Az előző év sok új műfajt, új köteteket hozott Vámos Miklós író és olvasótábora életébe. Megjelent a Szív és lélek című ikermeséje, a Budapest Nagyregényben ő írta a III. kerületről szóló történetet. A Karcsú Könyvek sorozata sikerrel dübörög, korábbi könyvei újabb és újabb kiadást érnek meg. Az életművét mostanra befejezettnek érzi. Vámos Miklóssal az Újbudai Nagykávéház című műsorban beszélgettünk.
Most is magával hozta az elmaradhatatlan táskát. Miért?
Ez az én irodám. Aki sok mindennel foglalkozik, annak sok mindent kell magával hordania. Megjegyzem, igazolványra, hitelkártyára, kulcsra és egyéb kellékekre mindenkinek szüksége van. Néha elképzelem, amint egy francia regény főhőseként az egészet bedobom egy híd közepén – a mi esetünkben a Dunába. Lehet ugyanis ezek nélkül élni, csak nem könnyű. Én például nagyon szeretnék mobil nélkül.
Sűrű esztendő áll ön mögött. Tavaly több könyve jelent meg különlegesebbnél különlegesebb kötetekben és műfajokban. Utoljára novemberben jött ki a Szív és lélek című ikermese. Az mit jelent?
Két összetartozó mese van benne. Az ikerlét nagyon kedves számomra. Ikerfiaim vannak. A Szív és lélek véletlenül keletkezett, egy régi ötletem alapján. A Zeng a Zének című regény első sora: „Nincs szebb könyv szívnél és léleknél.” Ennél meg kevés szebb mondat van. Nem én írtam. A regény elején egy apáca olvassa föl egy imakönyv bevezetőjét egy hatéves kisfiúnak. Mindig foglalkoztatott, hogy hol vannak a testemben az érzelmek, a szerelmek, a szeretet, a barátságok, az ellenszenv. Tényleg egy nem túl szép húsdarabban kamrákkal, pitvarokkal, furcsa csövekkel? Nem hiszem. Az csak a fizikai szív. Kell, hogy legyen egy igazi. Ugyanezt gondolom az agyról, az meg úgy néz ki, mint egy óriási dióbél fele. Ránézésre saras, nem jó hozzáérni. Ott lenne mindaz, amit tudok, gondolok, elemzek? Ezt sem hiszem. Állítólag a hagyományos szívábrázolás a krokodil szívére hajaz. Ha ez valóban így van, gratulálok neki, mert az sokkal szebb.
Kiknek szánta ezt az ikermesét?
Furcsa szerzet vagyok. Írás közben nem törődöm azzal, kik fogják elolvasni. Számomra fontos gondolatokat szeretnék szöveggé alakítani. Az már szerencse dolga, hogy olvassa-e majd bárki. Vannak olyan remekművek, amelyeket jóformán senki nem olvas. Nem szégyen az. Vannak, amelyekről soha nem beszélnek, és vannak, amelyeket a művelt emberek, irodalmárok sokat emlegetnek anélkül, hogy elolvasták volna. Az én munkáimat többnyire el szokták olvasni, hála isten. Visszatérve a Szív és lélekre: szerintem a világirodalom összes nagy története tulajdonképpen mese, az Odüsszeiától a Don Quijotén át Shakespeare-ig, A kis hercegig és a Micimackóig. Régebben írtam meg a Csillagok világa című regényt, ikerfiúkról szól, akik az apukájukkal beszélgetnek négyszáz oldalon. Csak párbeszéd van benne. Az apa az összes ilyen nagy irodalmi történetet elmeséli a fiainak. Az olvasó dönti el, hogy a mesék hány éveseknek valók. Lázár Ervin meséit imádom, és azok felnőtteknek is szólnak. Weöres Sándor szerint a gyerekeknek nem kell külön verset írni, mert nem hülyék, csak kicsik.
A 2023-as év másik különlegessége a Budapest Nagyregény volt, amelyben ön írta a harmadik fejezetet. Miért pont Óbudáról?
Óbuda 27 éve a szűkebb életterem. A másik a XIII. kerület, ahol korábban laktam. A Budapest Nagyregény esetében kisorsolták, ki melyikről ír, a harmadikat kaptam, örültem. Történetem egy elveszett könyvtári könyvről szól. Mindig érdeklődtem az elvesztett tárgyak iránt. Ha látok egy elhagyott kendőt, tűnődöm, vajon ki és miért vesztette el. Ez egyfajta játék. A lányom szokása éveken keresztül az volt, hogy lefényképezte az elveszett kesztyűket, és kitette őket az internetre. Hátha látja valaki, akinél a pár másik fele van.
