„A mai értelemben vett színház átalakulóban van; már soha nem lesz olyan, mint volt” – mondta Spiró György az Újbudai Nagykávéház című műsorban. A dráma- és regényíróval egyebek között irodalmi és színházi műfajokról, munkásságáról, valamint Újbudáról beszélgettünk.
• Több évtizede, 1976 óta él a kerületben. Ezt megelőzően is sok szállal kötődött Újbudához. Az egyetemi évek alatt szerette meg ezt a városrészt?
Négy évet töltöttem a Ménesi úti Eötvös Collegiumban, később szálltam be egy építkezésbe a Sasadi úton. Ma is ott lakom, csak egy másik házban. Szeretem a környéket, de a Móricz Zsigmond körtér is nagy kedvenc. Negyven éve persze minden egészen máshogy festett: ott volt például a „Lordok háza” önkiszolgáló étterem. Láttam, amint a Skálát felépítették, majd lebontották. Sasad is alaposan megváltozott. A költözéskor gyakorlatilag a világ gyönyörű vége volt szőlőskertekkel, gyümölcsösökkel, szekér vájta földutakkal. Biciklizés közben jól fejre lehetett esni. Aztán mindezt letarolták, felépült a gazdagréti lakótelep. A mostani lakásomba 1990-ben költöztem. Korábban a garázsajtó fölött egy fecskecsalád élt, most viszont se fecskék, se szúnyogok. Az egykori élővilág megszűnt. Ma már ritkábban, legfeljebb a másik nagy kedvenc, a Fehérvári úti piac miatt megyek be a városba. Az egész kerület beépült, szinte talpalatnyi hely sincs. Sajnos sokkal több és nagyobb ház épül Magyarországon, mint amennyit engedélyezni lehetne.
• Beszéljünk a munkásságáról, amelyet sokan sokféleképpen neveztek. Minek tartja magát: regény- vagy drámaírónak? Költőnek? Dramaturgnak?
Író vagyok, hiszen írok.
• Melyik műfaj áll önhöz a legközelebb? Ha jól tudom, legkevésbé regényíró szeretett volna lenni?
Valóban, kizárólag drámákat szerettem volna írni, az évtizedek során viszont kiderült, hogy a prózában tehetségesebb vagyok. Első sikeres regényemet, a Kerengőt félig-meddig dühből írtam. Bosszúságomra én nem voltam vele elégedett. Rászántam így magam egy tényleg jó regényre. Később beláttam, hogy a meséléshez, a nagy epikához több érzékem van, mint a drámai fogalmazáshoz. Azt sem hagytam azért abba.
Leült az íróasztalhoz, és elhatározta, hogy ír egy regényt? Hogyan született például a 800 oldalas Fogság?
Nem könnyű egy ilyen regényt összehozni, sokat kell dolgozni vele. Nem is tudják az emberek, hogy ez mekkora meló. A Fogságot tizenkét évig írtam, közben persze sok mással, például novellákkal is foglalkoztam. Ugyanakkor egy tizenhat oldalas novellát is hosszú évekig lehet írni. A megírás ideje nem a terjedelmen múlik, a csiszolás a lényeg. Mindez alkati kérdés: ki miben érzi magát teljesen szabadnak. Én a prózában. Nem érdekel, ki mit írt korábban, a regénynél én szabom meg a törvényeket. A drámában viszont nem. Ott meg kell tanulni a formát, ismerni kell az irodalmi előzményeket, nincs totális szabadság.
• Az olvasók gyakran azt gondolják, hogy a drámaírás nem nagy kunszt, hiszen „csak” párbeszédek vannak benne. Más azonban olvasni és darabként megnézni például a Koccanást.
Kevesen tanulnak meg drámát olvasni. Ez is adottság kérdése. Ismerek olyan zseniális színházrendezőket, akik nem is igazán képesek erre: számukra nem jelenik meg a párbeszéd képe. Van, akinek viszont igen.
• Ez vizualizáció kérdése?
Igen. Az olvasott szöveget látvánnyá kell alakítani. Ez a prózában is így van. Egyes regényírók látványt fogalmaznak meg szöveggel, mások hangot vagy mindkettőt. A drámaolvasás azonban külön tehetséget kíván. Ezért sem túl népszerűek a drámák, ha csak olvassák őket.
• Annak ellenére, hogy ön elsősorban regényírónak tartja magát, nincs olyan irodalom- és színházszerető ember, aki ne ismerné a Csirkefej vagy a Koccanás című drámát…
Vannak jelentős, általában sokműfajú szerzők, akiknek nem volt különösebb tehetségük a drámához, mégis nagyszerűket alkottak, például Puskin. A született drámaírók viszont kizárólag a saját műfajukkal tudnak azonosulni: például Shakespeare és Moliere. Előbbi ugyan megrendelésre írt egy-két elbeszélő költeményt, de azok nem jók. Másrészt igazi drámaíró volt a fiatalon, harmincéves kora előtt elhunyt Georg Büchner, akinek semmi köze nem volt a színházhoz, mégis utolérhetetlen drámákat írt. Heinrich von Kleist pedig, bár született drámaíró volt, sok más műfajban is remekelt. Ők utolérhetetlenek, velük én nem tudok versenyezni.
• Visszatérve az ön műveire: a Csirkefejet, a Koccanást, talán még az Imposztort is gyakran disztópikus és a jelenre vetítve is érvényes műveknek tartják. Egyetért ezzel?
