Egy tanár ilyet nem tesz… – fejezetcím Balatoni József, alias Jocó bácsi, a közismert tetkós történelemtanár Tanár vagyok! És? című könyvéből, amelynek műfaji meghatározása „őszinte vallomás pedagógiai felhanggal”. A könyvből iskolaszínházi előadás készült, amelyben a humor és az improvizáció is szerepet kap. A sulis létet a Momentán Társulat improszínészei idézik meg, a darabot Újbudán a Montázs Központban tűzik ismét műsorra szeptember 26-án. Jocó bácsi már csak szeptember közepéig vesz részt a közoktatásban, de a tanítást nem hagyja abba.
Július közepén jelentetted be, hogy távozol a közoktatásból, a felmondási időd azonban még nem járt le. Milyen érzés volt részt venni az évnyitón? Túl vagy már a gyászon?
Hosszú folyamat végén járunk. Tíz éve vagyok a pályán, most jött el az idő a váltásra, mert a saját módszereimmel, önazonosan így és itt nem tudok tanítani. Mindig az őszinteség, valamint a gyerekek iránti tisztelet vezetett pedagógus szakmai döntéseimben, ezért mondtam fel. Most már letáncolom a maradék napokat, az osztályommal már az előző tanév végén elgyászoltuk egymást, de távolról végig fogom őket kísérni. Egy tanár nemcsak a katedrán tanár – bár szerintem soha életemben nem álltam katedrán, nálunk a suliban olyan nincs is –, hanem minden zsigerében, szóval elérhető maradok számukra. Évről évre, ahogy öregszem és egyre több diákom ér révbe, megy egyetemre, egyre többen csekkolnak vissza, és ez nagyon jó érzés. Itt érzem, hogy megérte.
Ahhoz hogy az ember új életet kezdjen, és maga mögött hagyja a múltat, új életcélok kellenek. Neked mik ezek?
Egy ajtót bezárok, de tisztességgel zárom be. Egy tucat másik nyílt meg. Mindig is az oktatásban fogok dolgozni, mert hatéves koromtól – amikor még a plüsseimet tanítottam –, tudom, hogy tanár leszek, vagyok és maradok. A magam módján és módszerével, erről is szól kicsit a legutolsó könyvem, pedig amikor írtam, tavaly ilyentájt, még nem sejtettem, hogy felmondok. De a cím és az üzenet maradt, akkor is, ha provokáló – Tanár vagyok! És? –, ahogy én is. Sok pedagógiai módszert kipróbáltam, élménypedagógiát, kalandpedagógiát, évek óta dolgozom múzeumpedagógiai módszereken, és mindig jön új ötlet. Trénerként hosszú esztendőkig dolgoztam a HÖOK-ban (Hallgatói Önkormányzatok Országos Konferenciája – a szerk.), több ezer diákkal foglalkoztam eddig, mind más impulzust adott, inspirált. Most, hogy lekerült a kötelező nehéz kő a mellkasomról – mert nagyon sok kötöttség, elfojtás stb. volt az iskolában –, egyre jobban tudok alkotni.
Létrehoztunk egy Görbe Tükör nevű, határszabást, önismeretet és úgynevezet jól segítést támogató tréninget a kerekesszékes sportoló barátommal, illetve egy sport- és mentáltréner barátommal, ami nagyon izgalmas vállalkozás. Alapvető berögzüléseket, sztereotípiákat old fel, mutat rájuk annak érdekében, hogy változni és változtatni tudjunk. Ezt főként vállalati szektorba visszük, HR-vezetőknek.
Oktatási módszertanon és tananyagfejlesztésen is dolgozom, ami részben tartozik csak a történelemhez és az egyháztörténelemhez. Nagyon izgalmas számomra a pályaorientáció, amikor egy-egy diák személyiségét, skilljeit megismerve tudom őt segíteni, de ezt akár iskoláknak vagy osztályoknak is tudjuk adaptálni.
Kiemelten fontos a pedagógusképzés, hogy legyen céljuk, lássák jól a lehetőségeiket, így továbbra is a Felelős Szülők Iskolája Tanár Klub – Pedagógus Power mentora vagyok. A tanárkollégáknak és a leendő óvodapedagógusoknak, tanítóknak adunk új módszertani eszközöket, támogatjuk mentális egészségüket, valamint megmutatjuk, mennyi arca van a pedagógiának, például egy extra attrakciós kiállítás kapcsán. Most készítettük el a Madame Tussauds Budapest edukációs tananyagát, amelyben 51 világhírű, vagy épp magyar vonatkozású híresség karakterét, múltját kellett feldolgoznom. Hatalmas feladat volt Sisit, Munkácsy Mihályt, Puskás Öcsit és Angelina Jolie-t összehozni egy csapatba, de pont ez a kihívás, a mai gyerekek fejével és nyelvén gondolkozni. Látszólag felszínes a tudásuk, látszólag motiválatlanok, csak annak nyílnak meg, aki figyel rájuk, és kérdezi a véleményüket. Én nagyon szeretek a kamaszokkal (is) dolgozni.
