Alma: a lényeg mindig a zene

Az Alma Együttes rendszeresen lép fel a kerületi rendezvényeken, legutóbb a tavalyi adventi vásáron. A felnőttes gyerekzenekar vagy gyerekes felnőtt zenekar 27 esztendeje alakult. Azóta is töretlen sikerrel, kisebb-nagyobb átalakulásokkal zenél, a tagok újabb és újabb slágereket szereznek, vicces klipekkel rukkolnak elő. Az Újbudai Nagykávéház legutóbbi vendége Buda Gábor, az Alma frontembere volt.

Újbuda régóta része az életednek, gyakran játszottál és játszol a kerületben. Vannak kedves emlékeid?

Sok. Kedvelem a Budai Parkszínpadot, a Feneketlen-tavat és annak környékét. Fiatalon, vendéglátós koromban esténként a közeli étteremben játszottam. Tizenegy évig dolgoztunk az unokatestvéremmel latin gitárduó formációban. Azt is mondhatnám, hazajárok Újbudára, jól ismerem a kerületet, számos emlékem van. Legutóbb az adventi vásáron játszottunk.

Tavaly decemberben a fellépés előtt azt mondtad, a hideg ellenére nagyon várod a „zúzós” koncertet. Tele volt a színpad előtti tér gyerekekkel és felnőttekkel. Az Alma felnőttes gyerekzenekar vagy gyermeki felnőtteknek játszó formáció?

Személyiségből fakadó zenekar. Soha nem játszom meg magamat, még otthon sem. Megvan és megvolt a hivatalosság, komolyság és fegyelem helye, de azt nem szeretem. Alapvetően kedvelem a humort, viccelődést. Az Alma együttes 27 évvel ezelőtti megalakulásakor klubkoncerteken játszottunk, eszünkbe sem jutottak a gyerekek. Radnóti Miklós-, József Attila-, Ady Endre-esteken léptünk fel. A Kaláka nyomdokain indultunk el, csodálatos volt, nagyon szerettük. Ezt a vonalat most a Misztrál képviseli, amiért külön köszönetet érdemelnek, miután mi a gyerek popzene felé fordulva folytattuk. Bezúztunk a bulvárba.

A gyerekzene bulvár?

A Kalákához képest az Alma az. Előbbi igazi fundamentum, komolyan veszi a költészetet. Mi ezen a téren felhígultunk, habos-babos cucc lettünk, de legalább vidáman tesszük a dolgunkat. Korábban nekünk is voltak irodalmi estjeink, ilyen volt például a Szerelem a bölcsőtől a sírig. A szerelem alakulásáról szólt, amely az anyjukért rajongó gyermekekben mutatkozik meg először. Aztán jönnek az óvodai, iskolai, tini, ifjúkori, felnőtt- és idős­kori szerelmek. A szerelem örök, az ember bármikor képes szerelembe esni. Csodálatos verseket zenésítettünk meg Kálloy Molnár Péter színművész közreműködésével. Nekem is vannak egyébként színészgyökereim; már gyerekkoromban is játszottam. A korai pályafutásomnak köszönhetően kőszínházban, vidám színpadon is felléphettem olyan színész bölényekkel, mint Gálvölgyi János, Csákányi László. Fontos útravalót kaptam tőlük. Megtanultam a szakma tiszteletét, amit – talán álszerénység nélkül mondhatom – komolyan veszek. Számomra a színpad és a szereplés szent. Amikor gyerekeknek játszom, akkor is ezt érzem, hogy mindig minden körülmények között figyelek a minőségre. Kollégáim is mind egytől egyig vérbeli, jó zenészek. Ilyen értelemben kikezdhetetlen a produkciónk. Önazonosak vagyunk.

Dalaitokban, klipjeitekben sok a geg. Ezek többsége a felnőtteknek szól. Van például egy számotok arról, hogy az apának óriási macera egy nagy bevásárlás.

