Gajdos Tamás a ’90-es évekbeli Szerencsekerék óta széles körben ismert televíziósként, ám azt kevesebben tudják róla, hogy megszállott sportoló, aki szenior kategóriában is halmozza a bajnoki címeket és a kalandokat, valamint igyekszik korosztályát aktivitásra buzdítani. Nagykövete az Aktív Magyarországért, a Mozgás receptre és az Ötpróba programnak, emellett a kerületben is rendszeresen jelen van 60+-os események házigazdájaként.
Miért tartod fontosnak, hogy mozgásra és egészséges életmódra buzdítsd a korosztályod?
Most már 17 éve, hogy szeniorként reaktiváltam magam. A profi sportot követő negyedszázados szünet után 50 esztendősen kezdtem el újra versenyezni atlétikában és duatlon-, triatlon-, öttusasportágban. Számtalan világversenyen szereztem világbajnoki, Európa-bajnoki, szenior olimpiai bajnoki címet, de azon kaptam magam, hogy már nem csak az öncélú eredményhajhászás – ha valaha is az volt – és az érmek halmozása hajt. Élvezem a sportolást, adrenalin-, endorfin- és egyéb löketeket ad – ami ebben a korban jót tesz az embernek állítólag –, de azt is szeretném, ha mások nemcsak rácsodálkoznának, hanem motivációt is nyernének a saját sportcéljaikhoz. A trendivé vált „longevity” jegyében, vagyis a hosszú, egészségben, aktívan eltöltött élet érdekében próbálok olyan praktikus tanácsokat adni, amelyek a mindennapi életben használhatók. Például, hogy érdemes többféle, egymást kiegészítő sportot űzni, ne egyoldalúan dolgoztassuk az ízületeket, az izomcsoportokat. A futásnak nagyon jó kiegészítője lehet a kerékpározás vagy az úszás. A 60 pluszos programokon való részvételemmel is igyekszem motiválni az embereket, nemcsak a sportolásra, hanem az egészséggel, pihenéssel kapcsolatban is, mert az ugyanannyira fontos.
Úgy tudom, hogy Monspart Saroltát személyesen is ismerted, és 15 esztendősen az ő világbajnoki címe motivált a tájfutásra, amikor egy iskolai toborzáson megismerted ezt a sportágat…
Valóban, óriási vonzerővel bírt számomra a személye és az eredménye is. Ő volt az első magyar tájfutó-világbajnok. 1974-ben kezdtem a tájfutást a Spartacus színeiben, majd 1976-ban kerültem be az atlétika-szakosztályba. Sokat edzettünk, versenyeztünk együtt. A közeg, ami körülvette, 15 és 65 év közötti férfiakkal és nőkkel, egy nagy család volt. Hétvégeken jártuk az országot, ismeretlen terepeken, változatos helyeken futottunk. Szerencsém volt, hogy kamaszként, amikor a világ felfedezése zajlik, ebbe keveredtem bele. Az életmódom természetesen hozta magával, hogy nem cigiztem, nem piáltam és nem buliztam a diszkóban, hanem turisztikai szempontból is értékelhető helyeken, nagyon jó közösségben tölthettem az időt.
A kalandvágyad megmaradt, nagyon sok izgalmas projektbe fogtál bele a sport területén és azon kívül is.
Igen, az újdonságok, a számomra kihívást jelentő történetek mindig is vonzottak. Szerintem az ember természetétől fogva kíváncsi, nekem csupán szerencsém volt a körülményeimmel, illetve a televíziós munkámmal, ami remek alapot adott a változatosságra, a felfedezésre. Például készítek autós műsort is.
Attól még nem muszáj versenyezni!
