Miért érinti az újbudaiakat is az, ami Rákosrendezővel történik? Miért gond a mindennapokban, ha a jogállam nem működik és az önkormányzatok jogkörét csorbítják? Mitől lesz tisztább a város, kell-e varjútámadásra készülnünk? Karácsony Gergely főpolgármester volt az Újbuda TV vendége (a teljes interjú Újbuda tévé-, illetve YouTube-csatornáján látható).
Újbudához képest Rákosrendező arrébb van, de talán minden budapestit érint ez a történet. Korábban azért bírálták az elképzeléseket, mert ott toronyházak és luxusberuházások épülhetnek, most pedig azt mondják a kritikusok, hogy sem pénze, sem ereje nem lesz a fővárosnak tervei megvalósítására, különösen mert a kormányzat nyilván számtalan csapdát hagyott maga után…
Egy fontos csatát most mindenképpen megnyertünk, és remélem, nem kell háborúzni. Az biztos, hogy akárki ennek a területnek a tulajdonosa, a fejlesztéséhez nagyon szoros kormányzati és fővárosi együttműködés kell.
Jól hangzik.
Az előzmények ismeretében nekem is vannak borús jóslataim, de a lehető legjobbat kell ebből a helyzetből kihozni.
De mi a jó ebben itt, Újbudán, bárhogy alakul is?
Ami ott történik, az az egész város szempontjából fontos. Két nagy válság határozza meg Budapest életét. Az egyik a lakhatási. Elképesztő mértékben nőttek itt az ingatlanárak, ezért egyre többen költöznek az agglomerációba. De dolgozni Budapestre járnak, a gyerekeiknek is itt keresnek iskolát és így tovább. Ezt a megnövekedett bejövő forgalmat a XI. kerületben lehet igazán érezni. És ez összefügg a klímaválsággal.
Míg itt, a kerületben az is gond, hogy nyakló nélkül építenek új lakóparkokat, a megfelelő infrastruktúra megléte nélkül.
Igen, erről beszéljünk még, mert ez összefügg egy másik üggyel: az önkormányzatisággal, az önkormányzatok jogaival. De vissza a másik válsághoz, a klímaválsághoz. Mindkettőn úgy lehet segíteni, ha a város okosan lakja be azokat a rozsdaövezeteket, amelyek jellemzően ma még állami tulajdonban állnak, sokszor volt vasúti területek, ahol most parlagfű nő és szeméthalom. Amikor a kormány megpróbálta kijátszani Rákosrendezőt a budapestiek kezéből, hogy ott turisztikai beruházásokat valósítson meg, a válságokat csak mélyítette volna. Most megnyílt az esély, hogy ezt a területet lakhatásra, parkosításra használjuk. És ez egész Budapestnek érdeke. A XI. kerületi polgár joggal érzi úgy, hogy a környezete túl van építve. Ezért ott kell új beruházásokat tervezni, ahol ennek megvannak a feltételei. Ha mi leszünk a terület tulajdonosai, az jó, de ha az értelmes beruházásokat el akarják szabotálni, akkor azért nem lesz egyszerű valóra váltani a terveinket. Mindenesetre az esély valami jóra most megvan.
Visszatérve Újbudára, sorra épülnek itt a lakóparkok. De út, iskola, óvoda, rendelő, bolt alig-alig. Egy darabig hihettük azt, hogy a piac kikényszeríti, mert ki vesz méregdrágán lakást ezek nélkül. Ám úgy fest, a piac itt sem mindenható.
Az önkormányzatok jogkörének csorbítása okozza ezt a helyzetet a XI. kerületben is. Amikor elveszik az önkormányzatok jogköreit, akkor valójában a helyi lakóközösségek érdekei károsulnak. Ha az állam nem ütné ki az önkormányzatok kezéből az eszközeiket, akkor el tudnák mondjuk érni az ingatlanfejlesztőknél, hogy valósítsák meg azokat a közérdekű beruházásokat, amelyek szükségesek. És ki lehetne alakítani olyan konstrukciókat, hogy mindenki jól járjon. Az önkormányzati jogkörök elvonásának a közösség egésze a vesztese.
