A 19. század végén a gyorsan fejlődő, iparosodó és polgárosodó Budapesten sorra jelentek meg a népszerű szórakozóhelyek, orfeumok, kávéházak, kocsmák – vagy akár sok utcát elfoglaló mulatóhelyek. A mind több szabadidővel és pénzzel rendelkező polgárság egy része habzsolta az élvezeteket. Színházak, operettek, pikáns előadások, a megjelenő politikai kabarék éppen úgy népszerűek voltak, mint a kiskocsmák, ahol a cigány húzta, és még egy fröccsöt is meg lehetett inni a savanyúból.
A millenniumi ünnepségekre egészen pazar helyek nyíltak meg. Eleinte úgy tervezték, hogy a honfoglalást 1895-ben fogják megünnepelni, de miután az építkezések nem haladtak elég gyorsan – a parlament épülete például csak 1904-re készült el –, 1896-ra tolták a megemlékezéseket.
De nemcsak a komoly és fennkölt programokra gondoltak, hanem a népszórakoztatásra is. Ekkor nyitotta meg kapuit a Kis Konstantinápoly az újbudai Duna-parton, Lágymányoson, valahol arrafelé, ahol most a Rákóczi híd budai hídfője és a Műegyetem található. A mulatónegyednél aztán nem volt gond a határidővel, bár nagyon komoly munkákat kellett végezni. Itt egykor kikötő állt, elhagyott Duna-ágak, amelyeket fel kellett tölteni körülbelül a mai Bertalan Lajos utca magasságáig, és aztán felhúzni rá azt a hatalmas vigalmi negyedet, amelyet Európa legnagyobb ilyen intézményeként hirdettek. A munkálatok 1896. márciusban kezdődtek, és május végén már a megnyitóra hívták a főváros mulatni vágyó közönségét.
A Kis Konstantinápoly – mert ebben a Potemkin faluban afféle elképzelt keleti hangulatot teremtettek – sejtelmes, erotikus mulatóhelyeket ígért, ahol az igazi Konstantinápolytól eltérően a szeszes italokat sem vetették meg. Lágymányosnak ez a része akkor még kevéssé épült be; a terv az volt, hogy ott mehet az „ereszd el a hajamat”, hiszen nemigen vannak lakók, akiket zavarna a hajnalig tartó dajdajozás. Persze nem csupán inni, táncolni, ismerkedni lehetett – a Kis Konstantinápoly sokféle műsorral várta a népeket. Zenés előadások vagy hatalmas tűzijátékok, külföldről szerződtetett cirkuszosok, orfeumi művészek éppúgy voltak itt, mint a Somossy Orfeum női zászlóalja, ez a katonaságot mímelő, Európa-hírű tánccsapat.
Merthogy az egész vállalkozás kiötlője és megszervezője az a Somossy Károly volt, aki a pesti oldalon, a mai Operettszínház helyén működő Somossy Orfeumot is vitte. Somossyt kortársai az „élet császárának” nevezték. Valóban kalandos élet jutott neki. Huszonévesen részt vett az 1848–49-es harcokban, de állítólag pusztán azért, mert beleszeretett egy markotányosnőbe, és vele akart lenni. A szabadságharc leverése után egy, a Nemzeti Múzeum mellett üzemelő kocsmában, a Két Pisztolyban kezdett el csaposként dolgozni. Később meglépett a kasszával, Hollandiába menekült, ahol cirkuszosként ért el szép sikereket. A ’60-as évek végén már mint módos ember tért vissza. Belevetette magát a szórakozóhelyek világába, sok pénzt csinált, mígnem megnyitotta nevezetes orfeumát, amely csillogott, villogott, elegáns és népszerű hellyé vált. Még arra is engedélyt kapott, hogy királyi páholyt létesítsen benne – ha az uralkodóház tagjai éppen arra járnának.
A millenniumi ünnepségekre készült el és május 2-án nyílt meg az Ős-Budavára nevű szórakozóhely a Városligetben, a későbbi vidámpark és állatkert helyén. Volt ott minden, az emberek özönlöttek, a kassza szépen csengett. Somossy úgy gondolta, hogy ő merészebb lesz, nagyobbat, szebbet épít. Óriási kölcsönöket vett fel – hamarosan ez okozta a bukását –, nagy konzorciumot szervezett a beruházásra, a kor jelentős építészeit kérte fel a munkára. Ami igen nagyszabásúnak bizonyult. Ő május 23-ára szervezte a megnyitó partit.
