Tripla szájú nők és agyontetovált férfiak versengése helyett több kultúrát kellene a televízióknak sugározni – mondta Gálvölgyi János az Újbudai Nagykávéház című műsorban. Szerencsére az emberek még mindig szívesen járnak színházba, a nézőterek tele vannak. A Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésszel, érdemes művésszel, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagjával egyebek között a Pintér Béla Társulatnál betöltött tagságáról, a kőszínházak és az alternatívok támogatásáról is beszélgettünk.
Fővárosunk 150. születésnapja alkalmából kapta meg Budapest díszpolgári címét. Hogy fogadta?
Nehéz nem sablonosan válaszolni: nagyon örültem neki, megtisztelő volt. Elsősorban azok a személyek voltak fontosak számomra, akikkel együtt kaptam meg ezt a díjat. Például Csányi Vilmos. Amikor a Klubrádióban kezdtem dolgozni, az egyik leghőbb kívánságom az volt, hogy őt is behívjam a stúdióba. Most pedig egymás mellett álltunk többek között Keleti Évával, Presser Gáborral, Kovács Katalin olimpiai, világ- és Európa-bajnok kajakozóval és régi kedves kollégámmal, Jordán Tamással. Egy különleges alkalomból, hiszen Budapest kétszer annyi idős, mint én, és egész jól tartja magát. Nálam jobban. Bár ma még nem néztem tükörbe (nevet). Ha a fővároshoz fűződő viszonyomról kérdez: abszolút budapesti vagyok. Sok kerületet végigjártam. Angyalföldön születtem, nagy megtiszteltetés, hogy húsz esztendeje a XIII. kerület díszpolgára lehetek. A VII. kerületben is éltem, anyukám egyebek között a XIX. kerületben dolgozott, ahol szintén gyakran megfordultam. Most pedig itt beszélgetünk, a XI.-ben, ahol több mint 17 évig dolgoztam az RTL Klub akkori székházában. Jelenleg Budán lakom, ám a színházi munkáim Pesthez kötnek.
Idén sajnálatos dolog is történt önnel. Májusban rosszul lett, életveszélyes állapotban került kórházba, ahol pár nap múlva jobban lett. Ha jól tudom, ezt a témát már nagyon unja, minden interjúban szerepel. Ezért elnézést kérek…
Valóban eléggé unom. Gyakran mondják, „örülök, hogy élőben látom”. Másképp nagyon hülyén néznék ki. Idefelé a kedves taxis is ezzel köszöntött. Idővel az ember megtanulja, hiába mondja ki, hogy „jól vagyok”, a következő percben ez már nem feltétlenül lesz igaz.
Általában mi segít önnek túllépni a nehézségeken? A humor? Próbált már valaha kitörni ebből a szerepkörből?
A színész mindig azt játssza, amire hívják. Nem kellett kitörni, az emberek ezt az oldalamat ismerik. Elsősorban a televízióból. Azt viszont kevesebben tudják, hogyan alakult a színházi életem. Játszottam én Arthur Miller-, Katona József- és Shakespeare-darabokban is. Mégis inkább a tévé tett ismertté. Mindeközben az emberek általában lenézik a humort. Szeretik ugyan, ahogy ez a pali hülyéket mond, megnevetteti őket. Ugyanakkor szerintem sokkal nehezebb a közönséget megríkatni.
Nemrég lett a Pintér Béla Társulat állandó tagja, bár korábban is rengeteget játszott ott. Változtatott bármit a társulati tagság?
Pintér Bélánál játszani egy státusz. Három-négy évvel ezelőtt hívott fel azzal, hogy írt nekem egy szerepet, és lenne-e hozzá kedvem. Elájultam. Az elmúlt ötven esztendőben nemigen történt velem ilyesmi. Az állandó tagságot óriási megtiszteltetésnek érzem. Alig lehet jegyet kapni a társulat előadásaira.
Gyakran elmegy megnézni a kollégákat?
Igen, főleg, amikor új kollégák játszanak. Nagyon sok tehetség kerül a társulathoz. Amikor Pintér Bélához csatlakoztam, fel kellett kötnöm a gatyát. Nem az volt, hogy „hoppá, hoppá, itt van a Gálvölgyi százvalahány szereppel a háta mögött”. Össze kellett szedni magamat.
