Idén ünnepli 40. születésnapját az egyebek között a Szomszédok című teleregényről és az Árpád-kori leletekről elhíresült Gazdagrét. Négy évtizede költöztek be az első lakók az újonnan átadott lakásokba. A környék története azonban sokkal régebbre nyúlik vissza, a lakótelep építésekor több ezer évvel ezelőtti leletek is előkerültek. A jubileum alkalmával indított cikksorozatunk első része egyebek között ezekről szól.
Gazdagrét története az ókorig vezethető vissza, az első ezt igazoló leletek 1983-ban kerültek elő a tervezett lakótelep építési munkálatait megelőző ásatások idején. Zsidi Paula és Gopcsa Ágnes régész egy nagy kiterjedésű késő római kori temetőt és több Árpád-kori épületet, tárgyat tárt fel.
A temető feltárásáról Zsidi Paula számolt be Gazdagrét első helyi lapjának, a Rét Újságnak. A késő római nyughely a Gellért-hegy déli lábától nyugati irányba, a provincia belsejébe vezető út mentén feküdt. A 115 feltárt sírba a 4. század közepe táján kezdtek holtakat elhelyezni, a legkésőbbiek a 6. század végéről származnak.
– Gazdagrét közelében a 4. század utolsó harmadában faluszerű településen (vicus) élt egy kisebb, római városi kultúrával rendelkező népcsoport – mondta el Zsidi Paula. A dombtetőn megnyitott temetőt néhány évtizedig használták, majd feltehetőleg elvándoroltak, csatlakozva azokhoz a néptömegekhez, amelyek a fenyegető hun veszély elől a Római Birodalom határvidékeiről a biztonságosabb belső területekre menekültek. Helyüket mások foglalták el, akik továbbhasználták a temetőt. Az ebből az időszakból származó leletek tanúsága szerint heterogén összetételű, barbár vonásokat mutató népesség volt, amely feltehetően hosszú ideig élt a Római Birodalom határainak közelében. Itt, a budai hegyek védelmében vészelte át a birodalom felbomlását, a népvándorlás viharait a 6. század elejéig.
A változó szokásokról a sírokban elhelyezett tárgyak árulkodnak: a korábbi időszakra jellemző ékszereken és viseleti tárgyakon kívül előkerültek a 6. század végének jellegzetes agyag- és üvegedényei is. – Különösen szépek az úgynevezett zöldmázas kancsók, valamint a férfi sírok rangjelző hagymafejes bronzfigurái – emelte ki a régész.
A kőládák helyét fokozatosan egyszerű földsírok vették át, később a halottak mellé már nem kerültek „túlvilági útravalók”. A viseleti tárgyak szegényesebbek lettek, ugyanakkor a női ékszerek között új típusok is megjelentek (oktaéder csüngős fülbevalók). A férfi sírok mellékleteként sokszor találtak a régészek kést, tűzszerszámot és egyéb használati eszközöket, gyakoriak voltak a római kori „idejétmúlt” tárgyak.
– A nagy népvándorlást követően sem maradt lakatlan a terület – mondta el korábban a Rét Újságnak Melis Katalin, aki az ásatások idején Gobcsa Ágnessel vezette a munkálatokat. – A lakótelep építését megelőzően volt egy kisebb középkori régészeti kutatás is. Nem lehet tudni, hogy melyik környékbeli Árpád-kori falu része volt. Valószínű, hogy a középkori oklevelekben többször említett Nevegy faluhoz tartozott. Nevegy faluról Győrffy György professzor kutatásai alapján tudunk – tette hozzá.
– Az ásatások során több Árpád-kori „objektum, illetve jelenség” is előkerült: három kör alakú, szabadon álló kemence, egy leégett, lépcsős lejáratú ház, egy szabálytalan alaprajzú gazdasági épület, munka- és tárológödrök voltak a helyszínen – mondta el lapunknak Terei György, a BTM Vármúzeum főosztályvezetője. – Az 1983-as ásatás legérdekesebb leletegyüttese az a hatvan darab három centiméter átmérőjű agyaggolyó, amely egy földbe mélyített ház északkeleti sarkából került elő – számolt be a régész. Hozzátette: a mai napig nem tudjuk biztosan, hogy ezek mire voltak jók. Mindössze annyi feltételezhető, hogy vasművességgel kapcsolatosak. Előkerültek gabonavermek is, amelyekhez hasonlókat még a 20. századi falvakban, tanyákon is használtak, valamint különböző szemétgödrök és agyagkitermelő gödrök maradványai.