Akkor hadd legyek most az ördög ügyvédje. Itt a Déli Körvasút. Ha az tényleg szükséges, akkor lehet ugyan, hogy sokak érdekeit sérti az építés, de mit lehet tenni, minek vacakolni. Durr bele…
Nyilván a nagy városfejlesztési beruházások konfliktusokkal járnak, sok érdeket kell egyeztetni. Nem is mindenre akad megoldás. De lehet tompítani az ellentéteket, meggondolni például, miként lehet egy fasort megmenteni, olyan műszaki megoldásokat keresni, amelyek kevésbé nehezítik az ott élők életét, gondoskodni a zajvédelemről és így tovább. És azért kellene átláthatóan intézni ezeket az ügyeket is, társadalmi vitát folytatni, hogy biztosak lehessünk benne, a lehető legjobb megoldás jön létre. De a kormány letett arról, hogy meggyőzzön minket, ez a legjobb, és mi nem is vagyunk erről meggyőződve. A XI. kerületi polgármesternek erős jogosítványai kellenének hogy legyenek, amikor a beruházókkal tárgyal. Szükséges lenne a határozott önkormányzati kontroll.
Szolidaritási hozzájárulás. A fővárosnak ezen a címen lassan több pénzt kellene befizetnie az államkasszába, mint amennyit onnan kap. Ha nincs pénze, akkor Rákosrendezőre sem jut, és majd lehet rá mutogatni, hogy semmit sem tudott tenni.
Ez olyan, mint amikor egy zsebtolvaj elveszi a pénztárcádat, majd számonkéri rajtad, hogy miért nincs nálad pénz. Ráadásul ezt „szolidaritásinak” nevezni meglehetősen álságos, mert semmi köze a szolidaritáshoz. Amit elvesznek a fővárostól vagy mondjuk Újbudától, az nem a szegény településekhez kerül, hanem a központi költségvetésbe megy. Az Alkotmánybíróság is erre jutott. Szóval a szolidaritásra hivatkozni kamu. Ezzel a pénzzel, ha elveszik, éppen annyira vagyunk szolidárisak Tiborcz Istvánnal, mint egy nógrádi zsákfaluval. Ráadásul az állam nem „támogatja” az önkormányzatokat, hanem forrást ad nekik, hogy ellássanak kötelező állami feladatokat. Ez az összeg amúgy az elmúlt években az inflációnál kisebb mértékben nőtt, miközben az úgynevezett szolidaritási hozzájárulás tizenhétszeresére.
Tizenhétszeresére?!
Tizenhétszeresére. Mi azt mondtuk, hogy ez az elvonás még a magyar alkotmányos rendszerrel is ellentétes. Az Alkotmánybíróság ebben nekünk adott igazat. Született egy bírósági döntés, amely alapján nekünk visszajár a 2023-as évből 28,3 milliárd forint, 2024-ből 40 milliárd, és e logika szerint idén nem kell befizetnünk azt az 51 milliárdot, amit így nem is szerepeltetünk a költségvetésünkben. Mert ez jogszerűtlen elvonás lenne. Tudom, mivel nem jogállamban élünk, ezért egy bírósági döntés végrehajtása ütközhet akadályokba. Lehet tehát, hogy ennek a történetnek itt még nincs vége. De főpolgármesterként előttem csak két út maradt. Az egyik, hogy kihasználom a jogállam összes megmaradt intézményét. Hivatkozom az Alkotmánybíróság, a számvevőszék, a bíróság döntésére, és ha kell, újabb és újabb pereket indítok. És nem fizetem be ezt a sarcot, mert jogszerűtlen, és tönkretenné a városi közszolgáltatásokat. A másik út tehát járhatatlan. Ha kivesszük ezt az 51 milliárdot a költségvetésből, akkor a 4-es villamos tízpercenként, a metró legfeljebb öt percenként járna, és az összes idősotthonunkat be kellene zárni. Amikor fideszes politikusok azzal állnak elő, hogy nem törvényes a költségvetésünk, mert nem fizetjük ki ezt az állami elvonást, akkor valójában azt követelik, hogy jelentősen kurtítsuk meg a városi szolgáltatásokat. Csak ezt így kimondani is gyávák. Amíg én főpolgármester vagyok, erről szó sem lehet, és a jogállamiság apró maradékaiba kapaszkodva igyekszem érvényt szerezni a budapestiek akaratának.
