki később visszahív, hogy szeretne velem beszélgetni, és akkor találkozunk. Jólesik segíteni másoknak és fontosnak érezni magam.
Hargitai Péter 2012 óta az önkéntes csapat tagja, nemcsak a támogatói munkát tartja értékesnek, hanem azt is, hogy ez összetartó közösség.
Hogyan jött az ötlet, hogy csatlakozzon az alapítványhoz?
H. P.: A feleségem több mint tíz éve szervező az alapítványnál, ő ugrasztott be, hogy „Péterkém, jó lesz neked is egy kis önismereti tréning”. Olyan közösséget ismertem meg, amelyik különleges dolgot csinál, ilyet előtte nem éltem meg, pedig jó pár csoportban voltam. Jól érzem itt magam, valószínűleg azért, mert idevaló vagyok.
Mi az, amit egy férfi családlátogató másképp csinál? Hogyan szokták fogadni?
Én poroszos nevelést kaptam, ezért szigorúbb egyéniség vagyok, jobban tartom a korlátokat, a határokat. Ezt persze a családoknál nem nagyon lehet érvényesíteni a szülők mellett, nem is ez a dolgunk. Ettől függetlenül az ember személyiségéből mindig sugárzik valami, ami egy kis tartást adhat úgy a szülőknek, mint a gyerekeknek. Sok esetben az apák tartanak attól, hogy férfi családlátogató jön. Van, amikor csak úgy hazaesnek, hogy megnézzék, ugyan ki az a hapsi, aki most az ő családjukba jött, aztán megnyugodva távoznak, és onnantól rendben mennek a dolgok.
Viczayné Doroczi Mária, Marcsi hat éve mentor, mindig is szerette ezt a tevékenységet és persze a gyerekeket. Tizenharmadik „családja” a Nógrádi család.
Hogyan találkozott először ezzel a lehetőséggel?
V. D. M.: A rádióban hallottam egy riportot az otthon önkénteseivel, és akkor úgy alakult az élethelyzetem, hogy lehetőségem nyílt erre. Én világéletemben végeztem támogatói munkát, a gyerekek pedig pozitív energiát adnak. Igazából azért volt ez szimpatikus, mert a felelősséget nem vállaljuk át a szülő helyett, hiszen ők is otthon vannak, elérhetők. A bébiszitterkedésnél az egész felelősség a tiéd, ez viszont sokkal felszabadultabb helyzet. A heti egyszeri alkalom pedig nem annyira megterhelő.
Mik a teendők a Nógrádi családban, hogyan telnek a szerda délutánok?
Logisztika és háztartási dolgok. Gyakran megkérdezem Máriát, mit segítsek, és megbeszéljük. Elvonulni nemigen tud, hiszen az öt gyerek közül valaki mindig a mamát szeretné. De ha a teendők nagy része el van végezve, és néhány csöppséget lefoglalok egy időre, ő tud nyugodtan játszani a többivel.
Milyen kihívásokkal jár ez a tevékenység?
Én komoly nehézségeket nem tapasztaltam, mert ha az ember szívvel-lélekkel, örömmel csinálja, akkor nem lát megugorhatatlan akadályt. Már voltam egygyerekes, négygyermekes ikres családnál, az is működött, ahogy Nógrádiéknál is, ahol öt apróság van. Jó a szülőt is támogatni, de azért egy kis önfeledt babázást is jelent ez a tevékenység.
Mi történik a három hónap után?
Ez az adott helyzettől függ. Három hónap után mindenki szabadon mondhatja, hogy köszönöm, ennyi volt. De lehet belőle hat, vagy akár kilenc hónap. Egy idő után már gyakran én érzem azt, hogy a gyerekek kezdenek kötődni hozzám, itt az idő, hogy váltsunk, ne sérüljön a lelkük, ha elmegyek. Ilyenkor, vagy ha új baba érkezik, másik önkéntes veszi át a helyemet. A búcsúzás már nem jelent traumát, nagyon jól föl tudom építeni magamban az elválást. Jóval előtte beszélgetünk a kicsikkel is, hogy egy idő múlva elbúcsúzunk, és ez így van rendjén.
Mennyire kell a háztartás és a gyermekek körüli teendők mellett a szülők lelkével foglalkozni? Igénylik egyáltalán?
Lelki támogatásra inkább az egyszülős családokban van igény. Egy nagyobb, összetartó közösségben, ahol apuka is jobban jelen van, általában ilyenre nincs akkora szükség. De sokszor ezek az anyukák is szívesen öntik ki a lelküket, és persze én meghallgatom őket. Tanácsokat viszont nem nagyon adok. A bizalom kérdése rendkívül fontos, hogy befogadnak-e a családba. Nekem elfogadónak kell lenni, és nem kritizálni, hanem ami előnyös, azt erősíteni. Tehát a kölcsönös elfogadás a kulcs.
