A holokauszt áldozatainak emléknapja a világban január 27-e – a legnagyobb tömeggyilkosság helyszíne, az auschwitzi tábor felszabadulásának dátuma.
Magyarországon április 16-a, a vidéki gettósítások 1944-es megkezdésének dátuma a hivatalos emléknap; a pesti nagy gettó 1945. január 18-án szabadult fel – akkor, amikor az egész pesti oldal is (a budai oldal február 13-án). E napokban játszódik ez a történet, amelynek hőse, Lévai Jenő, aki nem a VII. kerületi, hanem a másik budapesti gettóban, az úgynevezett nemzetköziben élte meg a felszabadulást; ez a Margit híd pesti hídfője közelében volt, és azért nevezték „nemzetközinek”, mert többek között a svéd, a svájci, a vatikáni, a spanyol és a portugál követség, valamint a Nemzetközi Vöröskereszt védelme alatt állott. Ami nem akadályozta meg a nyilasokat abban, hogy nagy számban gyilkolják le az itt összezsúfolt embereket.
Lévai Jenő az I. világháborúban katona, majd hosszú évekig orosz hadifogoly volt, utána a ’30-as évek egyik legnevesebb újságírója, később laptulajdonosa lett. A zsidótörvényekre hivatkozva aztán lapjait elkobozták; egy ideig még próbált egy úgynevezett „zsidó lapot” fenntartani, de miután ebben például megkísérelt beszámolni arról, hol és milyen körülmények között élnek és főként halnak a munkaszolgálatra behívott zsidók, ezt is betiltották, Lévai ellen pedig hűtlenség címén per indult, amelynek során halálos ítélettel is megfenyegették. Egy darabig bujkált, aztán őt is munkaszolgálatra vitték, amit nem véletlenül neveztek „mozgó vesztőhelynek”. Végül az ostrom napjai előtt került az úgynevezett nemzetközi gettóba. Újságírói kíváncsisága itt sem lankadt, rendszeresen kiszökött, hogy hírekhez jusson. Tanulságos naplója ezekről a hetekről nemrég jelent meg („…csak ember kezébe ne essem én,.. Deportáció, télach, Schutzpass…, 2016.). 1945. január 18-án jelen volt a pesti gettó felszabadításakor – pár hónappal később alapvető könyvet irt a gettó történetéről, amelyet néhány esztendeje újra kiadtak (A pesti gettó csodálatos megmenekülésének hiteles története, 2014.).
Lévai Jenő a háború után már nem újságíróként, hanem a kor egyik legnevesebb holokauszt történészeként működött, könyvei, cikkei ma is alapvető források, és sorra jelennek meg újra, még akkor is, ha nem egyszer már mást, többet tudunk az akkori eseményekről, mint közvetlenül a történtek után. Nem akarta hagyni, hogy a történelem az áldozat szerepébe kényszerítse. Nemcsak „egyszerűen” túlélni akart, hanem dokumentálni mindazt, ami Magyarországon történt, fellépni az igaságért. Ahogy korábban küzdött a fasizálódó Magyarország kiskirályaival, sorra leplezve le ármánykodásaikat, most is ott akart lenni, ahol a dolgok történnek. S nem csak a gettó felszabadításakor.
Az biztos, a szovjet csapatok megérkezése a felszabadulást, a megmenekülést hozta Lévainak, még ha vigyáznia kellett is, nehogy „malenkij robotra” vigyék. Szibériában volt már öt éve arra, hogy jól megtanuljon oroszul. Ez a tudás, illetve egy eldugott igazolvány, amely szerint vörösgárdista volt, most felettébb jól jött. Arról meg nyilván bölcsen hallgatott, amivel 1941-ben igaz magyarságát akarta bizonygatni, hogy ő a „bolsevikik által statáriálisan halálraítélt” volt, még 1920-ban, Szibériában. Ma már nehéz kideríteni pontosan, hogyan sikerült villámgyorsan jó kapcsolatba kerülnie 1945-ben a Vörös Hadsereg képviselőivel. Később úgy mesélte, hogy besétált egy szovjet parancsnokságra, és megmutatta az igazolványát. Tény, hogy pillanatok alatt bejárhatta az éppen csak hogy felszabaduló Budapestet egy orosz gárdatiszttel.
