Van gitárod? Nekem is. Nem megyünk le egy próbaterembe? Jó lesz! Aztán a zenész ír, kínlódik, éjszakákat tölt egy-egy sorral, refrénnel, riffel. Felveszi így vagy úgy, feltölti, és ha véletlenül jól lő, jó helyre, akkor Dürer-kisterem, majd nagy, Kishall, Nagyhall, Barba’, Park – a végén esetleg tripla Puskás. Ma sorra nőnek ki tehetséges előadók a gyerekszobákból, találják meg a közönséget TikTokon, YouTube-on, Spotin. Olyan gyorsan változik a popkultúra terjedésének módja, hogy teljesen avittnak tűnik a nem is oly’ régmúlt, amikor SoundCloudon fedeztünk fel magunknak új underground előadókat, és találgattuk, vajon sikerült-e megtalálnunk a holnap sztárját. Na és azelőtt? CD, kazetta kéz alól másoltan, okosba’. És még azelőtt, valahol a könnyűzene hajnalán? Hol és hogyan születtek és éltek a kor „pop kult” ikonjai, valamikor Krúdy és Krúbi között?
1951. december 21. A Pamutkolor Művek kultúrotthonaként felavatják a Pamuttextil Művelődési Házat a Fehérvári úton – ez lett később a Fővárosi Művelődési Ház, az FMH. Sztálin születésnapjának közelsége azon furcsa véletlenek sorába illik, amelyek akkoriban bántó gyakorisággal fordultak elő a „Fal” rossz oldalán.
1965, Nógrádverőce, KISZ-tábor. A nem túl sok és amúgy is vacak pingpongütő már rég az ebédlőépület tetejére ízlésesen feldobálva, de ez mit sem zavarja a papuccsal forgózókat. Lassan megy le a Nap. Az alapozó sörök üvegének száján megcsillan az utolsó korty után maradt csepp. A háttérben valaki nedves fából próbál tüzet fakasztani, lelkes szurkolók megértő fuldoklása mellett. Valahogy így képzelem el a környezetet, ahol a fiatal Szörényi Levente és Bródy János arról beszélget, hogy most már végre kellenek saját dalok. Itt érik össze az Illés együttes. Szörényi Levente visszaemlékezéseiből kiderül, a szerzőpáros tagjai akkor még nem azon vitáztak, hogy MDF vagy SZDSZ, hanem hogy Beatles vagy Rolling Stones. „Hagyjál már, én nem tudok úgy énekelni, mint a Dzséger.” Így került pont a válaszra, hogy „a magyar” mi lesz – az Illés.
1966, Táncdalfesztivál, az ország apraja-nagyja a Tátra, Mátra vagy Kékes, nevük ellenére fekete-fehér tévé előtt; „és akkor, mikor jött ez a híres daluk, a Fáj minden csók, akkor az nagyon megfogott” – mesélte Gittinger Tibor, az FMH-ban működő Illés Klub vezetője első élményét a zenekarról. Maga az Illés Klub’68-ban jött létre intézményesített formában Drukker Tibor vezetésével. Az Illés, a korszak sok új együtteséhez hasonlóan, az újlipótvárosi Bosch Klubban kezdett rendszeresen játszani a ’60-as évek első felében, „de az FMH volt az igazi, minden szerdán Illés Klub volt”.
A Fehérvári úton eredetileg levelező klubként indultak, több mint 6000 taggal, „nem volt szó semmiféle koncertről meg buliról, hanem jöttek a levelek, hírek a zenekarról, volt Fonográf újság. Két hölgyet felvettek, és azok postázták a dolgokat. Még azt is el tudom mondani, hogy hamisították az aláírásokat, mert hát gondoljunk bele, fizikailag lehetetlen 6000 autogramot adni” – árulta el a mai klubvezető. Akinek ebből a korból Szörényi- vagy Bródy-kézjegye van, csak akkor lehet biztos az eredetiségében, ha azt személyesen gyűjtötte be.
Az Illés Klub FMH-ba költözése egybeesett az épület bővítésével, a körterem születésével. Szörényi szerette hangoztatni, hogy miattuk épült, ami inkább csak jól hangzik, de az tény, hogy magukénak érezték. „A legnagyobb tömeg talán akkor volt, amikor feloldották az 1970-es betiltást” – emlékeztetett Gittinger Tibor. Előtte ugyanis nem léphettek fel Budapesten nyolc hónapig, a hanglemezgyár leállt lemezeik kiadásával, sem a tévé, sem a rádió nem játszhatott Illést, még Koncz Zsuzsa Szerelem című lemezét is bojkottálta a Magyar Rádió, mert Szörényi–Bródy volt a szerzőpáros. Hivatalos indoklás nem volt, csak éppen az 1970. június 5-i Magyar Ifjúságban megjelent, Sértett szentek vagy Illések és pofonok című írás azzal vádolta a zenekar tagjait, hogy a BBC műsorában meggondolatlanul fecsegtek, és ezzel az ellenséges propagandának szolgáltattak anyagot. Tardos Péter korabeli rockszakíró szavai szerint akkoriban ők voltak a vidék legjobb zenekara. „…és hát, mikor megjött a felmentés…”. Korabeli fotókon látni, ahogy a Fehérvári úton kígyózik a tömeg, sokan várták, hogy legalább a következő vagy az azutáni hétre valamilyen úton-módon sorszámot kapjanak.
Az Illés mellett persze nagyon sok más együttes is megfordult az FMH-ban. „Szoktuk mondani, gyakorlatilag nincs olyan zenekar a régiek között, amelyik legalább egyszer ne játszott volna nálunk, vagy ne lett volna egy ideig valamilyen klubja. De a legmeghatározóbb nyilván az Illés volt, ami összeforrt az intézmény nevével” – fogalmazott Szűcs Ferenc, az FMH igazgatója.