Azt mesélik, mindig ügyeltél arra, hogy a gyerekek jól érezzék magukat az órán, valódi érdeklődés ébredjen bennük a téma iránt. Hogy lehet ezt elérni ma, amikor egyre nehezebb megszerezni a kütyük fogságába esett gyerekek figyelmét? Sok tanár küzd azzal, hogy az osztály ne őskövületként tekintsen rá, aki semmi újat nem tud nekik mondani…
Alapvetően sokkal kisebb tananyagot lehet átadni és számon kérni is. A szöveges feladat, a frontális oktatás nem működik. Képekkel, videókkal kell megtűzdelni az anyagot, akár így is számon kérni, és el kell fogadni, hogy nem mindegyik diák jó ugyanabban, sőt. És nem is érdekli feltétlenül, ezen nem kell megsértődni. A projektalapú oktatást nagyon szeretem, itt sokkal nagyobb a mozgástér, több a kooperációs lehetőség a tanulók és a kollégák között is.
A másik a gamification, a játékosítás, ahol különböző feladatokért pontokat gyűjtenek a gyerekek, és nem egy-egy feleletet, prezentációt osztályozunk, hanem például egyhavi munkát. Így még akár az utolsó héten is behozhatja a lemaradást, de ha nem tesz bele, akkor én kemény vagyok. Kellenek a határok. A módszertanról a Tanulj szabadon, taníts szabadon című könyvemben írtam.
Régóta oktatsz tanulásmódszertant, képzel pedagógusokat oktatási technikákra. Mi hiányzik ma az iskolából? Miért nem tudunk elmozdulni a lexikális ismeretátadás kényszeréből a kompetenciaalapú oktatás felé?
Talán a mesterséges intelligencia fog átrendezni mindent, hogy jól vagy rosszul, még nem látom, de azt igen, hogy hatalmas változás van. Sokszor kérnek fel cégek, hogy beszéljek nekik a ma munkavállalójáról, a mai diákok motivációjáról, értékrendjéről. Olyat szeretnénk tőlük, ami a mi korunkban volt, de az elmúlt. Próbáljunk meg az ő fejükkel gondolkozni. Én valószínűleg több ezer dátumot, évszámot tudok – bár már ez is kopik –, hiszen ez kellett ahhoz, hogy történelemtanár legyek. De a digitalizáció korában már nem ez az elsődleges szempont, hanem az összefüggések, a komplexitás, az értelmezés, hogy a megfelelő információkat tudják szintetizálni, és ha nem képesek rá, akkor a digitalizáció támogatásával tegyék meg.
Ma a képességek és készségek felértékelődtek. Kreativitás, együttműködés, türelem, monotóniatűrés – ezt is meg kell tanulni, ha lehet, játékosan. Ehhez kellenek a szülők, a tanárok, az edzők. Mert keret kell, játék kell, hiszen így fejlődhetünk. A sportban például minden csapattagnak megvan a maga szerepe, sokszor külön edzésre is járnak, például a kapusok, akik nem kell, hogy tudjanak cselezni.
Ma a diákok még diverzebbek, mint valaha, de a világ is. Ezért nem lehet egységesen tanítani, lexikonokból pláne nem. Az életből igen, én nagyon sokat meséltem az osztályaimnak a gyerekkoromról, soha nem szégyelltem, hogy kis faluból, szegény családból származom, sőt, elvittem őket a családomhoz, büszkén megmutattam a gyerekszobám, ami a mai napig ugyanúgy néz ki, mint kollégista koromban. Láttak sírni, láttak, ha boldog voltam. Megosztottam velük sok mindent, mert így tudtunk kapcsolódni.
Szeptember 26-án a Montázs Központban egy különleges iskolaszínházi előadásban láthat téged a közönség. Mi lesz benne a szereped, és mi vele a célod?
„Az a gyerek érzi jól magát a bőrében, akit elfogadnak olyannak, amilyen ő valójában” – fogalmazott Vekerdy Tamás tanár úr. Én ezt követtem, megpróbáltam elfogadni őket, és én is megmutattam magam nekik. Ahogy ezt az iskolaszínházi előadásban is teszem. Mindenről őszintén mesélek, egy kedves barátom, a Felelős Szülők Iskolája alapítója rendezte a darabot. Ő a moderátor is, és a Momentán Társulat improvizációs színészeivel játszunk.
Az előadás kicsit mindig más, hiszen a közönség is rendez kicsit. Mindenkinek szól, aki valaha volt valamilyen kapcsolatban az iskolával. Beszélünk a kiközösítésről, ahogy anno engem közösítettek ki a dadogásom miatt, a tanárok karakteréről és módszereiről, ki hisz a motivációban és ki a büntetésben, benézünk egy tanáriba, mi több, egy szülői értekezletre is. Ez az a darab, amire nagy szeretettel látjuk a diákokat, szülőket, tanárokat, edzőket, segítő szakmából érkezőket egyaránt.
Érzéseket, gondolatokat szeretnénk átadni, arról, ki hogy érzi magát a suliban, kinek milyen szerepben mit lehet és mit nem megtennie. Ha már a címben feljött az egyik kedvenc fejezetem címe – Egy tanár ilyet nem tesz… –, akkor azt is elmondom, nem attól leszek jó tanár, hogy szőkítem-e a hajam, vagy attól, van-e tetoválásom vagy kitüntetésem, hanem talán attól, hogy elérhető vagyok a diákok számára. A tábortűznél, amikor elváltunk az osztályommal, mindenki tudott kapcsolódni, megdicsérni a másikat, könnyes szemmel hálát és köszönetet mondani.