Lévai az orosz katonákkal, ahogy ő fogalmazott, „engedélyt kapott” arra, hogy 1945. február 12-én a végső ostrom előtt álló Budára átmenjen. Így valóban elsőként írhatta le a németek és a velük szövetséges magyarok legyőzését, és mindazt az elképesztő pusztítást, amivel a háború járt. Elsőként járt tudósítóként a budai vár alatti óvóhelyen berendezett szükségkórházban is, és többször beszámolt az ott tapasztalt infernális állapotokról.
Most idézzük fel mindezt egy, az Új Életben 1975-ben közzétett részletes cikke alapján. (Szinte szó szerint megjelent ez az írása pár évvel később a Magyar Nemzetben, annyi kiegészítéssel, hogy ebben már a szövetségesekhez átállt Budai Önkéntes Ezred katonái is szerepelnek, akik a várat őrizték.)
Lévai úgy idézi fel az akkor bő harminc évvel korábbi történetet, hogy 1945. január elejétől néhány hónapon át, egészen április 4-éig egy szovjet kommandónál teljesített önkéntes szolgálatot. A „különleges kommandó” parancsnoka Oreszt Rovinszkij Malcev gárdafőhadnagy volt. „Katonai teendőin túl Malcev a Tolbuchin marsall vezette 3. Ukrán Hadsereg történelmi jelentőségű győzelmes előrenyomulását a Dontól a Dunáig című könyvében írta meg. Ugyanakkor ez a kiváló író az átélt harci epizódokról a Novoje Vremja haditudósítójaként is rendszeresen beszámolt. Harctéren írott novellái könyv alakban is megjelentek. Számunkra legérdekesebb az a kötet, amely Vengerszkije Raszkazi címen (Moszkva, 1946) jelent meg, díszítve kommandónk egy másik tagjának, Lobacsev hadnagynak remek rajzaival” – írja Lévai, majd így folytatja cikkét: „Televíziónk – azaz a Magyar Televízió – előadásra hívta meg 1965-ben Malcevet, amikor is könyvét, amelynek elkészítésében, hőseinek felkutatásában és tolmácsként is közreműködni szerencsés lehettem, meleg hangú dedikációval nyújtotta át: «Lévai Jenőnek, igen kedves barátomnak, akivel Budapest felszabadítása során a háború áldozatául esett holtak között együtt jártunk a szétrombolt Budán…»”.
Malcev 1906-ban született és 1972-ben halt meg. Szinte gyerekként, 1920-ban jelentkezett a Vörös Hadseregbe, gyalogsági tiszti iskolát végzett, és már a ’20-as évek végén jelentek meg írásai, könyvei. A II. világháború idején minden valószínűség szerint a 3. Ukrán Front sajtórészlegén dolgozott, és a hadsereggel együtt haladt. Később ismert és meglehetősen sztálinista író lett a Szovjetunióban – ma már gyakorlatilag senki sem emlékszik a nevére.
Lévai még elő nem került naplójára hivatkozva úgy idézi fel, hogy 1945. február 10-én Csepelről szovjet rohamcsónakon kelnek át Budafokra, miközben a XI. kerületi Gellérthegyről az SS tüzérség lövi őket. Az nem derül ki, miként kerülnek át a Citadellához, mindenesetre úgy folytatódik a feljegyzés, hogy „a Citadellára felröppen a szovjet zászló. Megkezdődik a foglyok négyes sorokba állítása és elvezetése. (…) Néhány magasabb rangú tüzértiszt-hadifogollyal térünk vissza rohamcsónakon a hadsereg stábhoz, ahol kihallgatják őket”.
