A Móricz Zsigmond körtér, a Feneketlen-tó partvidéke, a Bartók fontos helyszíne Jánossy Lajos új regényének, amely jelentős részben a ’70-es–’80-as években játszódik. Bulik, iskola, rossz borok, katonaság – és persze a nagymama kakaója, amely az állandóság jelképe egy polgári családban. Abált szalonna ebédre, Lukács György a csajozáshoz? Kinek mi volt – erről beszélgettünk a szerzővel a Szatyor irodalmi kávéházban. A teljes interjú az ÚjbudaTV-ben nézhető meg a YouTube-on.
Örök hely és mindenhol idő a címe új nemzedéki regényének, a késő ötvenes, korai hatvanas korosztályénak, amely még a Kádár-rendszerben járt iskolába. Annyira nemzedéki, hogy sokszor azt vártam, valamelyik lapon én is szembejövök. Ráadásul részben itt játszódik a XI. kerületben. De nem kér egy kakaót?
Valóban, kakaót kellett volna rendelnünk…
Merthogy ezekben a zavaros ’70-es–’80-as években a nagymama kakaója jelentette a polgári állandóságot a regény főszereplőjének.
Valóban, az indító mondata a könyvnek az, hogy „Lajos, kész a kakaó”, és ez végigkíséri, ha úgy tetszik, metaforikusan az egész művet. Ez igazából afféle szimbóluma az életnek. Egy olyan családban, amelyik a Kádár-világgal ugyan családi hagyományaiból és világnézetéből következően szemben áll, egzisztenciálisan mégis gyarapodik. Mindenesetre már most szólok, hogy én és a könyv főszereplője nem vagyunk azonosak. Sokszor ütközik a véleményem az övével.
Azért mégis olyan az egész, hogy a könnyelmű olvasó levonja azt a következtetést: a szerző saját maga hőse.
Ez engem nem bánt. De a könyv többet tud írójánál, tehát annál a személynél is, akit akár magáról megformál. A kakaóhoz visszatérve, ez tulajdonképpen egyfajta biztonságot és kényelmet jelez ebben a könyvben. Miközben a hős megannyi bajtársával és tettestársával együtt különböző kalandokba keveredik. Tehát ki-ki csapong ebből a védett belbudai övezetből, mert nagyon kíváncsi arra az országra és arra a városra, ahol él. És ennek minden ellentmondásos, furcsa viszonylata közepette van egy kakaópont, ami ennek a hősnek és ennek a családnak valamilyen módon a szimbóluma.
Azért megnyugodtam, hogy nem teljesen életrajzi a szöveg. Mert amikor számtalan vodka és sör után még négy üveg bor is lecsúszik, akkor elismerően gondoltam arra, hogy nagyon bírta, bírtuk azokat a régi bulikat…
Mindez egy olyan értelmiségi orvos családban, ahol bejárónő van, ahol a polgári életforma sok eleme megmaradt, megmaradhatott, mégsem hívei, tagjai a rendszernek. Ma olvasva ezt a regényt, talán a szembenállásnak más a jelentősége, mint tíz vagy húsz év múlva lesz. Mert ma is egy olyan politikai rendszerbe kerültünk, amiben egy csomó ember megél és eléldegél, de hogy idegen, hogy nem az övé, hogy nagyon várja már a végét, az biztos. Ugyanakkor azok a dilemmák, amelyek megjelennek ebben a könyvben, talán tágabban is értelmezhetők. Kompromisszumot kötni pozíciókért a hatalommal és ezzel mintegy legalizálni azt? Vagy elvszerűen élni és kimaradni mindenből? Igaz, most a helyzet talán komorabb és egyszínűbb, mint a Kádár-korszakban, amivel természetesen nem rehabilitálom azt az időszakot sem.