Nyilván gyakran fordulunk a szülők felé, hiszen ők hozzák el a gyerekeket a koncertre, és ők indítják el a YouTube-videókat. Így ők jelentik az első szűrőt. Én is kétszeres apuka vagyok. A második még csak ötéves, de már most nagy büdi lába van. Ha itt lenne, nyilván kikérné ezt magának. Egy szó, mint száz: udvariatlanság, ha zenészként akár a közönség egyetlen szeletéről nem veszünk tudomást. Felnőttként nem akarom eljátszani, hogy a gyerekek szintjén vagyok, nem gügyögök. Gyakran a felnőttek hangszíne oktávot ugrik, amikor picikkel kommunikálnak. A játszópajtási viszonyt, az érdeklődést ugyanakkor fenn kell tartani; el kell magunkat fogadtatni a gyermekekkel. Ők nem udvariaskodnak: nem érdekli őket a zeneelmélet, vagy hogy van-e Oscar-díjad. Csak az számít, élvezik-e a koncertet, vagy sem. Gyakran azt mondják róluk, hogy őszinték, de ez nem jó szó. Ösztönösek.

Mivel tudjátok zúzóssá tenni a koncerteket, miből fakad az állandó vidámság?

Huszonhét esztendeje mindig boldogan lépek színpadra. A gyerekek és a közönség érdekel. Belőlük merítek, építkezem. Ők adják azt az energiát, amitől fájdalomcsillapító nélkül is elmúlik a fejfájás, fáradtság. Amint kilépek eléjük, meggyógyulok, számomra ott már csupán ők léteznek, általuk tudok én is kicsit gyermek maradni. Szerintem jó pedagógus lettem volna, mindig megtaláltam velük a közös nevezőt. Már jóval azelőtt, hogy magam is apa lettem.

Az egyik legismertebb slágeretek a Ma van a szülinapom, a Kumba rajzfilmhez is ti írtátok a zenét. A játékos dalok mellett ugyanakkor sok tanmesének beillő szerzeményetek van. A Zöldforgó például egy uniós program részeként született: a klímaváltozásról, a környezetvédelem fontosságáról szól. Honnan jönnek a tanító dalok? Ez valamilyen küldetés?

Az ilyen jellegű projektek néha felkérés alapján születnek, nyilván azért kapunk ilyet, mert látják, hogy érdekel minket egy adott téma. A Kackac kopasz kukac is leukémiás gyerekeknek íródott, ami a klipből nem derül ki egyértelműen. Csak az látja a mélyebb tartalmat, aki figyelmesen nézi. Egyszer egy szülő azt sérelmezte kommentben, hogy „csúnya” gyerek szerepel benne. Nagyon rosszul esett. Egyrészt szerintem nincs csúnya gyerek, másrészt soha nem szabad senkit sem a kinézete miatt megsérteni. A mai napig nem értem ezt a hozzáállást. Ugyanakkor elgondolkodtatott, nem mi szúrtunk-e el valamit, ha egy felnőttnek nem ment át az üzenet. Az is igaz viszont, hogy szándékosan nem akartam szájbarágós lenni. Az érzékenyítés egyik legfontosabb eleme, hogy a dolgok túllihegése nélkül tudjunk üzenni, különben kontraproduktívak leszünk. Az Alma kezdetektől fogva olyan ügyeket karol fel, amelyek nekünk is fontosak: például környezetvédelem, esélyegyenlőség. Ha segíthetünk, miért ne tennénk? Probléma akkor lehet, ha valaki ezt túl direkten, önmarketing céljából teszi. Kétféle módon segíthetünk az utcán egy hajléktalannak: elmegyünk mellette, rámosolygunk, benyúlunk a zsebünkbe, pénzt adunk és továbbmegyünk. A másik mód, hogy elkezdünk szelfizni, kirakjuk a profilunkra, hogy „héj, látjátok, mindenki veszi, milyen jó fej vagyok?”. Az ember vagy szívből segítsen, vagy sehogy.

A visszajelzések alapján átmennek az üzenetek?

