Versenysportoló, olimpikon, mérnök szakra jár és hobbija az önfejlesztés. Ő Csipes Tamara, aki idén megkapta az Újbuda díszpolgára címet. Valójában nem élvezi a szereplést, de tudja, az ismertség komoly felelősséggel jár. Például azzal, hogy a népszerűségét többre használja fel, mint hogy influenszerként a többiek fejébe tolja a reklámot.
Nemrég Újbuda díszpolgára lettél. Mit jelentenek számodra ezek az elismerések?
Nézd, én elég őszinte ember vagyok, nem is tudok máshogyan élni. Ha nagyon sarkos akarok lenni, akkor maga a tény, hogy elismerést kaptam, nagyjából semmit nem jelent számomra. Azt gondolom, hogy tárgyi kitüntetéstől alapvetően nem leszek jobb ember, nem ad hozzám. Viszont az évek alatt megtanultam ezeket értékelni, hiszen ez mégiscsak a munkám elismerésének egyik formája, ami jólesik. Ennek köszönhetően még hangsúlyosabban figyelnek rám az emberek, nekem ez az igazán értékes. Nem arra vagyok büszke, hogy kaptam egy díszpolgári címet, hanem arra, hogy így tudok kapcsolódni másokhoz, mivel erre kiváló lehetőséget ad a sport, és persze általa a díjak. Legyen szó bárkiről, akár egy diákról, egy más típusú versenyszférában dolgozó emberről, egy családanyáról, mindig tudok egy sportból hozott példával élni, ami segíthet nekik. Ha csupán egy embernek tudok egy megfontolandó gondolatot közölni, amit magával tud vinni, akkor volt értelme. Ha tegyük fel, ez az újbudai elismerés hozzájárul ahhoz, hogy a példám eljusson valakihez, ha mondjuk a fiatalabb generáció néhány tagja merít belőle, akkor már megérte.
Azáltal hogy olimpikon vagy szerinted elérhetetlennek tűnhetsz a közvélemény számára?
Én nem vágyom a népszerűségre, inkább csak elfogadom, ezt meg kell tanulni megfelelően kezelni. Bár sok extrovertált jeggyel rendelkezem, inkább introvertált személyiségnek tartom magam. Tényleg csak a hozzám nagyon-nagyon közel álló emberek számára nyílok meg, azoknak viszont nagyon, ezért nem is kifejezetten tudom befogadni azt, amikor egy idegen kíváncsi rám. Ha viszont már ismert vagyok, akkor az komoly felelősséggel is jár, például hogy ne egy olyan influenszer legyek, aki a népszerűséget felhasználva a többiek fejébe tolja a reklámot. Nem szeretem, hogy sokszor túlságosan piedesztálra emelik a sportolókat, ezáltal kvázi elérhetetlennek látszanak, én is pontosan ugyanolyan dolgokon mentem át, mint bárki más az életben, és ezekről beszélni kell. A sikereim mögött ugyanolyan ember áll, mint te, vagy a szomszéd, vagy a boltban a Marika néni. Nekem igazán lényeges volt, hogy úgy legyek eredményes a sportban, hogy közben megmaradok olyannak, amilyennek szeretnék lenni, aki bele tud nézni a tükörbe. Mindamellett hogy rengeteget dolgozom, számomra fontos, hogy két lábbal maradjak a földön, és aknázzam ki a munkában rejlő plusz lehetőségeket, értékeket. Nem szoktam elmenni mások mellett, nem vagyok az a másokon átgázoló típus, hogy akkor most ide nekem mindent! Ha én elértem egy célt, akkor próbálom a többieket is támogatni ebben, ha mással nem, azzal, hogy azt bizonyítom, az elérni kívánt álom nem lehetetlen. Ezért számít nekem az, hogy például egy interjúban ne tűnjek elérhetetlennek, amikor pedig azt a visszajelzést kapom, hogy ez az üzenet át is ment, az jólesik.
Hogyan hat rád a stressz, profi sportolóként másként tudod kezelni, mint egy átlagember?