Február 12-én arról számol be, hogy egy ideiglenes katonai hídon átmennek Óbudára. „Óbuda a Margithídig csupa rom. A Zsigmond utcai zsidótemplom padjaiból tankcsapdákat készítettek a németek, s a kiürített templomban a lovaikat helyezték el. (…) a térdig érő, felolvadt latyakban sorra botlunk meg lemeztelenített hullákba. Civil budai lakos, német vagy szovjet katona az áldozat? – A sötétben meg nem állapítható”. Aztán beszámol látogatásukról egy alkalmi kötözőhelyen, a Fény utca sarkánál, ahol katonák mesélik el, hogyan sebesültek meg.
Innen indulnak tovább. Az úgynevezett kitörés után vagyunk, nagyon sokan azokban a harcokban sebesültek meg. Az Olasz fasor, azaz a mai Szilágyi Erzsébet fasor elején a Várból kitörni próbált halott katonák. „A katyusák sorozattüze kíméletlenül végzett velük. A hadapród iskoláig sűrűn egymás mellett – azután lassan-lassan ritkulva – sokezer SS tiszt, altiszt és közkatona. (…) Szovjet egészségügyiek járják sorra és veszik jegyzékbe a Nemzetközi Vöröskereszt részére az elesettek nevét és címét. Nehezen boldogulnak a latin írású nevekkel, hiszen cirill betűkhöz vannak szokva. Egy ideig segítünk nekik azután jön az újabb parancs: Indulás! Elsőnek fel a még füstölögve égő Várba”.
Majd úgy folytatja, hogy naplójában részletesen leírta, hogyan jutnak el sokórás küzdelem árán a Vérmezőn, a Várfok és az Ostrom utca romjain keresztül a várnegyedbe. Részletesen beszámol a hullahegyekről, amelyek mellett elhaladnak, és az égő várról. Majd azt írja, hogy egy odavetődött magyar testőrtiszt társaságában előbb a királyi palotába mennek, onnan pedig a vár alatti bunkerben berendezett német kórházba. Itt találkoznak a kórházat vezető német katonaorvossal, akinek talán dr. Hübner a neve. Lévai, aki németül anyanyelvi szinten beszélt, tolmácsol Malcevéknak. Német és magyar sebesülteket zsúfoltak össze, villany, világítás, szellőzés nincs a földalatti pincében. Mosdani nem lehet, a kötszer is erősen fogytán. Az orvos segítséget kér, de a szovjet tiszt szerint most elsősorban azokon kell segíteniük, akik éppen a németek miatt kerültek borzasztó helyzetbe.
Találkoznak magyarokkal is, akik a német katonaorvos szerint „nem katonák, hanem nyilas rablók”. A magyarok leveleket bíznak rájuk, hogy juttassák el családtagjaiknak, Malcev azonban elhajítja azokat – írja Lévai Jenő az Új Életben. A Magyar Nemzetben ezt azzal egészíti ki, hogy talán két-három ember lehetett a nyilasok között, akiket erőszakkal soroztak be, ezek leveleit a következő napokban személyesen kézbesíti.
Lévai újságíró, történész volt. Malcev író, talán ezért is ő sokkal líraiban idézi fel mindezt. Magyar elbeszélések című orosz nyelvű kötetét a Népszava 1955-ben méltatta, és felelevenítették, hogy a Vecsernaja Moszkvaban megjelent cikkében így emlékszik vissza élményeire:
„Még füstölögtek Buda romjai, a Margithíd roncsai úgy emelkedtek ki a Duna vizéből, mint holmi gigászi sárkányfejek. Üggyel-bajjal vágtuk keresztül magunkat a feltépett romokkal szegélyezett utcákon. Kísérőm egy oroszul tudó magyar fiatalember Petőfiről beszélt… (…) A Rózsadombról végigtekintettem Budapesten, ezen a meggyötört és legyőzhetetlen nagyságában is fenséges, legendák övezte városon (…)”. Sok dolog stimmelni látszik. Persze ez már/még az ’50-es évekre hangszerelt írás, a szovjet–magyar barátság erősítésére.
Lévai Jenő a következő közel három évben 12 kötetben írta meg a holokauszt történetét, aztán a Rákosi-korban elhallgattatják őt is. Csak a ’60-as években térhetett vissza így-úgy a nyilvánosság elé – de ez már egy másik történet.
Dési János
