Alfonzó, az öntudatos bohóc

„Az életemről szóló történetek mindig <<viccesek>>, hiszen én soha semmit nem vettem komolyan” – kezdte valamikor a ’70-es években önéletírását Markos József, akire inkább talán Alfonzó, esetleg Bagaméri néven emlékszünk. Akiről mindenki tudja, hogy ő az, aki el van átkozva, ám a fagylaltját maga méri. Alfonzónak olyan kalandos élet jutott, hogy abból több P. Howard-regény (Rejtő Jenő) kitelne. Kereskedelmi iskolás, autószerelő Párizsban, cirkuszos, erőművész, artista, díjbirkózó, a Magyar Puszták Bikája néven pankrátor, orosz tolmács, R-gárdista, műtőssegéd, parodista, pantomimes, színész; világcsavargó Egyiptomban, Franciaországban, Törökországban, vagy éppen a Szovjetunióban, bűvészsegéd – és igazi nagy mulattató.

Ahogy többször elmondta: „Bohóc vagyok! Ennél szebb szót nem ismerek”. Valójában ő nem a balfácán Bagaméri, hanem az az ember, aki a szegénységből kitörve, a munkaszolgálatot túlélve, az ’50-es évek áporodott levegőjén is nagyokat kacagva mindig szórakoztatott, elvarázsolt. Miközben testalkata miatt játszhatta volna az izmos verőembert is, megmaradt a csetlő-botló, jó kedélyű, magát feltaláló, a hatalmasokat finoman gúnyoló igazi kispolgárnak, aki minden rendesen működő társadalom alaptagja.

És persze a nagy sztorizó, hiszen az élet nem más, mint kedélyes történetek sorozata, ha megfelelő szögből nézzük – és tudjuk, nevetni a rosszon már fél győzelem. Ezért most a dúsan termő Alfonzó-anekdotakincsből válogattunk pár jellemző darabot.

Nézzünk valamit a boldog békeidőkből.

„Művészi pályám a nagy hírű Nagymező utcai Arizona mulatóba is elvitt, ahol — szégyen ide, szégyen oda — az akkor Budapesten tartózkodó walesi herceg szerelme, Mrs. Simpson mellett szolgáltam hivatásos bértáncosként. (Akkor úgy hívták ezt a mesterséget, hogy gigoló.) Igaz, nem volt rossz üzlet, estéről estére tekintélyes mennyiségű fontot kaptam. Sok volt az a pénz, pedig akkor a font elég gyatrán állt — rólam nem is beszélve … Dicsőségem persze itt sem tartott sokáig, amikor ugyanis az ugyancsak rendszeresen ott éjszakázó Festetich gróffal kerültem <<tettlegességi állapotba>>, természetesen engem rúgtak ki.”

„Életutam egyik állomása, illetőleg átszállóhelye a katonaság volt. S milyen szerencsém volt? Huszár lettem, ráadásul olyan lovakat kaptam betörésre, amilyeneket talán még a cowboyok sem vállaltak volna. A legvadabb musztáng is kezes báránynak tűnt az őrmesterem lovai mellett. Mai napig sem tudom, hogy hol szerezte be őket. Szerintem rendelésre készítették számára, illetőleg nekem. Gondolhatják, nem volt sima ügy.”

Így aztán amikor később megkérdezték, miért tartja őt a szakma az ugratás nagymesterének, valami olyat felelt, hogy mert az 1-es honvéd jászkun huszárezredben nagyon megtanulta az ugratás mesterségét. A lovakét.

Pesti autószerelő legénynek ez a huszárság kemény iskola volt – tette hozzá –, jó előképzettség a munkaszolgálathoz. Hernádi Miklós egyik könyvéből ismerjük a következőket: „Munkaszolgálatosok vonulnak mínusz harminc fokban, valahol Ukrajnában. Az egyik egy felborult szekéren meglát egy lópokrócot. Lekanyarítja, menet közben lyukat vág a közepébe, mintha poncsót csinálna, átdugja a lyukon a fejét, és a pokróc lelógó szárnyait dróttal-madzaggal a derekához köti. Rákiált a társa: – Mondd csak, te kinél varratsz? (A munkaszolgálatos hagyomány szerint a poncsós G. Dénes György slágerszerző volt, és aki a szabója után érdeklődött: Markos József, művésznevén Alfonzó.)”