De kíváncsi voltam, és adódott egyszer egy lehetőség. Két szezonon át versenyeztünk egy profi társammal a Suzuki Kupában, aztán 2000 körül az Astra Kupában öt éven keresztül, illetve más televíziós, újságíró kollégáimmal média kategóriában versenyeztünk évi öt, hat, hét márkakupában a Hungaroringen. Aztán ebből jött a tereprali, ahol országos bajnoki címet sikerült szerezni navigátorként, és ennek a nemzetközi szintje, a Dakar Rali, ami a csúcs ebben a szakágban. Ott versenykamionban navigáltam egy magyar csapatban, az észak-afrikai, tunéziai, líbiai sivatagon áthaladva. Felejthetetlen élmény volt.
A hegymászáshoz hogyan kerültél közelebb?
Amikor kérdezik a hegymászót, hogy minek kellett fölmenni 8000 méterre, azt mondja, mert ott volt, ott van az a hegy. Na, én így voltam a Pamír-túrával. Katona Laci bácsi 1968-ban az első 7000 méter fölé jutó magyar hegymászócsapat tagjaként volt ott, és 2008-ban kitalálta, hogy a 40. évfordulóra csináljuk meg. Engem is felkértek a csapatba. Sajnos az időjárási körülmények és egyebek miatt csak 6200 méterig jutottunk, de az is komoly kihívás. Két-három hetet töltöttünk oxigénhiányos állapotban. Nem voltunk teljesen amatőrök, mert legalább egy félmaratonra képesnek kellett lenni. Nekem akkor még nem jelentett problémát 30 kilós hátizsákkal háromszor megjárni a János-hegyen a Libegő alatti távot.
Mit tanulsz ezekben a szituációkban?
Szeretem a saját határaimat feszegetni, és kíváncsi voltam, hány ezer méteren jön az oxigénhiányos állapot, hogy bírja a szervezetem. Lehet, hogy ma már meggondolnám, de például Pajor István barátom 80 év fölött is egy 5000 méteres csúcsra tör. Tehát szerintem nincsenek az életkorral összefüggésben sem áthághatatlan határok. Nem biztos, hogy a végletekig el kell menni, azonban lehet próbálgatni, tologatni ezeket a határokat, és próbára tenni az embernek magát, hiszen addig élünk, ameddig látunk kihívást és feladatot magunk előtt.
Hallottam, hogy XVI. kerületi vagy, ezért vállaltad azt, hogy évente 16 bajnoki címet szerzel…
Ennek volt előzménye. Mikor 60 éves lettem, az akkori munkahelyemen, a televízióban kitalálták, hogy népszerűsítsük magunkat a közösségi médiában. Egy ehhez értő cégtől kaptunk erre szakmai kiképzést. Elmondták, hogyan kell formálni az egyéni arculatot, és az egyértelmű volt, hogy nekem a sporttal lehet. Akkor azt vállaltam, hogy hat olyan sportágban szerzek bajnoki címet, amelyet az azt megelőző hat évtizedben űztem. Erről folyamatosan posztoltam, és nagyon bejött, megdobta az oldal követőinek számát. A következő évben gondoltam, tegyünk rá egy lapáttal, és mint lokálpatrióta XVI. kerületi – most már közel 40 esztendeje ott élek – azt találtam ki, hogy 16 bajnoki címet nyerek. Mondjuk atlétikában 400-800-1500 méteren fedett pályán és szabadtéren egyaránt, emellett duatlonban, triatlonban is. A tavalyi évben szintén sikerült, méghozzá úgy, hogy a legújabb kedvenc sportágamban, az öttusában mindjárt három világbajnoki címet szereztem, egyéniben, váltóban és csapatban is. Szóval így jönnek össze ezek a dolgok.
Mi volt az eddigi legextrémebb kihívásod?
Egy 300 kilométeres horvátországi túlélőverseny, ahol az úszás, futás, biciklizés mellett kajakozni is kellett 15 kilométert a tengeren. Ez nem sikerült volna, ha nincs Dávid Géza, akihez lejártam a lágymányosi Spartacus telepre edzeni. A versenykajakok még az ember csípőjénél is keskenyebbek, azonnal beborultam vele a vízbe. Egy túrakajakra végül sikerült rászoktatnia, és azzal úgy-ahogy végigvergődtem. Őszintén szólva nem én találtam ki, hogy vegyünk részt egy ilyen extrém hosszú versenyen, de ha már hívtak a csapatba, gondoltam, állok elébe!