Az árulás vagy a kollaboráció lehetne a kulcsszó. Nyilván ismeri azt a Kádár-kori mondást, amely szerint az értelmiség előtt két út állt. Az egyik az alkoholizmus,
a másik járhatatlan…
Igen, szokták mesélni. Miközben írtam a könyvet, derült ki a számomra egyre inkább, hogy milyen sokszínű az az időszak. Én a Kádár-korszaknak a roppant bonyolult és változatos világát és ennek a fonákját is próbáltam megmutatni.
Amikor a Feneketlen-tó partján titokban kell kölcsönkérni Konrád György akkor tiltott A cinkos című művét. Ma azért még a könyvesboltban is kapható.
Ez igaz. Az a politikai szerkezet, amely úgy nehezedett rá az országra, úgy ellenőrizte, ahogy, kétségtelen megadta azt a fajta vadromantikát, azt a bizsergető, egyébként hősies és hazafias érzést, hogy a szamizdatban megjelent könyvet reklámszatyorba rejtve kell ide-oda csempészni. Ráadásul két napra fértem hozzá ehhez a kötethez, tehát otthon a legfontosabbnak tűnő részeket, különösen az ’56-ot illetőket, fogtam és kimásoltam magamnak.
Persze nem csak politikából állt az élet és a könyv sem. Főleg ha tizen-huszonévesek vagyunk. Csajok, pasik, ital, buli, gitár, Stones és a többi. Ennyiben is egy nemzedéki regény. Korrajz, miként szerveztél bulit, találkozót, amikor nem volt még mobiltelefon. Ha valaki nem jött el a megbeszélt helyre és időben, mit csináltál? És persze hogy betoppantál valahova előzetes értesítés nélkül, mert hogy szóltál volna?
Tényleg nagyon más dinamikája volt az életnek. Én szerettem ezt, nem csak innen visszatekintve. Szerettem még várni is valakire. Tudtam, hogy találkozunk, és előre örültem ennek. A mobiltelefon praktikus, de ezt az érzést agyonvágja. Persze én regényt írtam, amiben igyekeztem a kor hangulatát érzékeltetni.
Mit ettek például akkoriban a népek? Annyi abált szalonna kerül elő ebben a könyvben, amit zsírpapírból falatoznak, hogy szerintem az elmúlt húsz esztendőben az egész kerületben nem fogyott annyi…
Igen. És velős csontról, hogy egyet mondjak, nem olvasol ebben a könyvben, mert lehetetlen volt hozzájutni, ma meg könnyedén megveheted. Vagy az italok. Én már sose leszek igazán kulturált fogyasztó. Nekem vörös meg fehér bor volt, és kész.
Kocsis Irmától a kövidinkáig.
Igen.
Azért sok a finom bor már, és a jóhoz hamar hozzá lehet szokni.
Nem azt mondtam, hogy nem érzem a minőségi különbséget, de azért sosem leszek ebben olyan, mint az, aki ekkora választék világában nő fel.
A magyar irodalomban nagy a hagyománya, Hajnóczy Pétertől Bólya Péteren át Császár Istvánig, a kudarcos értelmiségi lét bemutatásának, amikor csak az ivás marad. Pedig akár élhetne egész jól abban a világban, mégsem sikerül neki. Az egyik szereplő a könyvében egy színész, aki a kopott bőrtáskájából előhúz egy mindig magánál tartott, újságból kivágott kritikát. – Na ebben a darabban nem játszottam, pedig a próbán nagyon jó voltam, csak kitettek – mondja, majd inni kezd.
Hajnóczy Péter ebből a típusból kétségtelenül alkotott egy erőteljes, irodalmilag mítikusan növesztett figurát. Rám ő nagyon nagy hatással volt. 1981-ben, első gimnazista koromban az ő műve volt az első friss kortárs mű, amit olvastam. A másik nagyon fontos szerző nekem Pilinszky János. Ezekre az emberekre úgy néztünk fel, hogy szabályosan meg voltunk rendülve, hogy ilyenek között élhetünk. Erre nosztalgiával emlékszem vissza, ahogy arra is, hogy három órát álltam azért sorba, hogy hozzájussak egy Esterházy Péter-dedikációhoz.
