Néhány jó programot, könyvet, koncertet, színházi előadást ajánlunk – kizárólag elfogultan. Olyat, amit mi szeretünk, és bízunk benne, hogy másnak is legalább akkora örömet okoz.
Fekete pont
A Fekete pontot, Szimler Bálint filmjét talán nem is kell ajánlani, hiszen két és fél hónap alatt már több mint százezren látták ezt az alig százmillió forintból, állami támogatás nélkül készült alkotást. Összehasonlításul: a kurzus nagy filmje, a Petőfi sosem volt kalandjairól szóló Most vagy soha! hétmilliárdba került nekünk, adófizetőknek – azaz hetven Fekete pont is kitelt volna belőle –, és márciusi bemutatója óta alig akadt ennél több nézője, noha hatalmas reklámbüdzsét kapott, emellett sok iskolából beterelték rá a jobb sorsra érdemes fiatalságot.
A Fekete pont jó film, pedig ha a részleteket nézzük, tulajdonképpen nem az. Nincs igazán frappáns forgatókönyve, nincsenek látványos jelenetek, és bár kiváló operatőr fotografálta (Rév Marcell), technikailag sokszor gyenge, érződik a pénztelenség. A helyszín mindössze egy lakótelepi iskola, semmi különlegesség. A szerepek jó részét nem színészek alakítják, ezzel is olcsóbban ki lehetett jönni. És még csak nem is lehet olyan felhőtlenül röhögni rajta, mint a nemrég bemutatott, szintén állami támogatás nélkül született Herendi Gábor-filmen, a Futni mentemen.
Ennek ellenére a közönség még mindig tódul a Fekete pontra, és elfogulatlanul ajánlhatom annak, aki nem tette eddig, szánjon rá egy mozinyi időt. A film egy átlagos magyar iskolát mutat meg, ahol tulajdonképpen semmi szörnyű, pláne szokatlan nem történik. A tanárok sem gonoszak, nem céljuk vegzálni a fiatalságot, az igazgató is biztos régi tanügyi alkalmazott, aki tudja, mi a dörgés. Mégis az egész helyzet, a környezet döbbenetesen szomorú, szorongást okozó. Ugyanis ez a rendszer csak egyetlennel nem törődik valójában: a gyerekekkel. Mindezt egy olyan kisfiú története jeleníti meg, aki idegenül szemléli a többi társának megszokott rendszert, mert ő külföldről tért haza. Valószínűleg eddig másfajta világ jutott neki. Az egyik jelenetben a tanár néni feleltet – már ez is milyen emlékeket ébreszt –, és amikor a virág részeit a bibétől kezdve kell felsorolnia a szerencsétlen srácnak, felhördül a mozi. Egyrészt mert valószínűleg kevés felnőtt akadna, aki ezt tudná, másrészt ott a telefon a kezedben (amíg el nem veszik), gombnyomásnyira vagy a választól. Semmi szörnyű nem történik, csak éppen rémes az egész. Hasonlóan izgalmas a vérbő szülői értekezlet – állítólag részben improvizáció –, amiből kikerekedik, hogy a szülők jó része a rendszer eleme, maga is inkább igazodni akar a „felsőbbség” elvárásaihoz, mint hogy azt várja el, valaki értelmet vigyen az egész ügymenetbe. És persze dramaturgiailag kell egy kezdő tanárnő, akinek akadnak illúziói, ám ezek gyorsan elszállnak, és ő sem mer fellépni a gyerekeket megtörő oktatási rend ellen. (Mészöly Anna remek alakítása. Ő profi színész, pár éve a miskolci színház A velencei kalmár előadásában figyeltem fel rá. Érdemes lesz követni a pályáját.)
Az elmúlt hetekben sokan elmondták, hogy egy csomó iskola nem ilyen. Ha ez igaz, akkor jaj, de jó! Amúgy meg az „iskola” valószínűleg metafora is ebben az alkotásban, amelyben sajnos rá lehet ismerni a nagy magyar valóságra.
A színészek és az amatőr közreműködők többségében remekek, nem beszélve a gyerekszereplőkről, akik zseniálisak.
(Szimler Bálint: Fekete pont, 2024, Mozinet, executive producer: Pataki Ági.)
D. J.
