Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
A jazzprofesszor
Szántó T. Gábor ezúttal igen összetett regénnyel örvendeztetett meg minket. A jazzprofesszor egyrészt egy érdekes életút, egy személyes sors, egy művészi életpálya részletes ismertetése, másrészt a magyar történelem legutóbbi éveinek érzékeltetése. Főszereplője, akinek életét, gondolatait a mindentudó szerző meséli el, Gonda János (1932–2021), a magyar jazz-élet egyik meghatározó alakja.
Először néhány szót a szerzőről. Szántó T. Gábor az én nemzedékem, a kora hatvanasok egyik legtehetségesebbje. Közös ifjúságunk idején a verseire figyeltem fel, egyik-másik sorát még mindig idézem. Közben Gábor sorra írta novelláit, regényeit – az 1945 például Török Ferenc egész világot bejáró filmjének az alapja –, és témáiban egyre inkább a zsidó sorsok felé fordult. A Szombat folyóirat szerkesztőjeként egy olyan kulturális fórumot tart mind a mai napig életben, amely a modern zsidó identitás kialakulásában, megszilárdításában is nélkülözhetetlen. Ráadásul jó olvasmány.
De vissza A jazzprofesszorhoz. A sikeres előadó, zeneszerző, oktató, akinek oroszlánrésze volt a jazz magyarországi népszerűvé tételében természetesen vívódó, sok-sok gonddal küszködő ember. Ott a múlt – zsidó családban túlélni a holokausztot, aztán gazdag család leszármazottjaként a kommunizmust. És a családi terheltség, az elvált szülők, a depressziós felmenők nyomása, a feleségekkel és szeretőkkel való amúgy hétköznapi, mégis nyomasztó viták, küzdelmek. A felszín sokáig szép, a jazz ügye halad előre, tiltottból tűrt, majd talán támogatott műfajjá válik. Ám lassan megjelennek az új csillagok, és az „öregek” kipörögnek a rendszerből, miközben fokozódnak a testi bajok is.
Furcsa egy majdnem kortársunknak, legalább névről sokunk által ismert embernek az életét ilyen pontosan megismerni, belelátni mindennapjaiba, gyötrődéseibe, örömeibe, fájdalmaiba. A mindentudó elbeszélő nem vacakol, nem írja körül a dolgokat, már-már szenvtelen tárgyilagossággal számol be Gonda János életének eseményeiről, s talán gondolalairól is. Van az egésznek egy kis bizsergető kukkolásjellege, még ha írói fantáziával megalkotott szövegről van is szó.
S közben egy meglepően pontos, sokszor már-már jegyzőkönyvszerű beszámoló is olvasható a jazz hazai sorsáról. Attól kezdve, hogy a KISZ budapesti bizottsága (jellemző, egy politikai ifjúsági szervezet) 1962. október 2-án döntött egy jazzklubb engedélyezéséről – ez október 25-én, a legendás Dália presszóban nyílt meg –, egészen odáig, hogy a kor kultúrpolitikájának meghatározó szereplőjét, Aczél Györgyöt mikor és miként lehetett meggyőz-ni arról, hogy a jazz „az elnyomott, szegény osztályok” zenéje, ezért helye van a szocialista Magyarországon. Vagy miként lehet bekerülni a szigorúan őrzött rádióba, a koncertkörutakra akkor, amikor a pártállami cenzorok mindenre figyelnek.
Szabad-e a jazztanszakra felvenni tehetséges diákokat, mi lesz velük később, illetve mit tegyünk az élettársunkkal, akinek nem születhet gyereke, vegyük-e esetleg feleségül? – a munkahelyi és a magánéleti konfliktusok párhuzamosan futnak a könyvben, ahogy a mi életünkben is. Szenvtelen, egyszerű szöveg – talán ezért is nagyon ütős, nehezen letehető olvasmány.
(Szántó T. Gábor: A jazzprofesszor, Gondolat kiadói kör, 2024.)
D. J.
