A Kossuth-díjas Závada Pálnak új regénye jelent meg. A Pernye és fű elolvasása után elégedetten állapíthatjuk meg, hogy a kortárs magyar irodalom egyre-másra adja nekünk a remekműveket, a könyvkiadás nehézségei, a mostoha viszonyok ellenére. A Pernye és fű szerves része, folytatása Závada életművének. Szó van benne a kuláknak bélyegzettek életéről, a történelemről, és arról, vajon a sors mér-e ránk szerepet, vagy mi is befolyásolhatjuk az események menetét. Miközben a regény jelen időben zajlik, a ’80-as évek magyar rendszerváltásának vitáival, kérdéseivel, a múlttal való szembenézés sokféleképpen értelmezhető gondjaival. Závada Pállal beszélgettünk.
Még egy romantikus szerelmes történetet is meghatároz az a kor, amelyben a Pernye és fű játszódik, kiszabja szereplőinek a mozgásterét. De az ön könyveiben a történelem, az adott politikai környezet alapvetően adja meg szereplői lehetőségeit.
A szokásosnál talán egy fokkal jobban szeretem beleereszteni a személyes viszonyokat a könyveimbe. Fontos, hogy lehessen tudni, mik történtek, miről gondolkodtak, miről vitatkoztak, mi minden határozta meg szereplőim helyét az adott időben. Ez még akkor is fontos, ha a középpontban magánéleti, egészen személyes történetek állnak. De ezek több szálon kapcsolódnak a hely és az idő által meghatározott történésekhez, erősebben vannak ebbe beágyazva, mint ahogy akár maguk is hinnék. Az ilyesmik engem mindig jobban érdekeltek, mint az, hogy mibe öltözött a szereplőm, vagy milyen a külseje. Egyszer valaki megkérdezte: miért nem írod le, hogy néz ki az a nő? Néhány elnagyolt vonallal az ember megrajzolja a külsőt, de hogy miként gondolkozik, kivel miről beszélget, vagy hogy mit olvas, az sokkal jobban érdekelt mindig is.
A Pernye és fű két rendszerváltást idéz fel. Az egyik a ’40-es évek vége, ’50-es évek eleje, amikor a Rákosi-rendszerben próbálják a parasztságot bekényszeríteni a kolhozokba, akár súlyos és törvénysértő koncepciós perekkel is. A másik a ’80-as évek végének a rendszerváltozása. Az az alaptörténet, hogy újságírók, filmesek, szociológusok kutatják a ’40-es évekbeli kulákpereket. A ’80-as évek végén ön Sipos András rendezővel valóban készített egy filmet, amelyben a perek egykori szereplőit bírták szóra…
Sokszor előkerül, néha magamtól is megkérdem, mit tettünk mi a ’80-as évek végén.
Például elkészítették ezt a filmet. De azóta eltelt majdnem negyven év.
És ezért talán már nem az a legfontosabb a történetben, ami akkor volt. Akkor a fókuszban az állt, hogy feltárjuk, amit lehet – és amit addig nem lehetett – a múltból. Azt, hogy kulákként megbélyegzett gazdálkodókat ártatlanul fogtak perbe azzal a hamis váddal, hogy gyújtogattak, és szándékosan akarták a dolgozó népet megfosztani a gabonájától, a kenyerétől. Ebből politikailag kiemelt, súlyos perek, statáriális eljárások lettek, ami önmagában is az igazságszolgáltatás botránya. Az egyik ártatlan vádlottat fel is akasztották. Az érdekelt minket, miként történhetett ez meg. Igyekeztünk megtalálni az egykori szereplők közül azt, aki él, és hajlandó beszélni. Ma viszont már más perspektívában nézhetjük mindezt. Az áldozatoknak, illetve azoknak, akik velük szemben eljártak, bíróknak, ügyészeknek is van történetük. Például az egyik ügyészről kiderül, hogy kint járt a Szovjetunióban a fronton, keretlegényként volt besorozva a teljesen kiszolgáltatott zsidó munkaszolgálatosok fölé.
Vagyis a Rákosi-korban ezért zsarolható lett.