Nagyon sikerorientáltnak tűnsz. Mi van, ha valami nem jön össze?
Nem olyan rég volt kudarcélményem, hosszú évek óta először maradtam le az országos triatlonbajnokságon a dobogóról. Ötödik lettem egy súlyos vállsérülés miatt. Előző télen elestem, a kitámasztásnál valami megreccsent. Az úszás amúgy is a leggyengébb szakágam, mellúszásban tudtam evickélni, így óriási hátránnyal jöttem ki a vízből. Kerékpáron és futásban már csupán csökkenteni lehetett a lemaradást. Pontosan tudtam, hogy valószínűleg nem fogok nyerni, ám ez is önként vállalt kihívás volt. Ez nem sikerült, de lesz még sok verseny, ahol tudok bizonyítani magamnak, nem másnak, mert semmiféle anyagi és egyéb elismeréssel nem jár, sőt, nekem kerül pénzbe az utazás, a sporttal kapcsolatos bármiféle kiadás. Jó esetben a sportfelszereléseket valamilyen barteralapon sikerül támogatóktól megszerezni, de ez csak egy hobbi, és a pozitív önérzetet, közérzetet hozza. Imádok sportolni, akkor miért ne csináljam akár versenyszinten is?
Mit élsz át versenyzés közben, mi az, ami lepörög az agyadban, érzelmileg átmegy rajtad?
Én folyamatosan számolok, mert a nagyon hosszú, monoton kilométereket azzal lehet oldani, hogy ennyi volt, ennyi lesz, ha most itt tartok, ha ilyen tempón megyek, akkor mikor fogok odaérni, és ezzel elvagyok fejben. Általában ezek már olyan távok, mint mondjuk egy féltávú ironman triatlon, ami öt-hat óra körüli, 113 kilométer (1,9 km úszás, 90 km kerékpározás és 21,1 km futás). Egyébként elementáris állapotba tudok kerülni ilyenkor, friss, tiszta gondolataim és új ötleteim lesznek. Valószínűleg ennek biológiai a magyarázata, mert oxigéndús vér kerül az agyba, és különféle hormonok termelődnek, amihez annyira hozzászoktam már, hogy lehet, nem is érezném jól magam az ilyen állapotok nélkül.
Nagyon másfajta kihívásnak tűnik a modellkedés. A ’80-as évek népszerű férfi manökenje voltál. Hogy jutott az eszedbe?
Azt is kalandvágyból csináltam, meg a pénz is számított. Főiskolára jártam, több felsőoktatási intézményben próbálkoztam; a műszaki pálya nem jött be, a TF-en az atlétikaedzőit elvégeztem, aztán a külker üzemgazdász szakma tetszett meg, mert a ’80-as években a külföldre utazás jelentette a kibontakozást. A finanszírozást meg kellett oldani, és mondjuk úgy, hogy szülői tanácsra kereseti lehetőséget is néztem, pedig akkor én már öt éve hazaadtam a pénzt. Először az Állami Biztosítónál helyezkedtem el üzletkötőként, ezt pár óra alatt le lehetett tudni délelőtt, és tudtam menni a délutáni, esti tanórákra. A másik pedig a modellkedés lett. Az akkori ifjúsági lapokban, a Magyar Ifjúságban és az Ifjúsági Magazinban olvastam, hogy keresnek fiatalembereket remek ösztöndíj-kiegészítési lehetőségre, és nem értik, miért nem jönnek, pedig Pataki Ágival és más csinos hölgyekkel lehet dolgozni. Gondoltam, megpróbálom. Megnéztem egyszer egy divatbemutatót a BNV-n, akkor még a Hungexpo területén így hívták a Budapesti Nemzetközi Vásárt. Láttam, hogy urak, hölgyek jönnek-mennek. Mi van ebben olyan, amit én ne tudnék? Megfeleltem a magasságbeli és egyéb kritériumoknak. Jelentkeztem, végignéztek rajtam, mondták, próbáljam csak fel azt a zakót, és másnaptól már én is jöttem-mentem a színpadon. Ez egy igazán szép, színes, 10–12 éves időszakra nyúlt. Megmaradt persze a főiskola után is mint nem rossz pénzkereseti lehetőség és mint az utazás lehetősége. Például magyar kulturális napokon szerepeltünk az Egyesült Államokban, a Szovjetunióban és nyugat-európai országokban. Az első férfi modell voltam ’85-ben, akit Nyugatra hívtak, és munkavállalási engedéllyel dolgozhattam egy hónapot Svédországban. Az akkoriban nagyon nagy dolognak számított.