Az Aranyszarv-öbölre átkeresztelt promontori Duna-ágon – lényegében egy ott kialakított mesterséges tavon –, nemcsak hadihajók meg varieté-, kabaré-, prózai és operaelőadásoknak kiképzett színpadi uszályok, továbbá igazi piros fezes törökök által irányított kaikok (gondolák) ringatóztak, hanem egy Velencétől kölcsönzött színes lampionokkal felszerelt galleggiante (nagyméretű díszhajó) is, amelyen 30 fős olasz énekkar adta nap mint nap a szerenádot a part menti kávéházakban mulatóknak. A tűzijátékokat Nápolyból hívott szakemberek készítették, és Európa legnagyobb ilyen látványosságaként reklámozták őket.
A tó felett épített hídon továbbhaladva a látogató a Fényes Portáról elnevezett térre ért, amelynek középpontjában a 7570 négyzetméteren elterülő isztambuli Aja Szófia dzsámi pontos díszletmása állt. Zenepavilon, vízesés – a falanszter.hu beszámolója szerint a Déli Vasúti híd lábánál még teniszpályák is létesültek.
És a zene: a kor igazi sztárja, Dankó Pista és Hamza Gyuszi cigányzenekara bazsevált. Olasz tarantellások és kis-ázsiai népdalénekesek is felléptek, no és az ellenállhatatlan török, illetve magyar hastáncosnők produkcióinak vonzó hatására is számítottak a szervezők.
A török hangulatot erősítette a dzsámitól északra kialakított, váltakozó szintmagasságú, girbe-gurba bemélyedénsekkel tagolt Sztambul utca, amely pontos leképezése volt Konstantinápoly belvárosának. A több utcácskából álló bazársoron vastag szőnyegű szeparék, boltívek alatt jósoló boszorkányok, misztikus török színházak és vándorkomédiások szórakoztatták a népet. Itt kapott helyet Törökország legnagyobb forgalmat lebonyolító kereskedőjének bazárja is. A Sadullah Levy & V. Souhami cég nemcsak helyben készített keleti iparműveivel, perzsa és szmirnai szőnyegeivel, arany hímzésű borostyántermékeivel csalogatta vásárlóit, hanem a kereskedő a török uralkodóval ápolt jó kapcsolata révén kiállíthatta I. Mahmud szultán ezüstből vert 16. századi tábori ágyát, valamint egy perzsa sah diadalsátrát is. A tevékkel és a kis-ázsiai szamarakkal zsúfolt utcácskákban működött dr. Napioliani Candiani velencei üvegfestményeket árusító boltja. Minaretek, bazárok – többek szerint „Konstantinápolyabb” volt az egész, mint az igazi Konstantinápoly.
Somossy arra is gondolt, hogy miként jutnak el az emberek az akkor még eléggé kieső lágymányosi részre. Hajók érkeztek rendszeresen a Vámház tértől vagy a Lipótvárosból, és megszervezte, hogy omnibuszok is járjanak a Nagymező utcai orfeumától odáig. Ebből lett az első skandalum, mert nem tudott megegyezni a fővárossal az omnibuszok üzemeltetéséről, illetve az utánuk fizetendő adóról; mire nagyjából megállapodtak, addigra csődbe is jutott a vállalkozás.
Mert hiába a nagyvonalú építmények, a remek műsor, a jobbnál jobb mulatóhelyek – a közönség nem volt elég lelkes. Egyrészt kicsit távolinak találta a helyet – a ligeti Ős-Budavár közelebb esett a városhoz –, másrészt a szúnyoginvázió üldözte el az itt mulatni vágyókat. S hogy ez ne legyen elég, Somossy meglehetősen rossz feltételekkel vett föl hiteleket – többen egyenesen uzsorakamatokat emlegettek –, és nem nagyon tudta visszafizetni őket. Így aztán hamar beütött a krach.
