„Én valóban azt a célt tűztem ki magam elé, hogy ily gyönyörűen fogalmazzak, hogy olyan könyveket írjak, és merem remélni, ez többé-kevésbé sikerült is, hogy gyerekeknek is és felnőtteknek is szóljanak egyszerre” – magyarázta sok-sok évvel ezelőtt egy interjúban nekem Janikovszky Éva, aki mind a mai napig az egyik legnépszerűbb szerző. Azok a szülők, sőt nagyszülők, akik a mai új korosztályok kezébe adják köteteit, maguk is valószínűleg rongyosra olvasták azok korábbi kiadásait.
Janikovszky Éva most lenne százéves. A műveit gondozó Móra Kiadó sok eseménnyel készült az évfordulóra. Ennek része egy plakátkampány Budapest és szülővárosa, Szeged utcáin. A sok-sok gyűlölködő, acsargó poszter között feltűnő az, amelyen egy kedves, vidám hölgy látható, amint azt ajánlja: Mosolyogni tessék! Igen, ez Janikovszky Éva egyik írásának a címe és életfilozófiája. „Mosolyogni tessék! Persze nem szüntelenül, nem reggeltől estig, de bujkáljon bennünk a mosoly – minden eshetőségre készen –, hogy bármikor felragyoghasson.”
Az évforduló remek alkalom ahhoz, hogy Janikovszky Éváról, az irodalomról beszélgessünk kicsit fiával, Janikovszky Jánossal, a Móra Kiadó tulajdonosával.
– „Mosolyogni tessék!” – hangzik a felszólítás. Janikovszky Éva is leír valahol egy történetet, hogy felszáll egy buszra, és egy utastárs megkérdezi: milyen nemzetiségűnek tetszik lenni? – Miért? – kérdez vissza. – Hát, mert itt mosolyog, mi, magyarok pedig nem szoktunk – jön a magyarázat. Tényleg ilyen volt, vagy ez csak írói póz?
– Tényleg a szívéből, a lelkéből jött, hogy legyünk jókedvűek, próbáljunk elfogadók lenni. Az írásai is erre inspirálnak, a gyerekek, a felnőttek érzik benne ezt a pozitív életszemléletet. Nézzük csak meg a könyvei címét: De szép ez az élet; Ájlávjú; Örülj, hogy fiú!; Örülj, hogy lány! – és sorolhatnám tovább. Amikor egyszer Amerikában járt, feltűnt neki, hogy ott mindenki fülig érő szájjal mosolyog reggeltől estig. Mi itt megvetően szoktuk mondani, hogy miért ez a keep smiling, minek örülnek ezek mindig. De miért is ne? Azt nem állítom, hogy az írásain folyamatosan röhögni kell, de az biztos, hogy mindig van valami jóindulatú mondanivalója, hangulata ezeknek. Ő ilyen életszemlélettel maradt gyerek, és azért tudott máig népszerű dolgokat írni, mert humorral, iróniával figyelte a dolgokat.
– Aztán arról beszélünk tovább, hogy Janikovszky Éva naplója, amelyet 12–18 éves kora között írt, s nemrégiben jelent meg, milyen érett mű. A hangja, a humora már akkor a későbbi elismert íróé. Meg is kockáztatom, ha nem fogtam volna a kezembe azokat a gyerekkori vonalas füzeteket, amelyekbe írta a naplóját, azt hinném, hogy felnőttkorában vetette papírra ezeket „gyerekhangon”.
Janikovszky János nagyjából egyetért velem.
– Azért kiderül a napló szövegéből, hogy gyerektől származik, de tény, nagyon hasonlóan írt már akkor is, felismerhető a humora. Persze egy kisiskolás problémái mások, mint egy idősebbé. De az is hozzátartozik, hogy amint közeledik a háború, a hangja is egyre jobban elkomorul. Hiszen éppen olyan szörnyűségekkel kell szembenéznie, mint a felnőtteknek. És ami számomra különösen meglepő, hogy a kézírása is alig-alig változott az évek során.