Azt gondolnám inkább, hogy valamiféle mester szerepet tölt be…
Sokat tanulunk egymástól. Néha úgymond, lopunk is. Ez egy ilyen szakma. Ellesünk dolgokat. Ez nem kötelező, inkább gesztus. A darab végén azonban mindig együtt hajolunk meg. Ez nekem nagyon jó érzés. Legutóbb a Réka és az oltatlanok című előadást mutattuk be. Mondanivalóját tekintve ez Béla egyik legkeményebb alkotása, pontos látlelet ad arról, hogyan gondolkodik az ország és a világ jelenlegi helyzetéről. Pintér Béla azt mutatja meg, mi történik a jelenben, mivel kell most szembesülni, hol tartunk az adott pillanatban. Játszódjék az alkotás bármelyik korban. Itt van például a Marshal Fifty-Six. Ez volt az a mű, amelyet Béla rám írt. Pintér Bélánál játszani fantasztikus. Sokáig azt hitték, hogy minden dicséretért pénzt kapok, de ez őszinte rajongás.
Pintér Béla ősszel egy nyilatkozatban, amelyet önmaga is szégyenteljesnek ítélt, a nézők támogatását kérte. Ön szerint mi kellene egy markánsabb magyarországi színházi mecenatúrához?
Szemléletváltás. Tudni kellene, hogy ez a mi kutyánk kölyke. Szégyen, hogy a független színházaknak kunyerálni kell. Nemcsak Pintér Béláról beszélek, itt van a Jurányi és a Trafó is. Szégyen, hogy olyan színházak kapnak pénzt, amelyek… ebbe most nem is mennék bele. Sok kollégával egyetértek abban, hogy a kő- és alternatív színházak jelenlegi helyzete, státusza kifejezetten rossz, ám a nézőterek még mindig tele vannak. Elsősorban az előadások miatt, amelyekre a közönség kíváncsi. Vannak olyanok, amikre viszont nem. Mindebből le lehet vonni bizonyos következtetéseket. Fontosnak tartom ugyanakkor azt is, hogy szerintem nincs jobb- vagy baloldali, öreg vagy fiatal közönség. A néző az néző.
Önt – saját szavai szerint – politikailag megbélyegezték a közéleti szerepvállalásai, a rádiós műsorvezetése miatt is. Beletörődött?
Ez engem nem érdekel. Ha minden nap azzal kelnék fel, ki mit gondol rólam, már rég abbahagytam volna a szakmát. Amikor az RTL-ben a Heti hetesben szerepeltem, Hernádi Judit kolléganőm és barátom fogalmazta meg, hogy „ez a műsor egy jó skatulya lett”. Mindenki a saját véleményét mondta, soha nem szabták meg, mit szabad, vagy mit nem. Ha valaki valakit utált a szeme, haja miatt, ugyanakkor nem tudta megfogalmazni, hogy miért nem tetszik neki a fésülködési stílusa, a Heti hetesben ez elhangozhatott. És akkor jött, hogy mi rohadt, büdös, liberális akárkik vagyunk. Mindenféle jelzőt kaptunk. Mit lehetett erre mondani? Ha így látnak minket, így látnak. Soha nem tagadtam a szimpátiámat, de egyik pártnak sem vagyok tagja. Vannak nézeteim, amelyek nyilván nem mindenkiéivel egyeznek. Megjegyzem, hála a jó Istennek.
Ön szerint szükség van arra, hogy közéleti személyek, művészek politikai szerepvállalást vagy üzenetközlést vállaljanak?
Én soha nem vállaltam politikai szerepet. Vannak, akik bátran kiállnak fotózkodni. A kérdést azonban máshonnan is meg lehet közelíteni. Például amikor a Nemzeti Színházban történt baleset után csak azt lehetett hallani, hogy „Jaj, Istenem, Attila ne hagyj el minket!”. Arról lehetett olvasni, hogy a két balesetet szenvedett kollégával mi történt. Arról azonban már kevesebbet, ha mindezek ellen valaki szót emelt. Az már politikai állásfoglalás volt. Elképesztő, hogy idáig jutottunk. Megkérdezte tőlem az imént: mit lehetne tenni, hogy a színház helyzete változzon? Vissza kellene nyúlni az alapokhoz. Az elkövetkező 70-80 évben én erre nemigen látok esélyt. Ahogy Kellér Dezső (író, humorista, dramaturg, 1905–1986 – a szerk.) mondta, az öregkornak is megvannak a maga szépségei. Mondok egyet: a következő évtizedekből nekem már nem sok jut.
És a jövő generációja? Aggódik érte?
Az az ő életük lesz. Ha így akarják, miért ne élnének ilyen szépben és jóban?! Ha nem lenne szép, jó és igazságos, akkor biztos történne valami. Igaz, több száz ezren elmennek külföldre, aztán másoktól azt hallani – nem az elköltözőktől –, hogy Londonban és New Yorkban borzasztó élni. Most hallottam, hogy már olyan közvetítő irodák működnek, amelyek visszacsábítják a fiatalokat. Túró Rudival és egyebekkel (nevet). Állítólag elég nagy az érdeklődés…
Nagyon ironikus. Vagy inkább keserű?