Nógrádi-Csillag Mária, akinél Marcsi jelenleg önkéntes, fiatal ötgyerekes családanya. A legnagyobb hatéves, aztán öt-, három-, kettő és egy féléves pici következik. Mikor ellátogattunk hozzájuk, a legnagyobb iskolában volt, a kétéves Tóbiás aludt. Ahogy felkelt, álmos szemmel nyugtázta, hogy ott vagyunk, majd Marcsi ölébe ült, testvérei mellé, és békésen mesekönyvet olvastak.
Mikor jött el a pont, amikor úgy döntött, felkeresi az alapítványt?
N-Cs. M.: Már hárommal sem volt egyszerű, de végül az ötödik gyerek megérkezésével nem volt kérdés, hogy szükségem van erre. Tavaly úgy jártam az óvodával, hogy négy gyerekünk volt, itthon két kicsi, az oviban pedig két nagy. A két kicsivel nekiindulni az overállos téli időszakban, az kifejezetten kemény volt. Én alapvetően szeretem magam megoldani a dolgokat, már az is óriási levegővételt igényelt, hogy takarítónőt fogadjunk. De rájöttem, hogy nemcsak a gyerekeimnek, hanem nekem is jó, ha bizonyos helyzetekben elfogadom a támogatást. Sőt, valószínűleg jobb anya tudok maradni, ha megoszlik a temérdek feladat, ami egy embernek már megterhelő. Szeretném, hogy maradjon erőm ahhoz, hogy kedvesen szóljak a gyerekemhez, vagy délután még legyen kedvem leülni velük türelmesen játszani. Ne csak arról szóljon a gyereknevelés, hogy ellátom őket, hanem tényleg tudjak velük foglalkozni és mindezt örömmel tegyem – vagyis jó fej anyuka tudjak maradni.
Mikor kezdett Máriával kialakulni egy bizalom, amikor úgy érezte, jól fognak együttműködni?
Amikor Marcsi egyszer tolta haza az ikerbabakocsit hegynek felfelé, és ott volt a másik három gyerek is vele. Vagy amikor úgy szólt rá a gyerekeimre, hogy következetes volt, de mindezt nem bántóan tette. Sokszor szükségem is volt rá, hogy valaki más is szóljon rájuk. Igazából nekem ez volt az a pont, amikor láttam, hogy ez a dolog működőképes lesz. Azonkívül sokszor az anyaság igencsak magányos tud lenni, és amikor a monoton mindennapokban időnként valakivel tudunk váltani két mondatot, az felszabadító. Mert bár a férjeddel megoszthatod, hogy aznap mi került a pelenkákba és mi nem, ám nem biztos, hogy ő erre a legjobb alany.
A gyerekek szállításán kívül mi szokott még nehézséget okozni a mindennapokban?
Bármennyire van már rutinunk minden tevékenységben, a logisztika, az étkezések levezénylése nem kis kihívás, amikor párhuzamosan történnek a dolgok, és persze mindenki mást akar. Az elindulás és a vásárlás is kifejezetten bonyolult a kicsikkel, azt nagyon utálom. „Mindenkinek megvan az anorákja? Hol van a sapkád? Jaj, mosdóba kell mennem!”.
Miben könnyíti meg az anyaságot Marcsi, miben működnek együtt?
Van olyan, hogy együtt megyünk oviba és szedjük össze a kicsiket. Otthon a háztartásban vesz részt, összehajtogatja a ruhát, rendet rak vagy segít a gyerekek körüli teendőkben, és persze sokat foglalkozik velük. Az pedig különösen jólesik, hogy Marcsi mindig megdicsér, mindig tesz valami pozitív megjegyzést, hogy minden oké, vagy hogy de jól csinálod. Az anyaságnak ez is sarkalatos pontja, hogy használható visszajelzéseket nem nagyon kap az ember. Persze a valódi választ, hogy jól csinálom-e, milyen ember lesz belőlük, majd húsz év múlva az élet megadja.
Miért tartotta fontosnak, hogy fogadjon minket és mindezt elmondja nekünk?
Ami nekem segítség és valóban működik, azt szívesen ajánlom másoknak is, hogy jusson el minél több emberhez ez a kezdeményezés. Nekünk rengeteget jelent. És azt is el tudom képzelni, hogy van az az élethelyzet, amikor ez a másik oldalon, azaz a pártfogónak is örömet okoz. Ki tudja, akár még az is lehet, hogy ha valamikor kirepül az öt gyerek a fészekből, akkor egyszer én leszek a másik oldalon.
Huszák Nina
