Éjjel-nappal szeretni kell engemet

„Énmellettem elaludni nem lehet/Éjjel-nappal szeretni kell engemet” – énekli a bugyuta slágert egy bugyuta filmben a ’60-as, ’70-es, ’80-as évek egyik legkitűnőbb magyar színésznője. A filmbéli dizőz, bizonyos Sebes Maca, ájultan rogy össze, mikor észreveszi, hogy a nézőtéren valaki mégis elaludt. Méghozzá éppen az ő édesapja. Gertler Viktor filmjéből, a „Felfelé a lejtőn”-ből talán csak ennyi maradt meg az utókor emlékezetében: Psota Irén fergeteges, szeretnivaló és ellenállhatatlan alakítása. Psota, akit valóban „éjjel-nappal szeretni kell” – különben összeesik, és vége.

A 2010-es években egy Balaton-parti önkiszolgáló vendéglőben álltunk sorba a tálcáinkkal, amikor belépett Psota Irén. Mindannyian azonnal felkaptuk a fejünket, még a német turisták is érezték, hogy valaki bejött. „Psota, Psota” – bökdöstük egymást oldalba, a szülők azt súgták a gyerekeiknek, tudod, a Frédi és Béniből a Vilma hangja. Psota Irén elégedetten nézett körbe, fogta a kicsit zsíros tálcát, az alumíniumeszcájgot, beállt a sorba, és eljátszotta nekünk a jelenetet: A Nagy Művész Sorban Áll. Fergeteges volt valóban. Tudtuk, hogy szeretnünk kell, különben akár össze is eshet. Szerettük hát, nem volt nehéz, mert nagyon édesen viselkedett. Annyira fenomenális volt az előadás, hogy közben nem is értünk rá gondolkozni: ha csöndben bejön, beáll a sorba, és csak annyit mond Karcsi bácsinak, a séfnek, hogy „egy vadas lesz” – ez volt a hely egyik erőssége –, akkor is tudjuk, ki ő, és szeretjük. Mi szüksége volt erre? De ez a kérdés csak így utólag jut az eszembe. A választ is sejtem. Éreznie kellett éjjel-nappal, színpadon és azon kívül, hogy szeretik, hogy szeretjük.

Psota szakmai karrierjét tekintve mindenképpen az egyik legsikeresebb magyar színész. Nincs olyan fontos díj, kitüntetés, amit ne kapott volna meg, közel ötven filmben játszott, vagy harminc tévéjátékban, színpadi alakításainak se szeri, se száma. „Psota, Psota, Psota” című műsorával saját bevallása szerint 37 országban lépett fel, de a szigeteket – mint elmondta – nem is számolta. Minden műfajban nagyot alkotott, a kabarétréfától a drámai szerepekig. Korának közönsége nem csupán szerette, rajongott érte. Mégis, ahogy most a róla szóló cikkeket, visszaemlékezéseket átlapoztam, bánatosan rögzítettem, hogy ezek többsége mozgalmas magánéletével foglalkozik. Kétségtelen, házasságainak, szerelmeinek sokszor szomorú, mi több, tragikus történetét valószínűleg ő is sokszor elmondhatta, életrajzi írásaiban közzétette. Értem persze, hogy ma könnyebb kattintókat, olvasókat szerezni azzal, hogy egykori élettársától, a remek filmrendező Makk Károlytól hányszor esett teherbe az ’50-es években, és hányszor kényszerült illegális, kegyetlen abortuszokra. Nyilván nehezebb ma már beszámolni az 1973-as Madách színházi Kurázsi mamáról, amelyben a néma Katát játszotta (Bertolt Brecht darabját Ádám Ottó rendezte, Nemes Nagy Ágnes fordította), és amiért órákig álltak sorba a nézők a jegypénztár előtt. Brecht közönségsiker lett, és ez elsősorban neki volt köszönhető. Egy időben kevés „Önök kérték” akadt a tévében – az egyetlen magyar tévében –, amelyben ne játszottak volna le belőle egy jelenetet egy magyar nóta és egy Hofi között.

„A néma Katával sikerem volt, az első igazán nagy siker. Nagyszerű kollégákkal játszottam, Kiss Manyival, Zenthe Ferivel, Mensárossal… Ő volt a katonafiú, és a próbákon felfigyeltem rá, mennyire másként próbál. Azt hiszem, tőle tanultam meg Brechtet játszani.” Hasonlóan nagy sikereket ért el a másik nagy Brecht-műben, a Kaukázusi krétakörben, Gruse szerepében. Ebben együtt játszott egykori főiskolás osztálytársával, Váradi Hédivel – Irma és Vilma a Frédi és Béniből egy színpadon állt. Hiszen nem csak komoly dolgokban szerepelt. A Hacsek és Sajó utáni kabarék legendás párosa volt Lujza és Jenő. Ahol Lujza, azaz Psota folyamatosan értetlenkedik, míg Jenő, azaz Major Tamás alaposan elmagyarázza neki azokat az abszurd dolgokat, amelyeknek valóban sok értelmük nem volt a létező szocializmus korában. (Radnai György kezdte a sorozatot írni, és Szenes Iván formált belőle sikeres kabarét.) Két komoly drámai színész – már ettől is mulatságos a dolog –, akinek elképesztő humora van, és bátran odamondogat (az akkori kor bátorságmérőjén tessék ezt értékelni).