Úgy vélem, teljesen mindegy, hogy versenyhelyzetről vagy hétköznapi szituációról beszélünk, a stressz alapvetően mindenkinél hasonlóan működik, ugyanúgy kell kezelni, hiszen egyforma biológiai folyamat játszódik le bennünk. Mi, versenysportolók gyermekkorunk óta adaptálódunk ehhez, és ezt folyamatosan fejleszteni kell, ezért évek óta tudatosan foglalkozom ezzel, illetve a mentális egészségemmel. Első lépésként rengeteg mindent fel kell dolgozni ahhoz, hogy jól tudjunk működni. Amikor tegyük fel, egy egzakt eredményt kell elérni, mondjuk aranyérmet elhozni, akkor önmagában ez simán agyonnyomhatja az egyént. Ugyanakkor ha valaki tudatosítja magában, hogy ne másoknak akarjon megfelelni, hanem csakis önmagának, emellett reálisan látja, milyen eredményt képes elérni, amivel elégedett is lesz, akkor függetlenül attól, milyen lesz a végkimenetel, arra büszke lesz. Ilyenkor tiszta a lelkiismerete, mert a lehetőségeihez és képességeihez mérten teljesített. Alapvetően a lényegi dolgok az önismereten múlnak: te vagy ott önmagaddal 0–24-ben, és a kiélezett helyzetekben kizárólag magadra kell koncentrálni, másra nem is számíthatsz.
Én személy szerint az önelemzést kifejezetten élvezem, régóta foglalkozom önfejlesztéssel, és elég sokat olvasok a témában. Nem akarom, hogy csak úgy eljárjon felettem az idő, hogy majd egyszer valamikor szimplán beadjam a kulcsot, hanem olyan ember szeretnék lenni, aki nem csupán megöregszik, hanem haláláig fejlődik.
A húszas éveidre visszatekintve van olyan dolog, amit azóta egészen másképp látsz vagy átértékelted?
Én húszévesen költöztem el otthonról, attól fogva maximálisan független és önellátó vagyok. Visszagondolva arra az időszakra, teljesen érett felnőttnek gondoltam magam akkortájt, pedig mennyire nem voltam az, nem álltam volna készen gyermekvállalásra sem. Később, a baba jövetelének köszönhetően csomó felismerés jött az életembe, hiszen a gyerek óriási tanító, hatalmas önismereti lecke, tükörképet mutat a szülőnek. Aztán az edzéshez való hozzáállásom is egészen más irányt vett. Miután elkezdtem aktívan foglalkozni önmagammal, sok mindenben fejlődtem, nem csak úgy megtörténtek velem a dolgok. Például egészen másként kommunikálok, most már nincs olyan szituáció, amit ne tudnék úgy kezelni, hogy annak ne elfogadható konszenzus legyen a végkimenetele.
Meddig tervezed, hogy versenyszerűen sportolj?
Jelen pillanatban válaszút előtt állok. Azt gondolom, ma már harminc fölött sem áll meg az élet, sőt szerintem abszolút kivitelezhető, hogy negyven fölött sem, viszont adaptálódni kell. Számomra a nehézséget inkább az jelenti, hogy olyan sportot űzök, amit csak edzőtáborban lehet igazán végezni. Ráadásul Budapesten élek, ahol nincs olyan kajakozási lehetőség, ahol versenyszerűen felkészülhetnék, ezért gyakorlatilag a fél életemet egy szolnoki edzőtáborban töltöm. Ez a helyzet már kezd komolyan terhessé válni, főleg egy hétéves gyerekkel, aki most kezdte az iskolát. Szívesen folytatnám a sportot, mi több, még versenyszellem is van bennem jócskán, ám ebben az élethelyzetben a külső körülmények ezt nem biztos, hogy lehetővé teszik. Úgyhogy még vacillálok.
Gyerekkorod óta a sportkarrieredre fókuszálsz, van olyan esetleg, ami úgy érzed, kimaradt az életedből, amit akár a jövőben szívesen bepótolnál?