– A Naplóm címmel megjelent kötetből készült egy egészen kitűnő előadás, amelyben Sodró Eliza mondja, játssza el a gyerek, majd a kamasz Janikovszky Évát Martinkovics Máté közreműködésével.
– Nagyon furcsa látni az embernek a saját édesanyját kislányként, igazi időutazás. Bár ehhez Eliza színészi zsenialitása is kell. Mégis megrendítő, hogy mi történt vele, hogyan változott, még jóval az én születésem előtt. Miként lesz szeleburdi kislányból komoly gondolatokkal bíró felnőtt.
Igazi kihagyhatatlan színházi élmény – persze most egy darabig várni kell arra, hogy újra színpadra kerülhessen, mert Sodró Eliza kisbabát vár. De tessék felírni a „bakancslistára”!
A könnyed Janikovszky-írások állítólag elég nehezen születtek. A szerző újra és újra nekifogott legendás Mercedes írógépén a szövegnek. Eldobta, átírta, meghúzta, lerövidítette, amennyire csak lehetett, mondhatni, szófukar volt. A sikerhez nyilvánvalóan kellettek Réber László legendás rajzai is, aki kevés vonallal, ha úgy tetszik, „vonalfukaron” tette hozzá a látványt a betűkhöz. Bizonyos szempontból megelőzték a korukat, hiszen akkoriban egészen más volt általában a szöveg és a kép aránya a könyvekben. Ők afféle képregényt készítettek, mintha sejtették volna, hogy hosszú, egybefüggő írásokat mind kevesebben olvasnak.
Aztán arról beszélünk, mások-e a mai fiatalok, mint a könyvek első megjelenésekor, évtizedekkel ezelőtt. Abban megegyezünk, hogy biztos sokkal több minden vonja el a figyelmüket, de jó esetben a családi viszonyok, a szülők és a gyermekek kapcsolata hasonló. Ezért azok a párbeszédek, amelyeket a könyvekben olvashatunk, nagyjából ma is elhangozhatnak. Igaz, Janikovszky hangja, ha úgy tetszik, forradalminak számított a maga korában, hiszen a gyerek- és az ifjúsági irodalom többségének a stílusa paternalista, kioktató volt.
– Janikovszky Éva nem akart alattvalókat nevelni. Nem úgy ábrázolja a gyerekeket, mint akik a családjukban alárendeltek, hanem a maguk módján egy szinten állnak a felnőttekkel. Persze a felnőtt már volt gyerek, a gyerek még nem volt felnőtt – ez azért nagy különbség. Más kérdés, hogy a felnőttek egy jelentős része elfelejti, milyen volt gyereknek lenni. Ezért is jók ezek a könyvek, mert szerzőjük megtartotta az ifjúkori látásmódját, fel lehet frissíteni az emlékeket.
És akkor adjuk vissza a szót Janikovszky Évának abból a régi interjúból, arról, hogy kinek is szólnak ezek a könyvek.
„Az nem úgy van, hogy az ember végiggondolja, és úgy szövi-fonja a történet fonalát, hogy van egy réteg, ami gyerekeknek szól, aztán arra jön egy réteg, ami felnőtteknek szól. Az írásaim jelentős része afféle gyerekmonológ, amelyeket olvasva sokan magukra ismerhetnek. Nagyon sokat járok gyerekek közé, és rengetegszer hallottam iskolákban, könyvtárakban, ahogy a srácok előadják ezeket a szövegeket. És borzasztó jól szórakozunk rajta. Akik előadják, akik hallgatják, szintén, és ettől nekem repes a szívem. Hallom, hogy a fiatalok veszik a lapot. És a felnőttek azok, akik elsősorban ajánlják ezeket a könyveket a fiataloknak. Így teljes a kör. Írtam regényt, ifjúsági regényt is, nyilván ha arra vágytam volna, írhattam volna több olyat is. De annyi örömöt jelentett nekem az, hogy ennek az ifjú közönségnek írhatok. Az ember előre nem is tudja fölmérni, hogy mennyivel jobb gyerekeknek írni. Érzem a szeretetüket, az érdeklődésüket, és most akár el is érzékenyülhetnék, de minek” – mondja, és mosolyog ránk.
Dési János