A pénzügyi ellehetetlenülés már a Nagymező utcai orfeumot is fenyegette, de a vállalkozó nem adta föl, és 1897 májusában újra nekifogott. Elsőként újságírók egy csoportját vitte ki a feltámadt Konstantinápolyba, és hogy jó legyen a sajtója, a szerkesztő urak kellemes szivarokat és rendes konyakot kaptak. Beindulni látszott a dolog, többen megírták, hogy jobb a helyzet, mint előző évben, már csak azért is, mert a növényzet megnőtt, a zöldebb táj a szemnek is kedvesebb. Szúnyogokról nem esett szó – vagy kevesebb zümmögött belőlük, vagy a konyak megtette hatását.
Ám a közönség továbbra sem jött igazán. Ráadásul más bajok is előkerültek, amiről így számolt be 1897-ben a Budapesti Hírlap: „A megbukott Konstantinápoly. A lágymányosi Konstantinápolyt rövid fölállása alatt kettős csapás érte. Az első az volt, hogy megbukott, a második pedig, mely nyomban követte az elsőt, az volt, hogy az igazgatóságot csalás miatt följelentették a büntető törvényszéknél. A feljelentő egy francia konzorcium, melynek az igazgatóság nagy bérösszegért megengedte, hogy a mulatóhely területén játéktermet nyisson. A társaság húszezer frankot le is fizetett, de alig hogy megkezdődött a játék, a rendőrség a szépreményű vállalatot betiltotta. A franciák e katasztrófa után a büntető törvényszékhez fordultak és csalással vádolták az igazgatóságot, mely állítólag megígérte nekik, hogy a hazárdjátékhoz megszerzi nekik az engedélyt. Ebben a reményben fizették le a 20 000 frankot is, mely természetesen odaveszett. A törvényszék ma döntött ebben a perben, mégpedig úgy, hogy az ügyészség indítványára megszüntette az eljárást.”
Somossynak sikerei idején sok irigye támadt, és most rengeteg kárörvendő került elő. Hamarosan fizetésképtelen lett, bedőlt az orfeum is – fergeteges műsorokat szervezett oda, de nem bírta a felvett hiteleket törleszteni. A Fővárosi Lapok így számolt be erről: „Somossy Károly, a hírhedt orfeum-igazgató fizetésképtelenné lett és e miatt Konstantinápoly bérletét is elvették tőle és azt a Horcher testvérek veszik kezükbe.”.
Közben kiderült, hogy a lágymányosi Duna-part mégis csak értékes terület. Ha nem is feltétlenül mulatónak (bár azóta is sokan próbálkoztak erre, elég csak a Zöld Pardonra, vagy a Rióra utalni), de ipari területnek mindenképpen. Ahogy a Budapesti Hírlap írta: „A Lágymányost először Budapest mulatóvárosának szánták és megépítették a Konstantinápoly-mulatót. A mulató rövid dicsősége után lemondtak a tervről és most a Lágymányoson gyárvárost akarnak alapítani. Az első gyár Röck István nagy gépgyára lesz. Röck a Duna partján, az összekötő hídon alul akarja a gyárat megépíteni és már folyamodott is engedelemért. A főváros azonban az építést addig nem engedi meg, amíg a Dunapart rendezését be nem fejezik. A Duna szabályozási tervet a kereskedelmi és földmivelési miniszter alternatíve állapították meg, az alsó part útszélességét pedig 10 ölben (egy öl mintegy 1,9 méter – a szerk.). A felsőparti út rendezését illetőleg azonban az illetékes faktorok nem tudnak megegyezni. A közmunkatanács és a fővárosi tanács 20 ölben akarja megállapítani, a mérnöki hivatal és a középítési bizottság 80 ölben. A mérnöki hivatal figyelmezteti a fővárost, hogy most, amikor még semmi nincsen beépítve, ingyen megcsinálhatják a 30 öles utat, később azonban a kisajátítás százezrekbe fog kerülni, mert kétségtelen, hogy a Lágymányoson fog Budapest gyárvárosa kifejlődni.”
Somossy pár évvel később elszegényedve halt meg. A Lágymányoson pedig rövidesen új és sikeres városrész nőtt ki az egykori Kis Konstantinápoly helyén.
Dési János