A falu nevét először a tatárjárás (1241) előtt említik; egy 1220 előtti hamisított oklevél szerint Kánától fél mérföldre, a hegyek között feküdt. A terület ekkoriban a pécsváradi apátságé volt, 1298-tól nevegyi nemeseké lett. 1325-ben az apát megpróbálta visszaperelni, de Károly Róbert király a helyi főuraknak ítélte. Nevegy határa nagyjából a mai Farkasvölgytől Őrmezőig terjedt. A szőlőművelés erőteljes terjedése miatt a falu elnéptelenedett. A lakatlan földek később összeolvadtak, amiről az első írásos feljegyzések a 15. századból származnak. A 19. század végén az Európán végigsöprő filoxérajárvány a gazdagréti szőlőket is tönkretette. Ezután már csak gyümölcsösök, bozótosok voltak a területen, tele orgonával. A „Gazdagrét” akkor még az erdős sztyepp növényeitől volt gazdag rét. (A környék 1847-ben kapta mai nevét, amikor Döbrentei Gábor nyelvész és költő kezdeményezésére Buda város közgyűlése magyarosította a budai hegyvidék német neveit – Reiche Ried így lett tükörfordítással Gazdagrét.) Később a főváros terjeszkedésével, az 1960-as évek „panelházlázában” merült fel először egy lehetséges itteni lakótelep ötlete, ám az építkezés csak 1983-ban kezdődött meg. Az első lakók egy évvel később költöztek be. A lakótelep építése 1989-ig tartott, itt adták át Magyarország kétszázezredik távfűtéses lakását. Ma a Budaörsi út, Gazdagréti út, Szurdok utca, Nagyszebeni út, Rétköz utca által határolt, mintegy 90 hektáros területen fekszik.
Tóth Kata
A Római Birodalom pannóniai határa
Pannónia a Római Birodalom egyik provinciája volt. Északról és keletről a Duna, nyugatról Noricum – kezdetben kelta királyság, majd római provincia – határolta. Déli határa a Száva folyótól 30–50 kilométernyire délre húzódott. Nyugati határa a borostyánkőút néven ismert kereskedelmi útvonal védelmi igénye miatt idővel nyugatabbra tolódott, és így állandósult. Területe a mai Kelet-Ausztriát, Szlovákia Dévény és Pozsony közötti részét, Észak-Szlovéniát, valamint a Kárpát-medence délnyugati részét, azaz a mai Dunántúlt, Észak-Horvátországot, Észak-Szerbia egy részét, valamint Bosznia-Hercegovina északi sávját foglalta magában.
Kik voltak a hunok?
A hunok belső-ázsiai eredetű pásztorkodó lovasnépek voltak, uralkodó nyelvük a török nyelvcsaládhoz tartozhatott. Birodalmuk az írott források alapján jól ismert – egy időben a Kárpát-medence volt a központja –, társadalmukról azonban viszonylag kevés feljegyzés született. Kínai történészek szerint a közép-ázsiai és a kelet-európai hunok ősei a hsziungnuk voltak. Feltevésüket alátámasztja, hogy a szogdok (ókori iráni nép) a hsziungnukat xwn (khun) névvel illették, őket akár ázsiai hunoknak is lehet nevezni. Róna-Tas András nyelvész szerint az európai hunokra nézve ez csupán annyit jelent, hogy közöttük a hsziungnu főnemesség fontos szerepet játszott, ha nem is feltétlenül meghatározót. A heftalitákat, avagy fehér hunokat ugyancsak a hsziungnuk utódainak tartják.
A népvándorlás évszázadai
A népvándorlás Európában a 4–8. évszázad között zajlott le, ez volt a késő ókorból a kora középkorba tartó átmenet időszaka. Elsősorban a gótok, vandálok és frankok mozgását jelentette, de számos más germán és szláv nép, továbbá az alánok, az avarok, az onogurok is ekkoriban szelték át Európát, és kerestek letelepedésre alkalmas területet. A népek megindulását a hun betörés, a török népek Közép-Ázsiából induló terjeszkedése válthatta ki, összekapcsolódva a túlnépesedéssel és a korabeli éghajlatváltozással. A nyugat-európai történészek többsége hagyományosan a Meroving-kor (450–752) végéig tárgyalja a nagy népvándorlást. A migráció azonban ezt követően is folytatódott, a 8. század után a vikingek, magyarok, besenyők, úzok, kunok, tatárok egymást követő hullámaival, ami gyökeresen megváltoztatta Kelet-Európa etnikai összetételét.