Beszéljünk a Karcsú Könyvekről is…
Mára nagyjából elkészült az életművem. A most előttünk fekvő Dunapest című regényem 343 oldal, elég vastag. Ilyenből nekem tizenhat van. Szerintem nem kell túlfeszíteni a húrt. Az olvasók gyakran küldenek fotókat a könyvespolcukról. A műveim három sorban férnek el. Ez az egyik ok. A másik: sokan szóltak már dedikáláskor, főleg fiatal lányok és nők, hogy nehéz, súlyos könyveket írok. Ez különösen a Hattyúk dalára igaz, az a legvastagabb, 2000 év története. Egy ilyen terebélyes kötetet viszont nehéz villamoson, buszon, ágyban olvasni, retikülbe sem fér be. Na jó, gondoltam, legyenek akkor most kisebb kötetek. Karcsú könyvek. A kiadó rábólintott. Az már az én agylövésem volt, hogy mindegyik borító valamiféle égboltot ábrázoljon. Eredetileg régi kisregényeimre gondoltam. De elsőnek írtam egy újat, az Ötvenhét lépést. Úgy érzem, sikerült olyanra kalapálnom, amilyenre terveztem. A negyedik ismét egy új lett, a Teendők halálom után. Ha jól alakulnak a dolgok, a végeredmény tíz Karcsú Könyv lesz.
Ha az emberek a karcsúbb könyvekre kapnak rá, nem félő, hogy az ön által sokszor emlegetett, James Joyce-féle monumentális regények később érdektelenné válnak?
Ez bonyolult kérdés. Én par excellence novellistaként kezdtem a pályámat. Tinédzserként is úgy véltem, már semmi szükség regényekre, úgysincs arra idő, hogy vastag műveket olvassunk, rohanó világban élünk. Pedig a ’60-as években jártunk, a maihoz képest állt az idő, bőven a számítógép, a net és mobiltelefon előtt. Elég hülye voltam. Akkoriban a napi- és hetilapok rendszeresen közöltek novellákat. Az első (kis) regényt egy meghívásos pályázat miatt írtam, ez volt a Borgisz. A másik ifjúkori buta nézetem az volt, hogy a jellemábrázolás fölösleges, annyit csinálták az elmúlt 300 évben, hogy próbáljak valami mást. Hamar felnőttem, és megértettem, hogy az általam szeretett szépirodalom ereje éppen a jellemábrázolás.
Az Anya csak egy van című regénye a jellemábrázolás egyik csimborasszója.
Tizennégy éves koromtól akartam regényt írni édesanyámról. Az akkori, már kissé fellazult szocializmust olyannak láttam, mint anyámat. Kegyetlen, kiszámíthatatlan, szigorú és szeszélyes némi humorérzékkel. Sorkatonaként egy spirálfüzetbe írtam az első változatot. Óriási baj lett belőle. A katonai elhárítás figyelt, a Gerilla együttes miatt, katonatársaimat kötelezték, hogy titokban minden egyes oldalt fényképezzenek le mikrofilmre. Ezért hosszan kivallattak. Ennél csak maga a szöveg volt rosszabb, a katonaság után kidobtam. Abban biztos voltam, hogy amíg a súlyos pszichológiai betegség áldozatává vált anyám él, ha meg is írom, nem jelentetem meg. A ’80-as évek közepén halt meg daganatos betegségben. Aztán a szocializmus véget ért, lőttek az eredeti koncepciónak. Mindaz, amit anyámmal kapcsolatban regénnyé kovácsoltam, már másról szólt. A főszereplő egy lenézett, idegbeteg, senki által nem becsült öregasszony, akinek van egy kelekótya rádióhumorista fia. Őt sokra tartják, holott az anya sokkal különb, mint a gyereke. Bátor, mer szerelmes lenni, jópofa, vicces, és egyetlen ember nem látja ezt: a fia. Az Anya csak egy van volt az első csillagászati példányszámban eladott könyvem.
Másokkal beszélgetve az derült ki számomra, hogy az ön könyve nagyban hozzájárult a már szinte kortünet mániás depresszió (ma: bipoláris mánia) társadalmi elfogadásához. Mondták ezt önnek is?
Persze. Anyám betegsége 1964-ben kezdődött, és haláláig, huszonkét esztendeig tartott. Eleinte én is azt hajtogattam neki, hogy ne hagyja el, szedje össze magát, nem igaz, hogy nem tud kikelni az ágyból. Ilyenkor volt az alsó szakaszban. A felsőben őrjöngött, úgy viselkedett, mint egy ámokfutó. Pedig tudtam, hogy ez betegség, hiszen nekem kellett Svájcból behozatni egy injekciót, mindez nem volt egyszerű a szocializmusban.
Az édesapjáról és a felmenőiről is írt az Apák könyve című műben. Az édesapjával közeli kapcsolata volt?
