Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Fotó és festmény
Ezúttal két izgalmas kiállításra hívom fel a figyelmet, mind a kettőre érdemes időt szánni, jártunkban-keltünkben megnézni, fél óránál többet egyik sem visz el. Ugyanakkor messze nem szokványos dolgokat láthatunk.
A belváros szívében működik a Szentandrássy István Roma Művészeti Galéria, itt tekinthető meg Stalter György fotóművész és Botos Zoltán festő közös tárlata, amelynek címe: Józsefváros – város a városban. Stalter különös hangulatú, színvilágú józsefvárosi fotói adták az ihletet Botosnak, hogy a fotókat megfesse. Azaz egy fénykép – egy festmény. A fényképek, ahogy azt Staltertől megszoktuk, ironikusan, kedvesen, sok bájjal mutatják meg a józsefvárosi világot. Kicsit romantikus, kicsit a múltból ittmaradt, közel sem a modern irodaházak, beton-üveg paloták, elegáns boltok környéke ez. Kemény hétköznapok, ritka ünnepek, körfolyosó – persze aládúcolva –, szinte érezzük a vasárnapi csirkepaprikás illatát. Mégsem a szegénységről szólnak ezek a képek, hanem az élet szeretetéről, arról, ahogy D. Magyari Imre újságíró megnyitóbeszédében mondta, hogy jól érezzük magunkat, mi kellünk. A körülmények lehetnek ilyenek, olyanok, zordak és ridegek – a „boldogság” belülről jön.
Érdekes a képpárokat is megfigyelni. A fotók furcsa színvilága, nem szokványos képkivágata miatt ezek inkább álomszerűek, míg a festmények, bár ugyanazt ábrázolják, jóval realistábbnak tűnnek.
(Stalter György–Botos Zoltán: Józsefváros – város a városban. Szentandrássy Galéria, Budapest, V. Irányi utca 20., nyitva december 22-éig, szerdától vasárnapig 10–18 óra között.)
Lajtai Péter képzőművész egészen egyéni hangú alkotó. Nagy méretű, sok darabból álló képei igen komoly gondolatokat hordoznak, miközben esztétikai értékük is kiemelkedő. Most az Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár kis kiállítótermében látható három alkotása – egész pontosan részlet belőlük, mert a művek nem férnek el ezeken a falakon. Ezzel együtt is teljes egész, ami elénk tárul. Az egyik sorozaton taleszek, azaz hagyományos zsidó imaköpenyek adják a képek lényegét. Ezeket a gyönyörűen, gondosan szőtt anyagokat használja föl a művész. Hol geometrikus mintákba rendezve, hol úgy, hogy a textil kilóg a keretből – mintegy érzékeltetve, vannak dolgok, amiket nem lehet „keretbe foglalni”, hiszen többek ennél. És ott a kérdés: mit látunk? Valamit, ami így kiállítási tárgy lett, vagy olyan szakrális ruhadarabokat, amelyeket ma is magukra öltenek rendszeresen a vallásos zsidók? Összefolyik a múlt, a jelen, a hagyomány, a hétköznap és a művészet.
A másik kiállított egység egy különleges önarcképsorozat – lajtaisan feldolgozva. A figyelmes szemlélő talán rájön, hogy a képekre fényképezett részletek bizony Auschwitzból származnak – faldarabok, szögesdrótok nehezen felismerhető részletei –, rájuk tekintve sokakban felidéződhet Theodor Adorno kijelentése: „Auschwitz után nem lehet többé verset írni”. E mű részben ennek cáfolata. Lehet, és kell is, csak egészen másként kell szólni, mint előtte.
(Lajtai Péter: Hol a határ? Erzsébetvárosi Zsidó Történeti Tár, Budapest, VII. Csányi utca 5., nyitva november 24-éig, keddtől vasárnapig 14–18 óra között.)
D. J.