Egy másikat Vámos Miklós őrzött meg. „Gödöllőnél megállították a magyar tábori csendőrök:

– Hova lesz a séta?
Most már sehova, gondolta apám. Azt mondta:
– Viszem a lovat a doktorhoz.
– Na és hol van a ló?
Apám hátranézett:
– Tényleg, hol a ló? Ezek úgy elcsavarognak, ezek a lovak! Picit nem figyelek oda, rögtön sínre megy, oszt már gőzölög…”

Arról nem szól a beszámoló, hogy a csendőr elnevette-e magát vagy megverte. Az biztos, agyon nem lőtte a történet hősét. És ha most valaki azzal jön, hogy ez biztosan nem is igaz, az semmit nem tud az anekdoták lelkéről, s Alfonzóról sem sokat.

Alfonzó a közönségét rendszeresen így szólította meg: „Idefigyeljenek emberek!”. Mert egy keretlegény a fronton mindig így üvöltött rájuk. S miközben az orosz telet próbálta túlélni, arra gondolt, ha még egyszer színpadra állhat, akkor ezt fogja mondani ahelyett, hogy „Hölgyeim és Uraim”, ezzel is emlékeztetve a rémségekre.

Tényleg, ha már itt tartunk. Miként is lett Markos Józsefből Alfonzó? Kellett egy jó artistanév, mert az addig használt Joe Stan nevet Magyarországon betiltották 1943-ban. Mert túl angolos hangzásúnak számított a hivatalnokok szerint. Ki kellett találni valami mást. Semmi nem jutott az eszébe, mígnem egy reteráton üldögélve odakészített újságpapírokat talált. Mielőtt felhasználta volna a célnak megfelelően, beléjük olvasott. Ott látta meg a hírt, hogy meghalt XIII. Alfonz spanyol király. Innen jött az ötlet, ha meghalt a király, éljen a király. S a jobb hangzás kedvéért még egy „o”-val megtoldotta a nevet. Be is jött a dolog, az Alfonzó név védjegyévé vált. Aztán egy madridi turnén elmondása szerint kitört a botrány, a népek a plakátját látva hangosan felröhögtek. Egy másik verzióban a spanyol direktor szólt neki, hogy vigyázzon, mert ez a szó jelent valamit. Mert az Alfonz valóban név, de ó-val megtoldva, mint Alfonzó, spanyolul annyit tesz: strici.

Ezt a történetet számtalan helyen olvashatjuk, és valóban jól mutat. Talán a túl aggályosak felvethetik, hogy XIII. Alfonz 1941-ben halt meg. Miért ’43-ban olvasott akkor erről az artista? De ki tudja, milyen gyorsan értek el egy budiba akkoriban az újságok. A másik, hogy sok szótárt megnéztem most, és sehol sem találtam nyomát annak, hogy az Alfonso (vagy Alfonzó) stricit jelentene. A spanyol névjegyzékekben is szerepel az Alfonso mint név. És akkor mi van? Nem jobb így mesélni, most őszintén?

És ha már a bizonytalanságok. A legtöbb forrás 1912. február 28-at adja meg születési dátumaként, de van olyan is, amelyik február 29-et. Ez mennyivel izgalmasabb, mennyi poénra ad lehetőséget. Négy évente egyet öregedni. Melyik a jó dátum, ki tudja. Az mindenesetre tény, 1912 szökőév volt.

Aztán Alfonzó több interjúban emlegette, hogy a ’30-as években megismerkedett, összebarátkozott Párizsban Marcel Marceau-val, a világ legnevesebb pantomimesével. Csakhogy Marceau 1923-ban született, a ’30-as években még inkább gyerek volt, semmint említésre érdemes művész. Ha találkoztak, akkor az már a háború után eshetett meg. Egy másik visszaemlékezésében az szerepel, hogy ez ’56 után lehetett, amikor pár évre Markos családjával együtt elhagyta Magyarországot, és Belgiumban dolgozott, kidobóembertől cirkuszosig minden volt. Ez az időpont talán hihetőbb a nagy találkozásra. Mindenesetre, ha létrejött valamikor, megbeszélhették a nácikkal való kalandjaikat is. Marcel Marceau ugyanis zsidó gyerekeket csempészett ki a németek elől Franciaországból, hogy megmentse őket. Míg Alfonzó állítólag, amikor a Royal Orfeumban a német megszállás után fellépett, és a német tisztek röhögtek rajta, odakiáltott (vagy hét nyelven tudott, németül is): „Mit röhögtök? Én zsidó vagyok”.