Többségében igen. Egy-egy család a koncert után gyakran elmeséli, adott dal hogyan hatott a mindennapjaikra. Az egyik anyuka például sokkal könnyebben öltözteti reggelenként a gyerekét, a másik pedig nem kap szívrohamot, amikor a kislányát szurira viszi. Az ilyen személyes visszajelzések mindig nagyon jólesnek nekem és a többieknek is.

Ha már többiek: milyen nagy változások voltak az együttes eddigi életében?

Két nagy váltás volt. Az első a megalakulás után öt-hat évvel, amikor három helyett már öten álltunk a színpadon. Aztán pár esztendővel ezelőtt felálltam, mert besokalltam, amihez a művészetnek vajmi kevés köze volt. Hiányzott a családom, akiket alig láttam, és fizikailag is elfáradtam. Meg kellett műteni a torkomat. A dokim akkor rákérdezett: Gábor, sokat idegeskedik? Ez is intő jel volt, hogy változásra van szükség.

Te tudsz idegeskedni?

Hajjaj! De soha nem viszem fel a színpadra. Ezért is lepődött meg a közönség, amikor egyik pillanatról a másikra elkezdtük a koncertjeinken bejelenteni, hogy pár hónap múlva a zenekar átalakul. Egészen a szétválásig – az Alma most ismét háromtagú – baráti volt a viszony. Talán még most is, de a búcsú keserű lett. Akkor jelent meg ugyanis az egyik legnagyobb internetes portálon öles betűkkel, hogy az Alma együttesből Kifli zenekar lett. Nagyon megsértődtem. Addig a pillanatig mindenki mindenkivel jóban volt, baráti, normális szétválásra készültünk. A cikk megjelenése után a régi tagok „mea culpáztak”, és azt is megjegyezték, hogy a címről nem tudtak. (Hozzáteszem, ezeket jóvá szokták hagyatni.) Most már nincs bennem tüske. A Kifliben nagyon-nagyon rendes és jó emberek zenélnek, jó szakemberek külön-külön is.

Most hárman vagytok a színpadon, mégis úgy hangzik, mintha többen volnátok…

Világéletünkben – még az ötös fogattal is – dobalapokra dolgoztunk. Ez a vendéglátós múltamból fakad, ahol két gitár volt. Ott az alapban benne volt az ütőhangszer meg a basszus, arra játszottunk és énekeltem. Az, amit az emberek láttak, mind élő volt. Most is az. A színpadon az szólal meg, az hallatszik, és azt játsszuk, ami látszik, nincs becsapás. Kétségtelen, hogy a dobbal mindig kicsit hadilábon álltam, soha nem volt dobos a zenekarban. Ettől viszont a zene még élő, jópofa a hangulata.

Hogyan tovább? Mik a tervek?

Egyelőre maradunk hárman, megnézzük, merre tudunk továbbmenni a pályán. Most a művelődési házak rezsinehézségei miatt akadt egy kis kényszerszünet. Kicsit olyan ez, mint a Covid alatt, amikor kis túlzással munkanélküliek lettünk. Ezeket a pillanatokat szoktuk arra használni, hogy építkezzünk, fejlődjünk, dalokat írjunk, új projekteket indítsunk. Most jön az együttes életében a szerzői időszak: felszívjuk magunkat, és alig várjuk, hogy újra beinduljon a dolog. Addig viszont túl kell élni, marad a kvázi utcazenélés. Úgy döntöttünk, hogy januártól márciusig sem fogunk otthon ücsörögni, útjára indítjuk a Nagy Túlélő Alma Turnét. Teljesen önellátók vagyunk, vettünk színpadot, aggregátort a hangtechnikánk mellé, és már gyűlnek a lehetséges fellépési helyszínek. Akár a Bugac-puszta közepén is tudunk játszani. Nagy valószínűséggel az adományok helyett én fogom mindezt megfinanszírozni, hiába hirdettük meg a „Fogadj örökbe egy Alma Koncertet!” programot. A lényeg azonban így is ugyanaz: zenélünk.

Tóth Kata

A ROVATBÓL