Az Illés Klub kulturális agóraként is működött. Vendégei között volt az akkori kulturális élet krémje, azok mellett, akik valamilyen szinten kapcsolatban voltak a zenekarral. „Cseh Tamástól kezdve Hernádi Gyuláig vagy Szyksznian Wanda grafikusig, aki a lemezborítókat is tervezte, és a Fonográf újságba is írt. Rengeteg jó művész volt, ez is mutatta, hogy az Illés közönsége – most nem akarom dicsérni – egyfajta kultúrkörhöz tartozott” – fejtette ki Gittinger Tibor.
Kulturális beszélgetések, kerekasztalok, vendégzenekarok. A Hobo Blues Bandtől kezdve a Syriusig mindenki játszott itt. De minden klubeste koronája az Illés-koncert volt, egészen a zenekar Fonográffá oszlásáig.
1992 decemberében egy visszatérő-emlékező akusztikus koncertet követően volt az első Illés Klubosok Baráti Köre rendezvény a Boschban, ahonnan elindult a zenekar. Március 5-én rendezték az első bulit, azonnal telt házas volt. Azután még kétszer sikerült megszervezni az eseményt, majd jött, látott és vitte a Balzac utcai épületet a privatizáció. Így került vissza az Illés Klub az FMH-ba. Azóta negyedévente van rendezvény: „van egy úgymond, áhítatos rész, tehát az Illés, Fonográf, Koncz Zsuzsa, Tolcsvayék köréhez tartozó zenekarok, ezek nyomják az áhítatot, ekkor van az Illés-feeling”, majd jönnek a bulizenekarok, amelyek a ’60-as, ’70-es évek világslágereit játsszák. „Az életmű iránt érzett tiszteletből szervezzük ezt, és ez közös, jóleső érzés. A szervezés, rengeteg munkával jár, de nem panaszkodunk.” A munkamegosztás a klub és az intézmény között a kezdetek óta változatlan: az előbbi szervezi a programokat, hozza a közönséget, a ház pedig adja a hátteret.
„Cél, hogy mindig legyen valami olyan zenekar, valami friss dolog, ami miatt fölbukkannak új arcok. A törzsközönség mellett mindig vannak új emberek, akik rácsodálkoznak: még van Illés Klub? Ennél nagyobb szám már csak az, hogy Magnós Klub is van, az ’65 óta aktív” – mondta a ház vezetője.
A mai FMH – hivatalos nevén TEMI Fővárosi Művelődési Háza – persze nem egyenlő a klubokkal. Már több mint tíz esztendeje, hogy a ház megrendezi a kisközösségek napját, a Repülés Baráti Köre például több mint 50 éves. De vannak bélyeggyűjtők, vannak hobbigyűjtők, akik gyufásdobozra, szalvétára vagy hasonlókra specializálódtak régen és most is. Annak idején itt alakult meg az éremgyűjtők első köre, ezt emléktáblával is elismerték. A táncházmozgalom egybeforrt az FMH nevével, miután ’73 óta töretlenül támogatják. A Muzsikás Gyerektáncház most is működik keddenként, rengetegen hozzák gyerekeiket, unokáikat. Sipos Mihály és felesége játszik, Littler Anita tartja a foglalkozásokat (ő is itt sajátította el a néptánc alapjait). Párhuzamosan futnak kézműves foglalkozások, gyerekeknek és szülőknek szóló programok, zenei események a jazztől a bluesig. „Igyekszünk mindig valami különlegeset létrehozni, életre hívni – hangsúlyozta Szűcs Ferenc. – Ami annak idején is az FMH védjegye volt, hogy kitalált, belökött dolgokat, mint a kavics a tóban: a hullámokat elindítja, és örömmel nézi maga körül, hogy milyen messzire jutottak. Valamilyen szinten ezt a hagyományt igyekszik folytatni a ház mostani vezetése és a dolgozói.”
Visszatérve az Illés Klubra – milyen a kapcsolat a zenészek és a klubozó rajongók közt? „A mai napig nem hátulról jönnek be titokban – mondja el Gittinger Tibor a zenészekről –, megérkeznek rendesen, ugyanazon az ajtón, mint a többiek, jó látni, hogy ez még mindig így működik.” Szerinte az a rajongás, ami a törzsközönségben ennyi idő elmúltával is megvan, nem túl gyakori már. „Ugyan koncertet már nem adnak, de Szörényi Levente vagy Bródy János időnként fölmegy a színpadra egy darabig, és énekel, gitárt ragad. Ez olyan momentum tud lenni, ami miatt sokan jönnek.”
Kis és nagy közösség, szerelemből egy hobbi iránt, egy zenekar iránt. Vajon 20–40 év múlva kinek a hatására találunk olyan összetartó, működő, lélegző közösséget, amelyik egy mostani kortárs zenekar vagy előadó miatt jön létre? Akiknek a rajongói akkor is olyan szenvedéllyel, szeretettel beszélnek egy zenei korszakról, mint ahogy Gittinger Tibor beszél a beatről, és a közösség úgy mozgatja meg híveit negyedévente az ország távolabbi vidékeiről, vagy akár határon túlról is, mint ma az Illés Klub.
Hangozzék bármennyire elavultnak a „klubozás” kifejezés – a mai negyvenesek szüleiktől hallottak olyan sztorikat, amik úgy kezdődtek, hogy „…és amikor a klubban betettük a magnóba…”. –, amit Gittinger Tiborék csinálnak, az szerelmes levél egy zenekarnak, no meg egy korszaknak, a fiatalságuknak. Cselekvő rajongás, emberi léptékben.
Sipos Zoltán