A modellkedéssel tanult viselkedést, kiállást gondolom, hogy aztán tudtad hasznosítani a televízióban.
Azt mondják, úriemberré nem válik az ember, annak születni kell. Nem tudom, az vagyok-e vagy az voltam-e már akkor, mindenesetre édesanyám meglehetősen konzervatív nevelést adott öltözködési és minden egyéb téren. De igen, valamelyest az is pallérozott, sok hasznos tudást szedtem magamra. Ebből következett végül a televíziós karrier, mert a divatbemutatók mellett reklámfilmek, statisztaszereplések is voltak. Később már én szerveztem mint reklámügynökség a kollégáimat különféle filmszerepekre. Egy castingra hívtak annak idején a Szerencsekerékbe. Akkor még nem tudtam felmérni, pontosan miről van szó, kellően lazán vettem, és lehet, hogy ezért is sikerült jól. A Szerencsekerék ’93-tól ’99-ig meghatározó része volt az életemnek, és valószínűleg a későbbi szakaszának is, hiszen az ismertségem abból fakadt. A rossz nyelvek szerint abból élek azóta is. A 2000-es években azonban szabadúszóként teremtettem meg a produktumaim feltételeit, a stábot, a szponzorációkat és minden egyebet. Akkor már tudtam, hogy nagyjából ezt szeretném csinálni ameddig lehet, és autodidakta módon az általam vezetett gyártási folyamat során nagyon sokat tanultam az operatőr, a vágó, a szerkesztő, a riporter, a rendező, a gyártásvezető, a producer munkájáról. Utána jött az utolsó 15 év már híradósként az ATV-nél. 2009-ben fejlesztették az addig egyszereplős híradókat kétszereplőssé, és egy csinos szőke hölggyel, Ács Mónikával kezdtük a páros műsorvezetést. Két évvel ezelőtt pedig nyugdíjba vonultam.
De azóta sem vagy kevésbé aktív…
A műsorgyártást azóta is csinálom, az ATV-n heti két alkalommal fut két műsorom, a Fő az egészség és a Jókor mozdulj. Mindkettő életmódmagazin, arról szól, ahogy élek, és amiről eddig is beszéltünk, hogy lehet 60, 70, 80 év felett is aktívan, egészségesen élni úgy fizikailag, mint mentálisan, mert tényleg nem véletlen a mondás, hogy ép testben ép lélek.
Meddig tudod fokozni a teljesítményed? Mik a jövő kihívásai számodra?
Nyilván fokozni már nem tudom. 60 felett az ember örül, ha a formáját tudja tartani, és ha évről évre minél kevesebb másodpercet romlik a részideje. Nem véletlenül vannak a versenykorosztályok ötévenként besorolva, ugye 50, 55, 60, 65. Inkább arról van szó, hogy minél lassabban lassuljunk, és meglegyen a regenerálódásunk, a jó közérzetünk. Erre adhatnak visszaigazolást a versenyeredmények. Az ember alapvetően amúgy is versengő lény, erre vagyunk kitalálva. Főleg a férfiember, aki mindig is bizonyítani akart, mindig a leggyorsabb, a legerősebb akart lenni. Ezt nem hajhászom, de hozzászoktam, mint a kártyás, a cigarettázó vagy az alkoholista – ennél egészségtelenebb függőségem sose legyen!
Feigl Enikő