A Marcel Marceau-s sztorit még a kollégái sem hitték el sokáig. Aztán – adjuk vissza a szót Alfonzónak – egyszer éppen a Vidám Színpad társalgójában mesélte, milyen volt, amikor együtt léptek fel. Na ez már Kazal Lászlónak és a vörös Kiskabosnak is sok volt, kezdték cukkolni, hogy „mesélj csak Andersenkém, mesélj”. Ebben a pillanatban belépett Ede bácsi, a portás, és azt mondta Alfonzónak, hogy „művész úr, valami Marci keresi”.

Gondolom, kitalálható, ki lehetett az a „Marci”. Hogy Kabos vagy Kibédi mesélte-e ezt a történetet valahogy, sajnos ma már nem tudjuk.

Az biztos többször szóba került, hogy történetei talán nem mindig állnák ki a valóság próbáját. Egy 1981-es interjújában elismerte, kollégái gyakran azzal biztatják mesélésre, hogy odaszólnak neki: „Na, hazudj már valamit, Jóska.”

Persze visszavágott. Bejött a társalgóba egy színész, és ő hangosan olvasni kezdte a kollégát levágó kritikát az aznapi lapból. Amikor az illető kellően elsápadt, akkor bevallotta, ő találta ki az egészet. Nem olvasta, fejből mondta. Talán így volt.

A következő majdnem biztos, hogy igaz. A kőszívű ember fiai című film forgatását a farkaskaland felvételével kezdték, amikor is a vad, üvöltő állatok megtámadják az utazókat. De a felvételen a kijelölt farkasok teljes csendben maradtak. Ám semmi baj. Elhívták a szinkronstúdióba Alfonzót, aki pillanatok alatt mind a három farkas hangját odavarázsolta.

Kérdezték egyszer tőle, parodistaként mi volt a legnagyobb sikere. „Egy esti előadáson a kakast utánoztam a színpadon. Erre felkelt a Nap.”

 „Amikor Gudkov, a nagy orosz rajzfilmrendező nálunk járt, s már nem tudott olyan állatot rajzolni, szerepeltetni, aminek a hangján ne szólaltam volna meg, úgy fordultam hozzá: Gudkov elvtárs, ha egyszer emberi hang kell, azt is tudnám utánozni.”

Politizált is. A Vidám Színpadon az ’50-es években állítólag ő kiáltotta világgá: „Szenzáció! Nagy Imrét visszazárták a Pártba”.

„Az ötvenes években elég volt csak annyit kimondanom, hogy Rákos…, pedig Rákosrendezőt akartam csak, de a közönség azt hitte, Rákosi Mátyás lesz ez, mindenki felugrott, és hosszan tapsolt. Ezért úgy kezdtem: most maradjanak ülve.”

Egy, a Magyar Rendőrben megjelent interjúja szerint a már hetvenévesnél idősebb Alfonzó két, meg nem nevezett társával megfékezett egy hat fiatalból álló randalírozó bandát, pedig azoknál kés volt, amivel fenyegették a békés utazókat. Később az igen erős  bandavezér megkérdezte, hogyan tudta őt leütni a nem éppen fiatal színész. A rendőrújság szerint Alfonzó nem azt felelte, hogy díjbirkózó vagy erőművész voltam, hanem azt: amíg te, fiam, garázdálkodsz, én az erőmet a legtisztességesebb célokra használtam mindig.

És most miért is idéznénk fel, hogy a Film Színház Muzsikában arról elmélkedett, hogy miután őt a szülei sohasem verték, ő sem élt sosem az erőszak eszközével. Igaz, a következő hasábon már egy hangulatos verekedést írt le a grundról – de hát a világ sokszínű.

„Amit átéltem, azt én éltem át, még ha sokan mesének is tartják a történeteimet” – válaszolta a sztorija hitelességéről faggatódzó újságírónak, élete egyik utolsó interjújában. És milyen igaza volt ebben is. A mese – maga az élet. Csak jól kell tudni érteni.

Markos József, Alfonzó emléktábláját Újbuda Önkormányzata szeptember 22-én 13 órakor avatja fel az Irinyi József utca 40/B-nél.

Dési János