A Feneketlen-tó Villányi út felőli végén áll évtizedek óta egy hatalmas kőtömbökből összerótt emlékmű, az Antifasiszta egyetemisták emlékműve (amelyet helyenként a Magyar Ifjúság Szabadfrontja emlékműve néven emlegetnek). Illés Gyula szobrász és Gulyás Zoltán építész alkotása alapvetően határozza meg a környék arculatát. Erről beszélgettünk az Újbuda tévében Erős Apolka Munkácsy-díjas művészettörténész-szobrászművésszel, ebből idézünk most pár gondolatot.
Ezt a monumentális alkotást nehéz a címe nélkül értelmezni. – Azért adták neki az Antifasiszta emlékmű elnevezést, mert erre akkoriban jobban megnyíltak a pénztárcák? – kérdeztem. Erős Apolka szerint nyilvánvalóan nem a díszítő funkció végett került ez ide, ugyanakkor mivel nem egyértelműen olvasható az üzenete, minden korban megállja a helyét. Vagyis jóval maradandóbb, mint azok, amelyek direkten fejeznek ki valamiféle politikai mondanivalót, ami az adott rendszer letűntével idejétmúlttá válhat.
Mindemellett ez a szobor is megrendelésre készült. A ’70-es évek második felében hat budapesti egyetem fogott össze, hogy megörökítsék azoknak a diákoknak az emlékét, akik akár fegyverrel is szembeszálltak a német megszállókkal, a nácikkal. Közel harminc hősi halált halt fiatal nevét gyűjtötték össze – tehát az ő emlékük előtt is tiszteleg ez a mű. De több is ennél, egyetemes emlék, ráadásul komoly térszervező erő a Feneketlen-tó körüli parkban. Lendületes, dinamikus alkotás, ami erőt sugároz – üzenete egyetemes érvényű, nagybetűs emlékmű. A pályázatot meghirdető akkori Képzőművészeti Lektorátus négy alkotópárost hívott meg a pályázatra, végül az Illés Gyula–Gulyás Zoltán duó tervét valósították meg.
Sokszor a közönség, az emlékezők egyértelmű jeleket akarnak látni, könnyen értelmezhető, figurális alkotásokat. De a szobrász felhívta a figyelmet, hogy már az ősi időkben is készültek kövekből emelt emlékművek, amelyek szerepe inkább a jelállítás, egy esemény helyének kijelölése volt. Későbbi korokban sodródott bele a művészet inkább a direkt ábrázolásba. Ráadásul az effajta, nem figurális alkotások a ’60-as, ’70-es, ’80-as években kibúvót jelentettek a szocreál ábrázolás béklyójából.
Az is igaz, hogy vizuálisan „elkényelmesedtünk”, tehát sokszor a legegyszerűbb jeleket, megoldásokat tudjuk már csak értelmezni. Azzal provokáltam beszélgetőtársamat, hogy kerülhetett-e volna ide egy erős mellkasú fiatalember heroikus alakja, amint egy ifjú lány nagyra nyílt szemekkel csodálja őt. Aztán megegyeztünk abban, hogy mi, nézők, a park látogatói sokkal jobban jártunk, hogy ezt állították ide.
A mű szobrászalkotója Illés Gyula – egyik mestere Pátzay Pál volt, akit azért klasszikusabb szobrairól ismerünk. Erős Apolka szerint nagyon fontos, hogy még ilyen karakteres mesterek köpönyege alól is kibújhattak olyanok, akik teljesen önálló stílust tudtak kialakítani. Illés készített „hagyományosabb” szobrokat, de ehhez hasonlókat is, mint például a pesti Örs vezér téren látható repülős emlékművet. Sokan ismerhetik az Újbudán egy házfalat díszítő darvakat, vízimadarakat ábrázoló alkotását vagy a VII. kerületi Hevesi Sándor téren álló Magyar Színház, a korábbi Nemzeti Színház homlokzatát díszítő domborműveit.
Visszatérünk oda, hogy különösen egy ilyen méretű szobor mennyire meghatározza a környezetét. Hiába a park szélén állították fel, mégis térszervező, de úgy, hogy nem tolakszik, nem uralja az egész parkot, nem akar a középpontba kerülni, mint egy obeliszk. A Feneketlen-tó környéke mára afféle „szoborparkká” vált, akad itt kőmedve, Kosztolányi vagy Bartók szobra, az emlékműtől nem messze pedig a boldoggá avatott szerzetes, Brenner János alakja. Ez utóbbi kapcsán jegyzi meg a szobrászművész, hogy talán hibás döntés volt egy karakteres emlékmű mellé helyezni egy életnagyságú bronzfigurát, annyira nem illenek össze. Így nem erősítik, hanem inkább gyengítik egymás mondanivalóját. A gyakorlott köztéri szobrász, Erős Apolka szerint egy alkotónak az is a feladata, hogy átlássa azt a teret, ahová a művét szánják. Azaz tájépítészeti szempontokat is érdemes megvizsgálni a hely kiválasztásakor, ám a megrendelők gyakran nem törődnek a szakmai álláspontokkal.
Itt tartottunk a beszélgetésben a virágzó fákkal körülvett emlékmű előtt, amikor újra alaposan végignéztem – az alaktalan sziklákból mintha két hatalmas láb körvonalai bontakoznának ki. Nem akarom túlmagyarázni, de el is taposhatják az ellenállást, vagy azt is jelenthetik, hogy ilyen biztosan állt a lábán a mozgalom. Szobrász beszélgetőtársam elnézően annyit jegyzett meg, hogy az jó, ha egy alkotás lehetőséget ad a nézőinek a szabad asszociációkra. Kétségtelen, markáns politikai üzenete volt, de meghagyta a lehetőséget, hogy mindenki mást lásson bele. Bár az alapra írt ólomberakásos szöveg – ha elég közel lépünk, hogy elolvashassuk –, ad eligazítást. Mégis inkább arra hívja fel a figyelmet, hogy az alkotók ezt a többemeletnyi kőből készült emlékművet lejtős posztamensre helyezték el – nem egy masszív sík területre, hanem egy csúszásban, mozgásban megjelenített alapra. Ez technikailag igazi bravúr, nagyon komoly statikai tervezést igényelt. Annál is inkább, mert a művet nem egy darabból faragták ki, a hatalmas kőtömböket csapolással illesztették össze. Tömegükből adódóan úgy nehezednek egymásra ezek a súlyos kövek, annyira jól kiszámolt statikával, hogy nagyon sokáig itt fognak még állni egységükben.
D. J.