Bár folyamatosan jártam különböző főiskolákra, egyetemekre, a napi két edzés és az edzőtáborok miatt nem azt tanultam, ami istenigazából érdekelt, vagy amilyen szakmában el tudtam volna magam képzelni. Én elég gyakorlatias ember vagyok, ebbe az irányba képezném magam; most mechatronikai mérnöki szakra járok, és valamilyen gyakorlati szakmában tudnám magam elképzelni. Visszagondolva nincs hiányérzetem, mert nagy dolgok szerencsére nem maradtak ki az életemből, soha nem voltam szemellenzős sportoló. Tudom, ezáltal sokkal, de sokkal nehezebb volt a karrierem és számtalan hullámvölgy tarkította, mégis nagyon-nagyon hálás vagyok azért, hogy így alakult, mert nem kellett semmiről lemondanom, ami valóban fontos lett volna. Annak ellenére, hogy a sport szempontjából nem voltak mindig jó döntéseim, egy pici szeletét mindennek megtapasztaltam, és ennek nagyon örülök. Hálás vagyok azért is, hogy egy évig külföldön élhettem, mert erre akkor emberileg különösen szükségem volt.
Azt a tudást, illetve tapasztalatot, amit megtanultál és kifejlesztettél sportkarriered alatt, milyen szakmában tudnád leginkább kamatoztatni?
Bármilyen hivatásban lehet hasznosítani, mert ezek mind összekapcsolható dolgok. A sportnak, főleg a kajaksportágnak rengeteget köszönhetek, hiszen jóllehet nagyrészt egyéni küzdelem jellemzi és persze a saját teljesítmény is számít, a végén a csapateredmény a lényeg, a közös érdek. Emiatt el kellett fogadnom, hogy ha a küzdelem végén csapatként nincs győzelem, akkor egyénileg sincs, bármennyire is a maximumot tettem meg érte. Emellett abszolút megtanított az összetartásra, az együttműködésre, a másik elfogadására, valamint arra is, hogy ha a társaimnak szükségük van rá, tudjam őket motiválni, közben merjek bízni a többiekben. Ezekből a képességekből akármilyen szakmában lehet profitálni. A versenysport és úgy általában a sport azért is szenzációs dolog, mert olyan összefüggésekre ad rálátást, amit az élet minden területén lehet kamatoztatni. Ráadásul a mentális tréning mellett sokszor a fizikai fájdalmaidat is le kell győzni, ennek köszönhetően testileg-lelkileg megedz.
Melyik volt az a helyzet, amikor úgy érezted, szeretnéd megállítani az időt és még sokáig benne maradni abban a pillanatban?
Szerencsésnek mondhatom magam, mert sok igazán értékes és maradandó pillanatom volt. És most nem feltétlenül olyan eseményre gondolok, amikor teszem azt, átvettem az olimpiai érmet, hanem a szürke hétköznapokban is igyekszem észrevenni azokat a momentumokat, amik előre visznek. Erre főleg azért van még nagyobb igényem, mert a sport nagyon szűk, kötött világ, és ebben a mókuskerékben másodpercről másodpercre robotszerűen kell teljesíteni. Az is észrevettem, hogy muszáj találnom napi szintű motivációt, próbálom mindig felfedezni a pillanatokat, amiket érdemes lenne lestoppolni. Amikor egy versenyre felkészüléskor kiderül, jó időt mentem, akkor az ilyen és ehhez hasonló, látszólag semmitmondó momentumok is sokat adnak, hiszen tényleg nap mint nap szeretném önmagam legjobbját nyújtani mind a sportban, mind emberileg. De nemrég volt egy olyan feledhetetlen szituáció, amikor a lányomra voltam iszonyatosan büszke, aki egy nehéz helyzetet csodálatosan oldott meg, ekkor úgy megállítottam volna azt a napot, és még háromszor visszatekertem volna. Időnként ki kell húzni a falból a dugót, és picit megtalálni önmagunkat a pillanatokban. Persze néha én is elveszek, néha mindenki elvész, de kell keresni mindig valami pillanatot, ami miatt érdemes csinálni, hogy megérje időt és energiát szánni rá. Ha emellett akár egy embertől is az a visszajelzés jön, hogy érdemes, akkor még szívesebben csinálom.
H. N.
