Göncz Árpád Szalay Zoltán fotográfus szemével

Idén tavasszal sokféle esemény idézte fel Göncz Árpád alakját születésének 100. évfordulóján. Ehhez kapcsolódik Göncz Árpád Életem című, közelmúltban megjelent kötete, amelyben ő beszél magáról, az életéről. A kötetben olyan képmelléklet is helyet kapott, amely felvillantja, milyen volt kisgyerekként édesanyjával, majd gimnazistaként, utána a jogászbálon, aztán talajjavítóként az ’50-es évek elején, majd a börtön után a családjával vagy a visegrádi alkotóház kertjében, a Bécsi úti lakásban, később Nagy Imre és mártírtársai újratemetésén, köztársasági elnöki beiktatása után a Kossuth téren vagy a hivatalában eltöltött utolsó napján.

Villanások ezek egy nagyon gazdag életút állomásairól, többnyire tetten érték azt a mosolyt, amely annyira jellemző volt Göncz Árpádra. Konrád György írta róla: „Az emberek nagyjából úgy írnak, amilyenek, az író arckifejezése benne van az írásaiban. A mosolya is. Az elnöknek javasolt személy legyőzhetetlen erőssége ez volt, a mosolya. Átható és kedves.”

A fotók egyik szerzője, Szalay Zoltán Pulitzer­-emlékdíjas és Táncsics Mihály-díjas fotográfus (1936–2017), aki sok éven át fotózta Göncz Árpádot a hivatalos eseményeken és magánemberként is. Bensőséges kapcsolat alakult ki közöttük. Szalay ismerte Göncz szokásait, és sok eseményen tanúja volt annak, hogy ha a körülmények azt kívánták, akkor államfőként, ha pedig lehetősége volt rá, akkor hétköznapi emberként mindenkivel szót tudott érteni. Államfőkkel, egyházi méltóságokkal, a világpolitika vezetőivel ugyanúgy, mint a művészekkel, a tudósokkal, a zenei világ ismert személyiségeivel és az utca emberével. Értette és értékelte a fotográfia erejét és küldetését.

Szalay Zoltán 2004-ben, a Magyarország Európai Uniós csatlakozásához időzített, Ilyenek voltunk – Magyarország elmúlt ötven éve című albumához ajánlásként többek között ezt írta: „Jó, ha tudjuk: ennek a könyvnek – ezeknek a képeknek – nem csupán a nézői vagyunk, nemcsak a tárgyai vagyunk, hanem az alkotói is. Mint az életünknek, ami megfoszthatatlanul a mienk. Életünk „tájképének” alkotója, s csak visszaadja, amit az életünkből fél évszázad alatt mi magunk megalkottunk. Amit felépítettünk. Amit elszegényíthettünk. Amit gazdagíthattunk. Mi magunk.”

Köztársasági elnökké választása után Göncz Árpád úgy érkezett vissza a Kossuth térről az első nemzetközi sajtótájékoztatóra, a zsúfolásig megtelt terembe, hogy levette a zakóját, és azt mondta: „Itt vagyok izzadtan, fáradtan, meg vagyok hatva, tele vagyok szorongással, büszke vagyok, bőghetnékem van. Mit mondhatnék még?”. Megható volt, hogy nem törődött a protokollal, az addigi szokásokkal, olyannak mutatta magát, amilyen valójában volt: nyílt, érzékeny és nagyon közvetlen.

Nem véletlenül mondta róla Lengyel László politológus október 6-án, a köztársasági elnök hajdani lakásához közeli óbudai szobornál: „A magyar rendszerváltás, az európaivá válás, a parlamenti demokrácia, a jogállam, a nyitott társadalom Göncz Árpád elnökségének idejét jelenti. Addig volt reményünk, hitünk, és bizony addig voltak tetteink és eszméink, amelyek jó irányba vittek. És Göncz nélkül ez nem ment volna. Valahol új reformkorunk ez a nyolcvanas évek végétől a kilencvenes évek végéig, az ezredfordulóig tartó idő. Ennyi. Olyan felszabadító erő, amiért irigyelhetnek minket mindazok, akik ezt nem élték át, mert se előtte, se utána nem volt ilyen.
Göncz Árpád a szabadság, egyenlőség és testvériség szép magyar szavainak és ritka tetteinek csokorba gyűjtője, szimbóluma. Ha valaki, ő tudta, s rajta keresztül mi is tudtuk valamennyien, mi neki s nekünk a szabadság, miért érdemes szabadnak lenni.”
Igen, a közvetlensége, a nyitottsága, a szociális érzékenysége, a megalkuvás nélküli hite és erkölcsi tartása tette őt felejthetetlen államfővé és emberré.


L. Á.

A ROVATBÓL

Page Reader Press Enter to Read Page Content Out Loud Press Enter to Pause or Restart Reading Page Content Out Loud Press Enter to Stop Reading Page Content Out Loud Screen Reader Support