Ezt ő megpendítette a filmes interjúnk idején, de érdekes, hogy akkor erre nem kérdeztünk rá. Most a regényben egy monológot írtam neki, amelyik arról szól, mennyire szorongott attól, hogy fölismerik, hogy kiderül, keretlegényként szolgált. Ezért megpróbálta túlteljesíteni a kommunista osztályharcos ügyészi feladatokat. Esküjét megszegve akkor is vádolt, amikor nem létezett bizonyíték.
Fontos tanulság, hogy a történelem során a legnagyobb gaztettek elkövetésére is mindig akadt ember. Valaki meghúzta a ravaszt, fölakasztotta, elítélte, gázkamrába zárta embertársait.
Rengeteg út vezet idáig. Szerepel például a könyvben egy Sárkány György nevű vérbíró, aki a holokauszt idején megjárta a lágereket. A saját bőrén tapasztalta, hogy jogszerűen is történhetnek igazságtalanságok, borzalmak, hiszen a zsidó törvényeket a magyar parlament fogadta el. Mégis pár évvel később már ő áll a másik oldalon.
Akármilyen szörnyűségek történnek, a maga módján van politikai logikája annak, amiről beszámol. Szövetkezetbe akarják szervezni a parasztokat, akik ezért nem lelkesednek. Ezért azt gondolják a hivatalosságok, hogy a cél eléréséért bármi megengedhető. Akár az is, hogy pár halálos ítélettel vegyék rá a szövetkezetbe lépésre a gazdákat. Ez a politikai elvárás, és bőven akad, aki meg kíván ennek felelni.
Az érdekek sok mindent felülírnak. Aki pár éve még arra esküdött fel, hogy csak azt lehet elítélni, akinek a bűnössége valóban bizonyítást nyert, az ezt az elvet az ’50-es években hozott ítéletekkel megcsúfolja.
S a történelmi fordulatok más csoportokhoz tartozókat sem kímélnek.
Szerepel egy testvérpár, akinek az édesapja főszolgabíró, a helyi közigazgatás vezetője volt azon a vidéken, ahol történetünk játszódik. Őhozzá tartozott az a gettó, ahová a halálba deportálás előtt a zsidónak minősítetteket összegyűjtötték.
Egy másik fontos szereplő éppen ezt a gettót éli túl. Ott a másik nézőpont is.
A sorsok újra és újra összefutnak. Mindenesetre, a testvérek állítják, édesapjuk nagyon ügyelt arra, hogy semmiféle túlkapás ne történjen a gettóban, ne kínozzák meg a „szükségesnél” jobban az oda behurcoltakat. Ez a testvérpár próbálja menteni édesapját, akit végül is a háború után valóban fölmentenek. Szemben a gettóparancsnok csendőrtiszttel, akit életfogytiglanra ítélnek, mert ellene több bizonyíték látszik összejönni. Az én szereplőim összevitatkoznak, hogy van az, hogy a mi főszolgabíró apánk ellen hamisan tanúskodtak a túlélő zsidók, azt állítva, hogy nem volt elég ennivaló, innivaló, végül bezsúfolták őket egy szűk vagonba. Miközben ő csak mindent úgy csinált, ahogy elő volt írva, az nem lehet még túlkapás sem.
Ha változik a rendszer, utólag az elkövetőknek szokásuk azzal védekezni, hogy semmi különöset nem tettek. Csak megtartották a törvényeket. Még a zsidók meggyilkolásának egyik legfőbb felelőse, Eichmann is valami ilyesmivel próbálkozott a perében. Utólag. De nézzük egy másik aspektusát a Pernyének. A kulákperekkel sem nagyon lehetett volna korábban foglalkozni, 1987-ben, éppen a változások hozták el ezt a lehetőséget, még ha akkor nem sejtettük, mi és hogyan lesz belőlük…
De még akkor is kérdés volt, hogy a résztvevők hajlandók-e arról beszélni, kinek mi volt a szerepe, amikor gettóba hajtották a zsidókat, vagy amikor a statáriális pereket megkonstruálták. És azt sem tudtuk, ha elkészül a film, a közönség elé kerülhet-e. A sok filmet jegyző Gazdag Gyula mondta, nem azzal kell foglalkozni, hogy átengedik-e a művét vagy sem a cenzúrán. Ha nem, legfeljebb csak szűk körben terjed majd. De készüljön el. Rendszerkritikus művek már a ’80-as évektől folyamatosan születtek, nem egyik pillanatról a másikra változtak meg a lehetőségek, hogy hopp, hirtelen kivirágzik a tök, és mától szabadon beszélhetünk. Ez egy folyamat volt.