A régi színházi előadásokról már csak az egykori beszámolók, ritkább, jobb esetben talán a tévéfelvételek alapján mondhatunk véleményt. „Psota az utolsó nagy dáma színpadjainkon” – írta róla a neves kritikus, Molnár Gál Péter, akinek pedig mindenkiről akadt egy-két rossz szava. Müller Péter szerint „Irén varázsló – egy mágus. Azért nem lehet faggatni arról őt, hogy kicsoda, mert egy mágusnak annyi arca van, amennyit csak akar. És az mind ő.”

Itt van például Makk Károly 1958-as alkotása, a Ház a sziklák alatt – szerepel minden idők legjobb 12 magyar filmjének listáján –, amelyben egy csúnya, púpos lányt alakít. És valóban, csúnya és gonosz. Majd nézzük meg egy másik Makk Károly-filmben, az 1978-as Egy erkölcsös éjszakában. Ahol a Muttert alakítja, azaz egy kupleráj madámját, aki „mutterként” törődik leányaival és törzsvendégei sorsával. (Az érintett törzsvendég, hogy a generációk találkozásáról is beszéljünk, az a Cserhalmi György, aki több mint 200 filmben volt látható, és a pályafutását összegző izgalmas monodrámáját éppen most játssza abban az Örkény Színházban, amelynek székhelye egykor „Kismadách” néven, sokszor adott színpadot Psotának is.)

Az egyik legremekebb filmes alakítása a ruhatárosnő Sándor Pál Szabadíts meg a gonosztól című alkotásában. Az 1979-ben bemutatott, groteszk és megható műben az 1944-es Budapesten járunk, ahol egy tánciskola ruhatárából ellop valaki egy kabátot. A tettes a ruhatáros fia (Kern András), aki így vásárolná meg Fussbaum Aranka szolgáltatásait. A kabát azonban az „igazgató úré”, azaz Major Tamásé. Vissza kell szerezni a szétbombázott Budapesten, ahol gyilkosokra és áldozatokra oszlik a város közönsége. A film egészen csodálatos – az operatőr Sándor Pál rendszeres alkotótársa, Ragályi Elemér volt, a zenét Presser Gábor szerezte –, és Psota persze remekelt…

Vissza a színházhoz. Psota Irén évtizedeket töltött a Madáchban, drámai szerepeket éppúgy játszott, mint könnyedebbeket. Molnár Ferenc Olympiájában a címszerepet kapta meg (anyját, Eugéniát az a Darvas Lili adta, aki a szerző utolsó felesége volt).

Miután a zenés darabokban is folyton sikert aratott, szinte kérdés sem volt, hogy ő játssza Dolly figuráját, a Hello, Dollyban, egy évvel a film előtt, amely aztán Barbra Streisandnak hozott világhírt. A beszámolók szerint Psota bőven felvette a versenyt a világsztárral – ám egy magyar színpadról nem lehet úgy kitűnni, mint egy amerikai filmből. De ez semmit nem von le Psota érdemeiből.

Sok zenés előadás után újabb nagy dicsőségét a Doktor Herzben érte el 1989-ben, ismét régi színházában, a Madáchban. Lassan a mába jutunk. Psota régen volt? Most látom, ahogy keresem a róla szóló írásokat, visszaemlékezéseket, hogy 2006-ban a színházában egy előadásban „szeretett kollégájával”, Kautzky Armanddal beszélgetett. Összeérnek a szálak: Armand osztálytársam volt a gimiben.

„Mindig több húron zengtem. Talán azért szeret a közönség, mert a tragédiában, a komédiában és a zenei műfajokban is megkapott. Mindent, ami a magánéletemben szép vagy szomorú volt, fel tudtam használni a színpadon. Az örömeimet, a fájdalmaimat, a bánatomat be tudtam építeni a művészetembe. Pontosan tudom, hogy a boldogság csak egy pillanat, ha azt nem ismeri fel az ember, akkor sohasem lesz boldog” – összegezte nem sokkal halála előtt a pályáját Balogh Gyula kollégámnak. Talán ennyi is a magyarázat. A szeretet, amit mindig éreznie kellett.

Dési János

Az újbudai szál

Kezdjük messzebbről. Psota Irén igazi budai volt. Ahogy a pályatárs Sándor Erzsi írta róla: „Psota benne él a városban, annak is budai legközepében, és ha színházba fogalmazott ruhakölteményeiben nekiindul, nem kell hozzá se jegy, se bérlet, hogy láthassuk őt mindent egy lapra téve parizert vásárolni vagy életre-halálra kutyát pisiltetni”. És most jön Újbuda. A Fortepan fotógyűjteményben jó pár kép található, amely a gondos képaláírások szerint Psota XI. kerületi Fehérvári út 28. alatti lakásában készült. Kotnyek Antal fotói egy ’50-es évekbeli, izgalmasan berendezett otthont mutatnak. Nem is csoda, hiszen Psota első férje és nagy szerelme, Molnár József a kor elismert és sikeres belsőépítésze volt. És itt van egy kisebb rejtély. Az egyik képen Molnár is feltűnik a színésznő mellett, amint talán egy tervet nézegetnek. A dátum szerint a fotó 1958-ban készült. Viszont Psota minden életrajzában az áll, hogy Molnár József 1956-ban külföldre menekült – disszidált, ahogy akkor mondták. (Egy időre Psota is utánament.) Molnár később visszajött Magyarországra, ám itt valamiért, talán a forradalomban való részvételéért, tíz évet kapott. Esetleg 1958-ban újra a Fehérvári úton lakott, és csak később ítélték el? Talán ez is kiderül egyszer.