Ezek inkább realista művek. Nincs bennük negatívum: embereket ábrázolnak, akik a saját maguk módján kínlódnak. A jó szerepben a színész az embert ábrázolja. Ha a szerző elég jó szerepeket ír, akkor kimehet ugyan a divatból, de csak átmenetileg. A halhatatlan Shakespeare-t is másfél évszázadig hanyagolták.
• Önnek is voltak szünetei…
Most is vannak, és majd mostanság lesznek csak igazán. Az előbb említett két darabot is régen játszották. Egy ideig műsoron voltak, aztán kimentek a divatból, talán még visszatérnek a színpadra. Ez számomra is megmagyarázhatatlan jelenség.
• Egy korábbi monográfiájában azt írta, hogy a közönségnek írt darabot meg kell különböztetni az irodalmi értékkel bírótól. Ez mit jelent?
Korábban a drámát valóban megkülönböztettem a darabtól. Ez nem értékítélet volt, hiszen a darab is lehet remekmű, és a dráma is lehet nagyon rossz. Utóbbi viszont irodalmi indíttatásból születik. A drámaszerző tehát megír egy irodalmi művet, amely történetesen párbeszédes. A darabszerző pedig adott színház számára dolgozik, és az a célja, hogy elő is adják.
• A darab megrendelésre születik?
Nem feltétlenül, de Shakespeare például kifejezetten darabszerző volt. Nem tartotta magát művésznek, pénzt akart keresni. A darabot az adott korban lehet előadni az éppen aktuális színházi struktúra és stílus függvényében. Ez azonban nem igaz a drámára. Ha egy darabról csak később derül ki, hogy mindenkor aktuális mondanivalója van, átminősül drámává. A drámát elsőre az adott színház gyakran nem tartja előadásra érdemesnek. A Bánk bánt is jóval a születése után mutatták be. Az ember tragédiájánál is hasonló volt a helyzet. Ilyen például Füst Milán Boldogtalanok című alkotása is. Én is tele vagyok olyan darabokkal, amelyeket nem adtak elő, mert nem merték vállalni a kockázatot. Elsősorban ideológiai és politikai okokból.
• Például?
Az 1990-es évek elején írt Árpádházat egyetlen nagy színház sem merte eddig bevállalni, kisebb kamaraszínházakban ment, és soha nem az eredetileg elképzelt apparátussal. Számos sokszereplős darabom van még, amelynek esélye sincs, hogy valaha előadják őket. A darabszerző mindig az adott színház lehetőségeihez alkalmazkodik, a drámaíró nem.
Akkor miért ír sokszereplős drámákat, ha azokról eleve sejti, hogy nem kerülnek színpadra?
Leginkább ez a forma fejezi ki az érzéseimet: az ötletet, a hangulatomat, a szándékaimat, a világlátásomat. Nem tehetek róla. Ha meg nem adják elő, hát nem adják elő.
• Milyen érzésekkel írta az Árpádházat?
Az akkor Ablonczy László által igazgatott Nemzeti Színház meghívásos pályázatára született. A kiírás szerint a darabnak a magyar királyokról kellett szólnia. A jelentkezők mindegyike megkapta a meghirdetett százezer forintot, én is. A történettel kapcsolatban az Árpád-házi királyokhoz és a magyar történelemhez méltóan naiv krónikákat vettem elő. Az Árpád-ház története ugyanolyan véres, mint az összes királyi házé. Mindegy, hogy az angol vagy az orosz történelemből veszünk példát, mindenhol voltak egymással véres, testvérgyilkossággal vegyített háborúban álló családok. Engem az érdekelt, hogy lehet mindezt megírni az 1990-es években, naiv krónikás szemlélettel. Formai és nyelvi szempontból is érdekes munka volt. Kiderült, hogy a véres történelem naiv módon is elmesélhető.
• Legutóbb Ganz Ábrahámról írt drámát. Milyen írói szándék vezérelte?
Fekete Gyula zeneszerző keresett meg, hogy írjak librettót a Ganz Ábrahámról szóló művéhez. Operalibrettónak nem lett jó. Az ötlet abszurditása viszont annyira magával ragadott, hogy kutatómunkába kezdtem Ganz Ábrahámról. Baromi érdekes ember volt egy baromi érdekes korszakban, a reformkorban, a szabadságharc alatt és után. Sokat tanultam, izgalmas anyagokra bukkantam. Elég valószínű, hogy egy darabig ezt sem adják elő, sem színházban, sem operaként. Mondjuk, én magam is nehezen képzelem el, amint Ganz Ábrahám vasöntés közben áriázik.
• Min dolgozik most?
Benne ragadtam a 19. századi Magyarország témájában. Vannak új ötleteim, de nem színházban vagy drámában gondolkodom. Erre a műfajra nem vár szép jövő.
• Ha már kultúrpolitika: mit gondol, mi vár a szférára?
Mi az, hogy kultúrpolitika? Utassy József szerint egy hattyú és egy víziló keveréke. A színházak világszerte, de nálunk különösen nehéz helyzetbe kerültek. A gyerekkoromban megismert színház, amelyben ilyen-olyan módon részt vettem, már soha nem lesz az, ami volt. A színház átalakulóban van, ahogy minden egyes műfajnak megvan a maga dinamikája: jönnek-mennek. Akár évszázadokig lappanganak, aztán újra felütik a fejüket. Hosszú távon tehát a színházat, a műfajt nem féltem, de az a fajta színház, amit szerettem, az már nem lesz.
Tóth Kata