Hősi idők voltak, valóban. Esterházy örök, de csomó olyan utalás előkerül a könyvben, amit nem biztos, hogy a nálunk később születettek még értenek.
Kétségtelen, ez nagy kérdés. Mit mond azoknak, akik nem jártak a kor legendás helyére, a Ráckertbe vagy korábban a Fiatal Művészek Klubjába, vagy akiknek Hajnóczy már nem ugyanaz, mint nekünk volt. De remélem, a szöveg behívja őket ebbe a világba.
Ráadásul ez jó vastag könyv, amikor egyre többen már csak pár száz karakteres Twitter-üzeneteket olvasnak.
Ezzel számolni kell. De én már nem tudok mást csinálni.
Német-filozófia szakon végzett, felteszem, sokat ismer a kortárs világirodalomból. Mit tapasztal, mennyire határozta meg a mi művészetünket, az irodalmat ez a kelet-európai közeg a nyugati világhoz képest?
Azért mondjuk az akkori NSZK-ban a Baader-Meinhof csoporttól kezdve a fiatalok lázadásáig, sok drámai dolog történt. Bár lehet, hogy a mi életünket és így a művészetet is jobban befolyásolta a társadalmi környezet, mint az ott élőkét az ottani. De azért a mi akkori világunk sem írható le egyszínű szürkének. Sokkal összetettebb világ az, minthogy egysíkúan ábrázoljuk. És ha már itt tartunk, mondjuk a nyugat-európai egyetemi értelmiség gondolkodásmódjában mennyi volt adott esetben korlátoltan baloldali? Szóval, bonyolult ez.
Talán erről jut eszembe: Lukács György, legalábbis a könyve, előkerül a regényben úgy, hogy azzal állítólag annyira lehetett csajozni, mint egy Stones-lemezzel vagy egy gitárral…
A tudásnak volt egy kétségtelen szexepilje, aztán hogy „becsajozni” valóban lehetett-e ilyesmivel, az azért sok minden máson is múlott. Ha nem Lukács, akkor Hegel, vagy ha ő sem, akkor Baudelaire, esetleg Esterházy. Tehát az efféle műveltségnek akadt kultusza.
Jó, ebből lett a filozófia szakra járás.
Sokkal többeket érintett ez. Ezekben az ellenkulturális övezetekben, a filmkluboktól kezdve a dzsesszklubbokig sok minden beletartozott. A műveltségnek, az olvasottságnak, a különböző zenék ismeretének a rangja nagy volt, és ettől adott esetben, a szó szép értelmében, a lányok meg tudtak szédülni.
A regény egyik fő helyszíne a Móricz Zsigmond körtér és vidéke. Most a Bartókon, a Szatyorban beszélgetünk, ami talán cipőboltként működött akkoriban. Hogy emlékszik erre a környékre? A körtéren a „Don-kanyar”, mi lehetett a becsületes neve?
Körtéri bisztró? Nyilván ennyi év alatt sok minden átalakult, változott. A házak színesebbek lettek. De mennyi a régről ismerős hely! Itt szemben velünk például a bűvészbolt. Vagy a Bartók Béla út elején a Szeged vendéglő.
Aztán a Mészöly, aminek persze már más a neve.
Sok megmaradt, még ha esetleg más a neve, vagy a funkciója is változott.
El ne felejtsük az állandóság ékkövét: a Libella a Budafoki úton.
Nekem egyik alaphelyem volt vagy tizenöt évig, ott aztán tényleg nagyon-nagyon gyakori ember voltam, ez hál’ Istennek változatlanul működik Foitl András barátom csinálja, aki egyébként a Ráckertet is vitte, és a legendás Tilos az Á-nak is az egyik alapítója. Ő egy utolsó vendéglátós mohikán. Néha még rá tudom venni, hogy kapcsolja be azt a gyönyörű neonreklámot, ami ott maradt a múltból. Bár sajnos már az sem a régi pompájában világít.
Dési János