Most mondtam, hogy Túró Rudi… az nagyon jó.
Filmszakma. Egyes kritikák szerint a Csinibabával lett sikeres filmes színész. Egyetért ezzel?
Nem hozott az nekem semmilyen elismerést. Korábban is sokat tévéztem, 1972 óta rendszeresen, én egy tévés gyerek vagyok. Az a televízió viszont nagyon más volt. Szabó István egyszer azt mondta: valakit a tévé-, valakit a filmkamera szeret. Több filmben is játszottam. Valami bejött, valami nem. A fene tudta, hogy a Csinibaba ekkorát fog szólni.
Szívesen vállalna egész estés filmszerepeket?
Erre akkor tudnék válaszolni, ha három-négy forgatókönyv lenne előttem. Nem állnak sorban a filmrendezők az előszobában. Visszatérve Béla társulatára: igazán tehetséges kollégáim vannak, akik nem jutnak be a tévébe, illetve ha bejutnak, elmehetnek egy farmra zabot hegyezni vagy egy dzsungelbe bogarat enni. Később mégsem a tehetsége miatt ismerik fel, hanem mert bogarat evett.
Ez azt is jelenti, hogy a színház kicsit beszűkíti a lehetőségeket?
Régebben nagyon sok tévéjáték futott. Akár heti háromszor is szerepeltünk. Most triplaszájú nők, agyontetovált férfiak versengenek a „Nagy Ő”-ért. Húszmillió forintért küzdenek, hogy aztán elvegyenek egy szintén tetovált asszonykát vagy legényt, aki igazi kincs, csak éppen nincs rajta ruha. Mindeközben jó nevű kollégák bokszolnak. El tudja képzelni, hogy Somlay Artúr (1883–1951, kétszeres Kossuth-díjas színész, színészpedagógus) vagy Csortos Gyula (1883–1945, színész – a szerk.) bokszol?
Ha már Sztárbox: a minap Nagy Ervin, aki szintén szerepelt benne, azt mondta, az ilyen műsorok hoznak olyan bevételt egy csatornának, amelyből később valóban színvonalas produkciót tudnak előállítani…
Ervint nagyon szeretem. Rendkívül jó színész. Nem azzal van problémám, amit mond. Inkább az fáj, hogy nincs olyan kategória, amelyben az idősebbek küzdhetnének, például tolószékben versenyszerűen köpködhetnének egymásra. De a kereskedelmi csatorna az kereskedelmi csatorna. Mindeközben van egy állítólag általam is fizetett köztévé, ahol… Ne menjünk ebbe bele, mert…
Mert?
A köztévében lenne a kultúra helye. Bevallom, imádom a bokszot, én magam is nézem a Sztárboxot. Igaz, inkább Mike Tysonnál, George Foremannél és Muhammad Alinál láttam igazi bokszot. Értem én, hogy a kereskedelmi tévének bevételt kell generálni. Az azonban összességében elkeserítő, hogy mit látunk, ha a csatornákat végignézzük.
Ön szerint milyen, a lehető legnagyobb közönséget elérő, magas színvonalú televíziós műsorokra lenne szükség? Például, amely az idősebb korosztályt is szerepelteti?
Szerintem világjelenség, hogy csökken az értelmi színvonal. Régen egy ország csodálta a Szinetár Miklósnak köszönhető, százezrek által követett televíziós színházi közvetítéseket. Később azonban leálltak a műsorokkal, mondván, alacsony a nézettség. Ma – bár baromi drágák a színházjegyek –, akik megtehetik, eljönnek és megnézik a előadásokat. De mindez mibe kerül egy négyfős, kétgyermekes családnak? Főleg ha az a két ebadta azt mondja a szünetben, hogy még egy-egy kólát is inna? Fél százezer forintnál tartunk. Televízió viszont minden háztartásban van. Ott lehetne némi kultúrát biztosítani.
Azt mondja, hogy a tehetősebb réteg jár színházba?
Bárki, aki színházba jön, valahonnan, a családi kasszából vonja el a pénzt. Léteznek ugyan színházi támogatók, de a legnagyobbnak az államnak kellene lennie. A nagyobbaknak ott van.
Keserű?
Én? Keserű? Miért lennék? Itt vagyok, vidámság van.
Most is ironizál…
Miért kéne nekem állandóan nevettetnem? Mindenki szerepet játszik. Ön azt játssza, hogy baromira érdekli, amit mondok. Én meg próbáljak meg szellemes és jópofa lenni? Ha hazaérek, a család már hangosan röhögjön? Nem. Szerepeket játszunk. Amit mondtam, őszintén gondoltam, de próbáltam megfelelni egy szerepnek.
Tóth Kata
