Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Háború és béke – újratöltve
A Háború és béke a világirodalom egyik legfontosabb műve, nemzedékek óta kedvelt olvasmány. Négy kötet, rengeteg szereplő, helyszín, esemény – idő kell hozzá, és lehetőleg minél inkább egy lendülettel kell elolvasni, hogy ne essünk ki a Napóleon-kori háborús és szerelmi történetből. A téli szünetben nekivágtam az új fordításnak, amely a neves műfordító, Gy. Horváth László munkája. (Az eddig legnépszerűbb magyar verzió a ’60-as évek legelejéről Makai Imréé volt, még korábban németből ültették át magyarra Lev Tolsztoj művét.) Tudom, az új fordítás vitákat váltott ki, ugyanis a hosszú francia részeket a korábbi magyar kiadásokban eredetiben közölték (ahogy az oroszokban is), és lábjegyzetben adták meg magyarul. Lehet, hogy ez közelebb állt a szerző eredeti elképzeléséhez, csak fájdalom, mára a művelt hazai olvasóközönség nagy része sem érti a francia szöveget. A mostani kötetekben minden magyarul olvasható, így sokkal egyszerűbb elmerülni a regény világában. Ráadásul remekül találta el a fordító azt a nyelvet, amely közel áll a ma beszélt modern magyarhoz; jól és könnyen érthető, mégis belengi valami archaikus báj. (Sosem tudtam, hogy a lovagláshoz ennyi műszó kötődik, pedig évekig tanultam lovagolni.) Szóval, érdemes nekirugaszkodni az új variációnak azoknak is, akik már olvasták a Háború és békét és emlékeznek rá.
Én lassan negyven éve ismerkedtem meg először Pierre-rel, Natasával, Andrejjel és a többiekkel – éppen ideje volt újra találkozni velük. Ismét szíven ütött a felismerés, hogy ugyan a történet óta bő kétszáz esztendő telt el, és a regény 160 éve jelent meg először, ám az emberek, a válaszok, a gondolataink semmit sem változtak. Minden átalakult körülöttünk, csak éppen mi nem. Különösen tanulságos most, amikor új diktátorok teremnek szerte a világban – és félhetünk attól, hogy a végén nagy bajt hoznak ránk –, hogy régen sem mentek másként a dolgok. Napóleon vagy a cár, és persze a körülöttük lévő udvaroncok, tanácsadók, fő- és alhadsegédek, kegyencek és intrikusok világa ijesztően ismerős. A szerelmesek meg mindig, mindenhol nagyon hasonlók.
Ha az újraolvasásnál meghökkentem valamin, az az hogy a főszereplő nemesi családokban rangjukon szólítják egymást a szülők és a gyerekek, de még a házastársak is: Andrej herceg, Nyikolaj gróf, Marija hercegnő. (Lehet, hogy ez a szokás élt tovább abban a korban, ahol mindenki elvtárs volt? Bár otthon talán mégse…)
Aki eddig elkerülte ezt a könyvet, annak határidős
feladat, aki pedig már olvasta régebben, annak érdemes nekifutnia újra. Én egész biztosan nem várok erre megint negyven évet.
(Lev Tolsztoj: Háború és béke (Война и мир), 21. Század Kiadó, fordította: Gy. Horváth László)
D. J.