Miközben ezekben a ’80-as években élve nem tudtuk, hirtelen felborul majd az egész rendszer. Hiába szabadott egyre több mindent feltárni a bűnös múltból. Ráadásul talán nem is ugyanúgy gondoltak erre mindenütt az országban.
Biztos, hogy vidéken sokan úgy vélték, csupán kieresztik a gőzt. Főleg a rádiósok meg az újságírók, akik Pesten szabadabban beszéltek. Míg vidéken csak néztek, hogy azért itt nem úgy megy. Nem lehet olyan könnyen dumálni, ahogy a pestieknek.
A történetek középpontjában egy szociológus áll, aki próbálja készülő dokumentumfilmjében feltárni az elhallgatott múltat. Ön eredetileg szociológus, és egy filmet forgatott az addig a nyilvánosság egy része számára nem ismert kulákperekről.
Ez egy regény, még ha a valóság erősen megjelenik is benne. Az a szereplő nem én vagyok, még ha szociológus is, még ha filmet készít is. Nyilván akadnak azért személyes vonatkozások. Például az egyik történetben felidézett szereplő, Lehoczky bácsi az én szülőfalumban, Tótkomlóson élt. Sok mindent hallottam tőle korábbi gyűjtéseim során. Aztán megvallotta, hogy ő is belekeveredett egy tűzeset utáni perbe. Egy korábbi regényem, a Jadviga párnája egyik szereplőjét is róla mintáztam. Az ő történeteit össze tudtam kötni saját családi emlékekkel, ami a Kulákprés című művemben jelent meg. Hiszen a nagyanyámat, a nagyapámat is meghurcolták, kuláklistára kerültek, azzal vádolták őket, hogy nem teljesítették beszolgáltatási kötelezettségeiket.
A nagymamáját el is ítélték, le is csukták, mert azzal vádolták, hogy megavasodott a zsír, amit beszolgáltatott.
Rágalom volt. Egy rendes háziasszony nem hagyja megavasodni a zsírját.
Mégis, több hónapot kapott…
Ártatlanul. És ezek a történetek szerepeltek a Kulákprésben. Ezt a könyvet olvasta Sipos András, és ő javasolta, segítsek, hogy feltárja egy filmen, mi történt. A film elkészült, ennek elemei szerepelnek most ebben a könyvben. Így kapcsolódik össze a valóság és ez a regény. A benne szereplő interjúk valóságosak, de az a stáb, amelyik erről forgat, csak ebben a könyvben létezik. Az előkerülő magánéleti szálak mind kitaláltak.
Mostanában szokás milliárdokért a régi idők dicsőségét felmutató filmeket készíteni. Ebből a könyvből viszont egy nem túl dicsőséges múlt képe rajzolódik ki.
Nem vonom kétségbe, hogy kell olyan mű is, amiben úgy tudjuk az ifjúság elé tárni a múltat, hogy abból okosodjon, nemesedjen. De rövidlátás azt gondolni, hogy pozitívra rajzolt képekkel lehet elérni a nemzeti büszkeséget. Igazat kell mondani, elismerni a bűnöket, és nem feketére, fehérre festeni a valóságot. A fiatalok nem hülyék, tudják, mi az unalmas maszlag, mi az, amit az sem hisz el, aki mondja. Az igazságot a propagandaszövegtől könnyen meg lehet különböztetni. Még akkor is, ha elkeserítően megint van egy uralkodó politikai társaság, amelyik tizenöt éve próbál mindenféle hazugságot lenyomni a torkunkon. Visszafordítva azt az olvadást, amely a ’80-as években kezdődött.
Dési János