Ha már pénz és kiszámíthatóság. Az atlétikai világbajnokság előtt született egy megállapodás a kormánnyal, hogy a verseny megrendezésének támogatása fejében több tízmilliárdot ad a kormány a fővárosi egészségügyi rendszer fejlesztésére. A pénz egy jó része még mindig nem érkezett meg.
2019-ben valóban kötöttünk egy ilyen megállapodást. Én ugyanazt az elvet követtem, amit hasonló helyzetben más nagyvárosok vezetői is szoktak. Ne csupán kiemelt sportcélú beruházások legyenek, hanem olyan kapcsolódó dolgok is, amelyek a társadalom egésze számára hasznosak lehetnek. Attól nem lesznek egészségesek az emberek, ha egy rossz egészségügyi rendszert működtető országban csak az élsportra költenek. Ezért abban állapodtunk meg, hogy a kormány öt éven keresztül évi tízmilliárd forintot ad a kerületek járóbeteg-ellátásának a fejlesztésére. Ebből az ötvenből eddig 27 milliárd érkezett meg. Várom a többit.
Nincs erre valami határidő?
Az már lejárt.
Akkor lehet végrehajtót küldeni rájuk.
Talán nem ez fogja előremozdítani a dolgot. Az igényünket, hogy a pénz megérkezzen a kerületekhez, nem adtuk fel. És nem is mondott semmi olyat a kormányzat, amelyben vitatná, hogy ez nekünk jár. Igaz, ettől ez a pénz mégiscsak még „az ablakban van”. Emlékszem, hogy a XI. kerület a gyermekegészségügyi központ létrehozásához kapott forrásokat, de ezért nagyon meg kellett küzdenie még az atlétikai világbajnokság előtt. Ismerve László Imre polgármestert, biztos vagyok benne, hogy a fennmaradó összegre is rengeteg jogos igénye, ötlete lenne itt, a kerületben. A pénznek több mint a fele még hiányzik, és nem fogjuk hagyni, hogy ez elvesszen a számunkra.
Közben lappangva elkészültek egy olimpiához szükséges sportberuházások…
Tulajdonképpen az összes olyan sportcélú beruházást megcsinálták a fővárosban, ami egy olimpiához szükséges. Most már „csak” a várost kellene felfejleszteni, hiszen a mai infrastruktúrával nem lehet nekifutni egy olimpiának. Nagy baj, hogy erről az egészről nem lehet őszintén beszélni. A kormány nem akarja ezt a vitát a 2026-os választások előtt napirendre venni. Ráadásul már egy pályázat is feltételezi azt, hogy a kormány és a főváros között kialakul egy aktív, egymást támogató, konstruktív hozzáállás. De hol vagyunk ettől! Az olimpia ügyének az teszi be végérvényesen az ajtót, hogy a kormány politikai ellenfélként tekint a fővárosra.
Értem, miért mondja ezt, hogy lehetne másként is tekinteni a fővárosra mint politikai ellenfélre. Mégis szükségképpen Budapestre hárul csomó minden, például, hogy megvédjen a demokráciából, a liberalizmusból, a szabadságból annyit, amennyit csak lehet.