Anyámmal túl közeli volt a kapcsolatom, szinte én voltam az apja. Pláne, amikor apám meghalt tizennyolc éves koromban. Apám zárkózott ember volt. A II. világháború – orosz hadifogság, munkaszolgálat – annyira meggyötörte, hogy gyakorlatilag nem beszélt. Az anyámról szóló könyv sikere után határoztam el, hogy apámról is írnom kéne. Annak dacára bálványoztam őt, hogy nem állt velem szóba. Elkezdtem utánanézni, keresni ismerősöket, archívumokban adatokra vadászni. Kiderült, hogy nem lehet róla regényt írni, túl kevés az, amit összegyűjtöttünk. Az Apák könyvében mi tulajdonképpen nem is szerepelünk. Az egyik fejezetben van egy icipici hasonlatosság a hősök élete és a miénk között.
A holokauszt és a zsidóság története szintén gyakori téma a regényeiben. Miért?
Ez egy nagyon furcsa ország és világ. Itt tulajdonképpen mindig antiszemitizmus volt, és az a szomorú érzésem, hogy mindig is lesz. Ez a világra is igaz. A Hamász nevű terrorszervezet váratlanul támadott, megölt és túszul ejtett izraeli területen élő embereket. Volt egy hét, amíg a világ felháborodott. Amint Izrael ellencsapásba lendült, mindenütt, még Amerikában is felerősödtek a zsidóellenes hangok. Körülbelül 8,4 milliárd embernek nevezett lény él ezen a földgolyón, akik közül mindössze 14 millió a zsidó. Felük Izraelben él. Minek őket utálni? Alig léteznek. Magyarországra a szocializmusban – amikor mindannyian a világ proletárjai voltunk – a csendes antiszemitizmus volt jellemző. Nyilvánosan nem lehetett. Nem sokkal a rendszerváltás után békésen üldögéltünk egy étteremben egy írótársammal a Marx téren (még így hívták, ma Nyugati tér), amikor észrevettünk egy óriásplakát-tartót. Éppen nem volt rajta hirdetmény. A fehér lapra valaki odafirkantotta, hatalmas betűkkel: „rohadt zsidó ávósok”. Alatta több név, többek közt az enyém. Kérdem én: hogyan lehetett valaki ávós, aki 1950-ben született? Én nem úgy tartom, hogy zsidó volnék. Ember vagyok. Sokféle minőségem van. Értelmiségi, több nyelven beszélő, jól kommunikáló, író, toleráns és még sorolhatnám. Köztük elfér, hogy fölmenőim között voltak zsidók. Patriótának vallom magam, akárhova megyek, a magyarságomat magammal viszem.
Sokat foglalkozott zenével. Az egyik regényében magát a zenét is megpróbálta megfogalmazni. Sikerült?
A Legközelebb majd sikerül cím egy Beethoven-idézet. Amikor a zenekar rosszul játszott, azt mondta, legközelebb majd sikerül. A regény egy barátság széthullásának története. Kitaláltam, hogy alapuljon Beethoven kilenc szimfóniáján. A kilenc év története kilenc fejezet, mindegyik annyi tételből áll, ahány tételből az adott szimfónia. Igyekeztem követni a zene hangulatát, ritmusát és sebességét is. Leszögezem, hogy ez nem sikerülhetett maradéktalanul, de jó játék volt. Tartalmilag is idomultam, ahol lehetett: a hatodikat például rusztikus szimfóniának nevezte Beethoven, az egyik tételben mulatnak a legények a falusi kocsmában. A regényembe ezért került oda egy ilyen jelenet. Vannak olyan kisded játékaim, amelyeket kevesen vesznek észre, ez nem baj. Például mind a kilenc fejezet azzal a szóval végződik: csillag. Több okból. Ez a kedvenc magyar szavam. Másrészt az Apák könyve a Csillag család története. Végül, de nem utolsósorban: az Isteni színjáték mind a három része ezzel a szóval zárul, afféle főhajtásnak szántam.
A felolvasásokon, dedikálásokon mindig tömeg van…
Szerencsére. Mondhatom, hogy komoly olvasótáborom jött létre a több mint ötven esztendő alatt, amióta publikálok, igyekszem mindig egy kicsit bővíteni, és nem veszíteni el senkit. Megbecsülöm őket. Sok levelet kapok, próbálok mindenkinek válaszolni. Ha valaki több ezer forintot ad valamelyik könyvemért, azt valamivel nekem is viszonoznom kéne. Legokosabb volna hibátlan és tökéletes könyvekkel. Írtam én olyanokat? Nem tudom, de sosem volt más célom. A dedikálásokon és az elektronikus fórumokon igyekszem kedvesen bánni mindenkivel. Ez sem mindig könnyű – törekszem rá.
Tóth Kata