A sors ránk bízta ezt a feladatot, és nekünk ennek meg kell felelnünk. Nekünk meg kell védenünk azokat az érdekeket, amelyek nemcsak Budapest, hanem az egész ország szempontjából is fontosak. Az egész Budapest Köztársaság-gondolat, amiről már sokat beszéltem, ennek a leírása. Csomó minden ránk hárul ekképpen. Ugyanakkor ez így igen beteg helyzet. Az önkormányzatok az állam részei, nem idegen testek. A központi kormányzat és az önkormányzatok együttműködésének teljesen természetesnek kellene lennie. Ahogy ez Magyarországon is volt 2010 előtt.
Ha általában csökken a demokrácia, akkor ennek nyilván az önkormányzatok is áldozatai. Megpróbálják elvenni az egyetemi autonómiát, megkurtítani a művészetek szabadságát, a sajtószabadságot. Miért pont az önkormányzat legyen a kivétel?
Valóban, sajnos nem kivétel.
Ezzel együtt az önkormányzatok még mindig relatíve erős pozíciókkal rendelkeznek.
Sőt, paradox módon az önkormányzatok felértékelődtek. Ugyan kevesebb a pénzük, a jogkörük, mint korábban, az emberek megtanulták, hogy ami többé-kevésbé működik, az mégiscsak az, amit az önkormányzatok intéznek. Az óvodák jobban funkcionálnak, mint az iskolák, amiket elvettek tőlünk. A járóbeteg-ellátás jobban teljesít, mint a kórházak, amelyeket szintén elvettek. És így tovább. Ha egyszer rendezzük végre közös dolgainkat, és Magyarország visszatér az európai demokratikus útra, akkor fontos pillére lesz ennek az a munka, amit az önkormányzatok végeztek. Az a helytállás, hogy ilyen nehéz időszakban is az önkormányzatok működnek, megmutatnak egy más típusú politikai hozzáállást, másfajta politikai kultúrát képviselnek, ez rendkívül hasznos.
Még egy földhöz ragadt kérdésem maradt. Ha most végig megy a Bartók Béla úton, látja, hogy rendezettek a viszonyok, kávézók, galériák, kis üzletek, sétáló emberek. Pedig néhány éve ez is maga volt a pusztulat. Szóval lehet mit tenni. Ott van a pesti oldalon a Kossuth Lajos utca, a Rákóczi út vagy a Nagykörút jó része, és néhol ijesztő a helyzet.
Persze hogy lehet mit tenni, ahogy a Margit körúton is megindult valami változás. A Nagykörút rendbetétele rövidesen elkezdődik a kerületekkel együttműködve, európai uniós, fővárosi és kerületi pénzekből. Ahogy a Rákóczi út tervezése is elkezdődik. Bizonyos szempontból tényleg inspiráló példa az, ami a Bartók Béla úttal történt.
És ha még tiszta is lenne a belváros…
A köztisztasággal én sem vagyok elégedett. Ebben a ciklusban ezen érdemben akarunk javítani. Megfelelő gépeket veszünk, megvan a pénz rá. De azért az is igaz, hogy a kollégáink több szemetet szednek össze a földről, mint a kukákból. Tudom, kevés vagy elavult a szemétgyűjtő, a varjúk kifosztják őket és folytathatnám. Mégis arról is többet kell beszélnünk a városlakókkal, hogy ez közös ügyünk.
Ha a napi gondokon túlnéz, milyen Budapestet lát maga előtt?
Én egy élettel teli, mégis nyugodtabb várost képzelek el. A 15 perces város gondolata joggal népszerű mostanában. A nagyvárosokat kisebb részekre kell tagolni, hogy 15 percnyi úton belül minden szükséges szolgáltatás elérhető legyen. Városból otthonná kell válnia. Amelyért több felelősséggel is tartozunk, de amely megadja nekünk a biztonságot, a szolgáltatásokat. Budapest nagy egészében kell gondolkoznunk, olyanban, amelyik belakható, szerethető, otthonos városrészekből épül fel. Újbuda, Budapest, Magyarország, Európa – ez mind a mi identitásunk része.
Dési János
